Nagynehezen sikerült rábeszélnem őt. Elutaztunk.
Heteken át kóboroltunk ösmeretlen tájakon a hegyek közt. Nem utaztunk mi
vasuton, mind a ketten gyűlöltük a czivilizácziónak ezt az igen hasznos,
de poézis-ölő szerszámát. Mint kóborló diákok gyalog eredtünk neki a
világnak. Kimondhatatlan boldogok voltunk mind a ketten. Olivér egészen
gyerekké lett s öröm volt látni, hogy a megerőltető munka után mint
szedi össze magát lassankint ismét.
Azon az örökké emlékezetes szeptemberi délutánon gyönyörű vadregényes
tájon gyalogoltunk átal. Vígan voltunk és suhanczok módjára minden
lépten-nyomon leheveredtünk az erdei tisztások szélén az illatos avarba.
Csak mikor a nap már a nyugati ég felé közeledett s a rengetegből
felszálló balzsamos hűvösség figyelmeztetett hogy nemsokára beáll az
est, akkor kaptunk észbe. Hol fogunk meghálni? Nyomát se láttuk falunak
sehol. Egy arrajáró kerülőhöz folyamodtunk.
– Nincsen kérem erre se falu, se korcsma. De az urasági kastély csak
negyedórányira van ide, tessék oda bemenni. Szivesen látja a nagyságos
úr az urakat, – tette hozzá rajzkönyveinkre pillantva.
Negyedóra mulva a völgytorok egy hirtelen fordulójánál csakugyan mintegy
kinyíló tenyér nyilt meg előttünk a tájék. Békés kis síkságot
pillantottunk meg, melyen pár száz méternyire tőlünk egy hatalmas úri
park látszott a hegygerincz alatt. Vígan vágtunk neki az illatos réten
át. – A nyugati ég arany káprázatban úszott s a lebukó nap fellegeken
átszűrődő vízszintes sugarai épp hosszú, keskeny kévékben bucsúztak a
földszintes kastély vasrácsos ablakaitól. Olyan nap volt ez, a melyen
valami megmagyarázhatatlan béke és harmónia költözik az ember lelkébe…
Emlékszem, derűsen beszélgettünk a mi örökké visszatérő thémánkról, az
Olivér képéről. Majd elküldjük a tárlatra…
– De nem adom el soha, – erősködött Olivér, – nem tudnék a nélkül a Nő
nélkül élni, hiszed? Szerelmes vagyok belé, most, hogy távol vagyok
tőle, érzem csak igazán… Mért is nem megyünk már haza? Emlékszel-e az
arczára? Micsoda arcz!…
– Hogy emlékszem-e? mondottam. Mintha csak itt állana előttem…
Mikor a park kapujában voltunk, még megállt Olivér. Kiterjesztette
karjait a festői szép táj felé, melyet akkor öntött el valami igazán
mennyei glóriával a lenyugvó nap s diadalmas mosolylyal így szólt:
– Látod, mindezt, a mi itt van körülöttünk, legyőztem… Az a Természet, a
mely ezt a tájat ilyen szépre felruházta, nem tudta azt a csodaszép nőt,
a Nőt megteremteni, a kinek én a képemen életet adtam…
Bementünk. A veranda előtti kis eszplanádon szökőkút locsogott, de a
háznépnek nyoma se volt a térségen. A nagy czirbolya-fenyők mögül
tennisz-lapdák suhogása s nagyobb társaság víg kaczaja hallatszott át.
Oda menjünk? Nem tudtuk… Végre habozásunk közepette beléptünk a
vadszőllővel befuttatott verandán át a házba. Egy nagy szalonban
voltunk, melyben a széjjeltolt bútorok, nyitott zongora s a hamutartókon
heverő félbehagyott czigaretták azt mutatták, hogy a társaság nem régen
hagyhatta el a termet. Találomra jobbra mentünk… Egy boltíves nagy
ebédlő. Ismét senki. A gazdagon megterített asztalon uzsonnamaradékok…
Tovább mentünk. Egy meglehetős homályos, ódonbútorzatú sarokszobába
léptünk be; valami boudoir-féle lehetett. Egyetlen rácsos ablakán át
dúsan özönlött be a bucsúzó nap egy sugárkévéje. Éreztük, hogy valaki ül
ott a bolthajtásos ablakmélyedésben… Ha most fürkészőleg visszagondolok,
úgy rémlik nekem, mintha még azt is éreztem volna, hogy az a valaki
abban a perczben felkelt a vékonylábú aranyozott asztal mellől. Ez volt
utolsó józan gondolatom, mert a következő pillanatban egyszerre
elszakadt a jelen tudatának a fonala bennem. A hogy ott megálltunk a
beözönlő sugárkéve káprázatában a szoba közepén, s az ablak felé
néztünk, egyszerre nem tudtam többé, hol vagyok – – vagyis, dehogy is
nem tudtam! Olivérnak egy szenvedélyes mozdulata erősített meg abban a
tudatomban, hogy a műteremben, az ő műtermében vagyunk. Az ő műtermében,
az ő képe előtt, az előtt a festmény előtt, a melyről állandóan mindig
beszélgettünk s a melyről még akkor is beszélgettünk volt, mikor ebbe a
sarokszobába beléptünk… Még hallám Olivérnak az utolsó szavát,
gondolatainak az örökös refrénjét:
– Emlékszel-e, látod-e, nézd azt a csodás nőt!…
A hogy akkor az ablakra pillantottunk, mintegy előbbi gondolatát
folytatva, szinte szórakozottan mormogta:
– Nézd a homlokát, a capuai Psyche és a sixtini madonna homloka az, orra
hajlásában benne van az egész antik világ, álla gömbölyödésében a
Vénuszok szerelmeinek rejtelmei, de most nézd meg a száját! A Gioconda
mosolya az, a párisi és a japáni nők emésztő bájával vegyest… S a
szemei? Bele mersz-e a szemeibe pillantani?… Ilyen asszonyt teremtsen a
természet – –
Hirtelen elakadt a szava. Végig simította a homlokát, mintha magához
akart volna térni. Kezét ellenzőnek a szeme elé tartva előre lépett. Én
nekem valami megmozdult a lelkem fenekén, olyas furcsa érzés fogott el,
mintha attól féltem volna, hogy most mindjárt valami az eszembe fog
jutni, – valami különös iszonyatos dolog. – – Csak néztem, csak néztem
az ablak felé.
Hova lett a kép aranyrámája? Mintha levették volna… De így ráma nélkül
is az a csudálatos kép, az a világhíressé vált «Eszmény» állott ott
előttem egész káprázatos fenségében. A mit a lapok azóta annyiszor
leirtak volt: visszahőköltem káprázatától s pillanatig elvakultan
kerestem annak a géniusznak az arczát, a ki aranyos ködéből kibontakozva
mint egy női testet vett napsugár leng átal a világegyetemen… S milyen
élő eleven! Most láttam csak: voltakép egy élő nő, egy lenge fiatal nő
fehérben, kinek fejét arany aureolába borította a mögüle beáradó
napfény. Milyen nagy a művészet ereje! a hogy Olivér felsorolta, híven
követtem a gondolatát: homloka, orra, álla, szeme, mily tökéletes!…
Most egyszerre megmozdult az előttünk káprázó képen a nőalak.
Megragadtam az Olivér karját.
– Te, te, – tört ki Olivér, körülnézve a szobában, – hogy kerül ide a
képem? Nem értem… – Mosolyogni próbált. – Bolond vagyok, vagy részeg…
Nézd, a géniuszom megszökik a képemről. Megéledt – –
Indulatosan lépett előre, hogy megfogja a tovaszálló «Eszményt»… Csak
annyi időm volt még, hogy vállon ragadhassam. Magamhoz tértem én is…
Ismét a való életben voltam, abban a falusi kastélyban, abban a
félhomályos sarokszobában, melynek ablakán át aranyglóriában ömlött be
az esti napvilág. A lenge fiatal leány tétován jött előre felénk…
– Olivér, megőrültél? Nem tudod, hol vagyunk? Nem a műteremben vagyunk,
nem a te képed ez…
Olivér körülnézett, aztán a fejéhez kapott.
– Nem az én képem?! – mormogta. – Nem! Nem! Él! Él! De ő az, nézd! Nézd
a homlokát! Az enyémnek a homloka az! Nézd a száját, szemét, az én
géniuszom az…
Szerencsére abban a pillanatban lépett be a társaság; fess vidéki
asszonyok, jukker leányok, kaczagó huszárok. Meglehetősen zavartan
mutatkoztam be s toltam Olivért a háziasszony elébe. Szivesen, nagyon
szivesen fogadtak… Az ablakmélyedésbe néztem. Csakugyan megdöbbentő volt
ez a hasonlatosság! – – A vendégsereg háta mögött kirohantam a kertbe
Olivér után.
A czirbolyáknál értem utól. Ott állt egy fatörzshöz támaszkodva. Sápadt
volt, mint a halál.
– Olivér!
– Láttad? – ismételgette ő.
– Láttam.
– Ő az… hogy kerül ide?… leszállt a képemről s utánam szökött?… Őrület…
– Olivér!
Végig simította a homlokát s rám nézett. Kétségbeesése tetőfokán szeme
pillanatra kitisztult, pillantása nyugodt, hideg, szinte metsző volt.
– Értem… értem, vége mindennek, – szólt s aztán egyszerre kimondhatatlan
kínban emelte fel karjait az égnek. – Oh, én őrült, a ki azt hittem,
hogy le tudlak győzni! Én őrült, a ki azt hittem, különbet tudok
teremteni nálad! Én őrült, a ki évek munkájával kínlódtam azon, hogy a
világ minden asszonyából s a saját képzelmemből testet adjak az
eszménynek, megteremtsem a Nőt, úgy a hogy őt a Természet nem tudja
megteremteni – – Én őrült, megteremtettem ideálomat… s most itt találom
ugyanazt a lényt nem gyarló vásznon, hanem élő elevenen! Él, él, mozog,
látod? Megteremtette a Természet előttem, előlem… Oh, te ég, te ég,
lesujtottál, s kék mennyboltod most kinevet engem szegény
szerencsétlent!
Térdre rogyott a harmatos fűbe.
– Szegény ember, – dörmögtem, – azt hitted az eszményt ölelted át, pedig
csak egy földi leány arczképét festetted meg, mielőtt ösmerted volna…