Nem tudom, hogy telt el a vacsora… Alig mertem a felé a távolabb ülő
fehér leány felé nézni, kinek egy fiatal huszárhadnagy udvarolt. Csak
egyszer pillantottam fel lopva. Igen, ő volt az egészen, még most is,
annak a banális társaságnak a kellő közepette. Egyike vala ez azoknak a
megdöbbentő hasonlatosságoknak, melyek villámcsapáskép lepik meg az
embert. Ki volt hát ez a nő, a ki mintha csak az Olivér képéről szállt
volna? Egy lenge, nagyon szép, nagyon nyugodt, tán kissé excentrikus
falusi kisasszony. Ott az ablakmélyedésben, a nap aranypompájában
egészen olyannak tetszett, mintha csak az Olivér képén lett volna, most,
hogy a káprázat eltűnt s a vacsoraasztal mellett földi élő leánynyá
változott át, nem volt többet olyan géniuszszerű, de ugyanaz volt azért
egészen…
Egész éjjel együtt ültünk egy szál gyertya mellett. Olivér kezeibe
temetett fejjel hallgatta vigasztaló szavaimat. Egyszerre aztán hajnal
felé megszólalt. Hangja rekedt volt:
– Tudod, mit akarok?
– Mit?
– Meg akarom ölni…
– Megőrültél?!
– Meg akarom ölni, hogy senki meg ne tudja bukásomat, szégyenemet… De én
istenem, hisz hiába való az, elég az nekem, ha én tudom, hogy le vagyok
győzve, hogy erre a fekete földre sujtottak le az eszmény magaslatáról!
– Nyugodjál meg, fogsz te még szép dolgokat festeni.
Rám nézett.
– Én? festeni? Megőrültél?… Értsd meg, hogy e mai napon meghaltam mint
művész… Haha! Azt hiszed, egy olyan bukás után, mely minden csontodat
összetörte, lehet még ecsetet kézbe venni?
Tovább beszélgettünk.
Reggel végre felkelt az asztaltól. Homloka ránczba szökött.
– Jó, mint művész hát le vagyok győzve. De ember is vagyok, férfi is
vagyok… Enyém lesz az a leány… szeretni fog, oh, hisz oly gyönyör lesz
halálra kínozni, gyönyör lesz csókolni és csókjaimmal véresre harapni
ajkait…
Csodálkozva néztem rá. Egész lénye átalakult. Mintha a művész kimaradt
volna egyéniségéből; s mintha egyszerűen csak az ember, a boszúálló
ember maradt volna meg benne! Szegény fiú! Voltakép csak az életösztön
működött benne. Most, hogy már a művész kihalt belőle, csonkán maradt
egyéniségében az egyszerű ember akart tovább élni…
– Olivér, még ma elutazunk innen…
– Nem! – szólt nyersen, – maradunk! Enyém lesz az a leány.
– Olivér, vigyázz magadra. Magad mondtad, hogy szerelmes vagy a képedbe,
félek, ennek a révén még belé szeretsz ebbe a leányba.
– Én? – kaczagott gúnyosan, – gyűlölöm s csak azt akarom, hogy ő
szeressen belém…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mit mondjak még azokról a kínos napokról, melyek alatt helyzetünk abban
a vidéki kastélyban utóbb már tarthatatlanná vált? Mit mondjak arról a
sápadt őrültről, a ki soha azelőtt női társaságban nem volt s most a
legszánalmasabb ügyetlenséggel próbált egy divatos kisasszonyt
meghódítani? Mindig a nyomában kellett lennem, nehogy valami bolondságot
elkövessen… Nem tudom a háziak mit gondoltak rólunk, de én pirultam
mindkettőnkért. Eleinte mulattak azon, hogy a «kóczos piktor» egyre,
mint egy árnyék lopódzik a szép leány után, mulattak azon, hogyha a
leány hátraszólt, hát akkor ő szégyenkezve bújt előle, de utóbb megunták
a dolgot s görbe szemmel kezdtek nézni ránk.
Egy este Olivér tehetetlenül rogyott a szobánk kanapéjára.
– Igazad volt!… de most már késő… azt akartam, ő szeressen belém, de
indulatom visszaszállt róla magamra. Szeretem… szeretem, nem tudom, mi
történik velem. A végemet érzem.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Aztán csak azt a borzasztó jelenetet látom és hallom, ott a park
végében, mikor a szép leány gavallérja, az az üresfejű huszártiszt
kihivóan szól vissza Olivérhoz:
– Végre is mit akar, kérem? Mit keres itt? Nem látja, hogy társasága
fölösleges a kisasszonynak?
– Hogy mit akarok? – fuldoklott Olivér – és ön… ön mit akar? Hisz ha
közöttünk kell választani… Nagysád, kérem, itéljen közöttünk… Nekem
jogom van önhöz!
A két ember közé vetettem magamat.
– De uram, – erősködött a huszártiszt, – én tegnap óta ennek a hölgynek
a vőlegénye vagyok! az ön barátja félrebeszél, őrült…
S akkor hallom a szép leány csengő, gúnyos kaczaját. Hallom és látom
hozzá az Olivér elváltozott arczát: abban a kaczajban egyszerre kaczagta
ki őt a művészet s a szerelem, az a kaczaj ölte meg benne a művészszel a
férfit.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Olivér! Olivér! – kiáltottam a sötétben tova rohanó fekete alak után
futva. De belebuktam egy árokba s mire feltápászkodtam, nem láttam többé
szerencsétlen barátomat. Azóta sem láttam többé, sem más nem látta.
Eltűnt…
*
Sötét van már a műteremben körülöttem egészen. Kívülről a bús novemberi
ködön át most szűrődik be a kelő hold egy eltévedt sugara. Sápadt világa
arra az antik domborműre esik, melyen a krétai Daidalos szárnyakat
csinál Ikaros fiának, ki a felleges magasból lebukván, a mithosz szerint
olyan végzetesen lelte halálát a samosi tengerben. Az én barátom az az
Ikaros: örök jelképe a bukott álmodozók, végtelent keresők, a messze
vágyó igaz művészek végzetének.