Szeptemberben Olaszországban voltam, midőn Bellagioban sürgönyt kaptam
Olivértől. Egy derűs őszi napon, annyi idő után, végre hát ismét
betoppantam a műterembe.
Nem ismertem rá Olivérre. Mintegy megigézve állt az atelier közepén az
óriás aranyráma előtt s mikor meglátott, ujjongó örömmel borult a
nyakamba. De szinte megijedtem a formájától; összeesett testén csak úgy
lógott a ruha. Nagyon megviselhette az erős munka.
– Nézd, barátom, nézd! – kiáltott a kép felé tárva ki karjait, – nézd,
aztán beszélj!…
A hatalmas festmény elé léptem.
Ott állt előttem egész káprázatos fenségében az a világhíressé vált
«Eszmény», mely a mult tavaszi Szalonban olyan óriási feltünést keltett
s a nagy díjat elnyerte. Ezer ujság hozta azóta a mását, nem is akarom
én leirni részletekben, csak annyit említek fel, hogy első látásra
magamat is csak olyan megdöbbentő, gyönyörteljes ámulatba ejtett, mint
egyáltalában mindenkit. A mit a lapok annyiszor irtak volt: én is
visszahőköltem a káprázatától s pillanatig elvakultan kerestem annak a
géniusznak az arczát, a ki aranyos ködéből kibontakozva, mint egy női
testet vett napsugár halad átal a világegyetemen. Hát ilyet és így
csakugyan nem festettek még idáig. Szemfényvesztő technikája mindvégig
rejtély maradt a kritikusoknak; annyi bizonyos, hogy opálos szineinek
lenge fátyola alatt az az alak mozogni, élni látszott és szájának még a
Giocondáénál is rejtélyesebb mosolya a legkülönbözőbb és
legellentétesebb kifejezések szimfoniáit játszta el. Lehet, hogy
elfogult voltam s befolyásoltak barátom előbbi fejtegetései, de nekem, a
hogy megláttam, úgy tetszett: ez csakugyan a Nő esszencziája, minden nő
benne van ebben a géniuszban s mégis olyan új, olyan különös az arcza,
mintha egy más planétáról szállt volna át hozzánk. (Meg kell azonban
jegyeznem, hogy a nagy tárlaton egészen félreértették barátom
alapgondolatát, senki se látta benne a Nő esszencziáját, azt az
össztipust, a kit Olivér keresett, hanem hol Astarténak, hol Évának, hol
más egyéni istennőnek tekintették; szóval a kép egészen más czímén kapta
meg a nagy díjat, mint Olivér gondolta.)
– Nos, – szólt Olivér, – tud-e ilyet a Természet ő felsége teremteni?
Lelkesedése abban a perczben egészen magával ragadott.
– Nem, ilyet igazán nem tud! Ilyen asszony nincs ezen a földön… Hol
láttad meg őt?
Olivér behunyta a szemeit.
– Ah, régóta láttam én már őt, a hogy álmaim hátterén átsuhant. De
fátyol volt az arczán és olykor már majd megőrültem arra a gondolatra,
hogy sose fogom hát vonásait megpillantani! Játszott velem isteni vagy
ördöngős játékot… Egy napon végre megfogtam, átöleltem s letéptem a
fátyolt az arczáról. Mikor megláttam, csak annyit mondhatok, hogy
ráismertem arra az ideálra, a kit kerestem… Nézd a homlokát, a capuai
Psyche és a sixtini madonna homloka az, orra hajlásában benne van az
egész antik világ, álla hajlásában a Vénuszok szerelmeinek rejtelmei, de
most nézd meg a száját… Látod azt a mosolyt? A Gioconda mosolya az, a
párisi és japáni nők idegzsibbasztó kéjével vegyest… S a szemei!
Belemersz-e a szemeibe pillantani?… A madonnák szent ihlete ég bennük a
Phrynék pokoli lángjával… Ilyen asszonyt teremtsen a természet! Látod,
ha ez a nő leszállna a képről, én, a ki soha földi nőhöz nem nyúltam,
földi szerelemmel tudnék a lábaihoz borulni… De nem száll le és a gőgös
Természet nem tudja a mását megteremteni! Íme, most hát végre legyőztem
azt a gőgös természetet!… Olyanná lettem, mint az Isten, ez alacsony,
fekete földön egy nemesebb világra méltó géniuszt hoztam a világra…
Kimerülten dőlt a kerevetére s csakhamar mély álomba merült. Mikor
estefelé felébredt, így szóltam hozzá:
– Nos, Olivér, azt hiszem nem fog ártani neked, ha pár hétre falura
megyünk pihenni.
– Hogyan? Itt hagyjam őt? Nem lehet az…
– De bolond vagy!…
– Tudod-e, – suttogta, – hogy szerelmes vagyok a géniuszomba? Nem fogom
én ezt a képet eladni soha…