Aztán hosszú ideig nem láttam viszont Olivért. Én sokat utaztam a
külföldön, ő is és a sors sohasem hozott bennünket össze. Mikor
legközelebb ismét találkoztunk, az Pesten volt, itt ebben a műteremben.
Hej, sok rajongó, boldog órát töltöttünk mi itt együtt! Nagyon
megbarátkoztunk… Szerfölött pozitivista hazánkban, múló divatok s
praktikusabb ideálok után járó művészkoloniánk közepette nem volt
rajtunk kívül más ilyen bolond rajongó, hát igazán szomjas lélekkel
menekültünk egymáshoz.
Olivér azalatt a másfél év alatt keveset változott. Csak még kevesebbet
beszélt. Mint benső, lelki életet élő barátok közt gyakran megesik,
utóbb már naphosszat el voltunk egymás mellett, a nélkül, hogy
beszélgettünk volna: nem volt többet szükségünk a szóra, egymáshoz és
együvé szokott gondolataink már párhuzamosan fejlődtek tova, úgy, hogy
csak «eredményeinket» közöltük egymással. S azok többnyire megegyeztek…
Azt mondtam, keveset változott Olivér azalatt a másfél év alatt. Nem
egész helyes ez: arczban határozottan megöregedett, a soká fiatalon
maradt arczok hirtelen hervadása látszott meg rajta. Kissé
pergamentszerűvé vált ábrázatját pár csodálatos szenvedő, szinte
fájdalmas vonás élesítette ki: a mint azelőtt fiatalabbnak tetszett a
koránál, akként most idősebbnek tartotta volna az ember, mint a milyen
valósággal volt. Csak szemei lettek nagyobbak s ha lehet, lázasabbak.
Néha még felcsillant bennük a régi gyermekes, csodálkozó kifejezés, de
különben rendesen inkább szórakozott és álmatag volt a pillantása.
Teljesen belső álomvilágába húzódott vissza. Már arra se volt többé
szüksége, hogy túláradó rajongását időről-időre szavakban ontsa ki más
előtt: sok visszafojtott indulata még csak megkettőztette a néma benső
életet benne. S az a rajongás, a mely nem talál természetes szelepet a
«megnyilatkozásban», az természetesen csak annál veszedelmesebben
erősödik meg a magába zárkózott lélekben. Nem mondom, hogy rögeszmévé,
de mégis bizonyos fokú fanatizmussá válik…
Mikor először meglátogattam, elcsodálkoztam a műtermén. Valóságos múzeum
volt az, egy a maga nemében egyetlen múzeuma a női szépségnek. Szobor-
és domborművekben, fényképekben s metszetekben megvoltak ott az antik
világ, a byzantin kultura, az olasz és spanyol renaissance és a kölni
iskola minden női szépségei. Bizarr fenséggel sorakoztak ott egymás
mellett a teremtés női princzipiumának a képviselői: a démoni mosolyú
ninivei Lilithek, a rejtelmes, mintegy túlvilági kéjbe belemerevedett
babyloni Astarté-k, aztán ennek az Astarténak a bűbájosan megtisztult
leányai, a görög Aphroditék és római Vénuszok. Ott volt mindenek
királynője, a szinte madonnaarczú, szeplőtelen milói istennő, a
méltóságos capitoliumi Vénusz, a játszian, földien kéjes medici
Aphrodite, az Anadyomene, a legszebb testű Samothracei Victoria s a
kaczér Kallipyge… Metszetekben és fényképekben kisérték ezeket azok a
festmények, a melyeken a cinque-cento olasz mesterei álmodták meg
ugyanezt az istennőt. Ott lustálkodtak a Tizián és Veronese Vénuszai…
Odább egy új, kevésbbé földies formában jelent meg a női ideál: a
Madonnák óriás cziklusa foglalta el a műterem egyik egész oldalát. A
Rafael túlvilági szelíd királynője, a sixtini Szűz, s «zöldben» pihenő
Madonnája mellett sorakoztak: a Murillo «holdas» és «egyiptomi»
Boldogasszonyai, a Memling merevségükben annyira bájos «Jungfrau»-i s a
mennyei gyöngédség nagymestereinek, Botticelli-nek, Luini-nek,
Solari-nak s Beato Angelico-nak a bűbájos képei.
Külön galériája volt a szőke, bűnbánó Magdolnáknak, kik közűl
csodálatosan magaslott ki a Ribera spanyolosan barna megtérő bűnöse. Egy
sarokban helyezkedtek el a Moreau modern «Saloméja» mellett a vérengző
renaissance-Judithok másai… Meglepő múzeum volt ez! Büszke Athénék,
lenge Dianák, busongó Ariadnék, ledér Phrynék s ezek mellett a
Michael-Angelo megdöbbentő sixtini sybillái, az egész XVI. század szent
asszonyai, a Rafael Louvre-beli aragoniai herczegnője, a Veronese kéjes
Veneziája, a Tizián élveteg Danaéja, a Corregio szerelmes álomhoz
hasonlítható Io-ja s a Velasquez infansnői! Hogy a nőiesség skálája
teljes legyen, megvoltak ott még a vatikáni Hermaphrodite, az ephesusi
Diana s a paphlagoniai amazon királynők is: a fiusan merész Penthesileák
s férfias Hyppoliták… Egész külön álltak: a capuai Psyche, a Donatello
Szent Czecziliája, s egy üres sarokban a Lionardo Giocondája… A szomszéd
teremben a modern mesterek kevésbbé érdekes női galériája állott, míg a
harmadik szobában a föld összes számbavehető fajainak a szépségtipusai
voltak felhalmozva. A negyedik szoba a világ legbájosabb, legkecsesebb
és legbűnösebb asszonyainak: a párisi és japáni nőknek volt szentelve…
Mikor beléptem, ép a fényképező készülék előtt találtam Olivért. Nagy
munkában volt: u. n. kompozit-fényképeket csinált huszonöt különböző
fajbeli szépségtipusból, vagyis egymásra fényképezte le a huszonöt
arczot, hogy a közös vonásokat kikapja belőlük.
– Látod-e már?
– Látom, – szólt halkan s ajakára ismét a régi rajongó mosoly ült, –
látom olykor, de csak mintegy hirtelen tovatünő álomban s
lehelletszerűen halványan… Oh, barátom, csodálatos egy nő az! Soká,
nagyon soká fog az még tartani, míg magamhoz édesgethetem s végre a
szeme közé nézhetek. Akkor aztán csak le kell másolnom… Mindez a
tudományos kisérletezés, tipus-összevetés, csak mellékes, csak arra
való, hogy a képzelmemet megtermékenyítse s meggátoljon abban, hogy
valamelyik tipus végletébe beléessem. Legtöbb hatással van rám a capuai
Psyche, ebben az antik töredékszoborban van a legtisztább
lélekkifejezés, s a Gioconda, ez viszont a legkomplikáltabb női arcz, a
mit valaha vászonra tettek. Az utókor tizennyolcz jelzőt talált ki
szfinxszerű mosolyára… Lionardo nyomán kell haladnom, egy ezerszeresen
tökéletesített Giocondát kell festenem… belé kell tennem az ő Mona
Lisájába mind azt, a mi onnan hiányzik… Az az eszményi nő, a kit én
látok, az egyesíti az antik méltóságot a párisi szédítő bájjal, a
büszkeséget a kecsességgel, a hozzáférhetetlen, madonnaszerű szentséget
az odaadó élvetegséggel. Látod én is azt hittem, hogy lehetetlen e
látszólag összeférhetetlen dolgokat egy arczban egyesíteni, pedig lehet,
mind megvannak e tulajdonok annak a nőnek az arczában, a ki álmaimon
átsuhan…
Egy ideig hallgattunk mind a ketten. Odakint a fák mögött lassan
elmosódott a véres csík a napnyugati égen s a szegletekben gyülekező
árnyak kiváncsian lopództak körénk. Olivér mély gondolatokba merülten,
kezeibe temetett arczczal ült mellettem, midőn egyszerre hirtelen
felkelt. Csak fehér arczát és égő szemeit láttam.
– Hallgass reám, – kezdte, – rég nem láttuk egymást, sok
gondolatútvesztőn mentem azóta át, új titkokat kell neked elárulnom. Nem
tudod te mit akarok én ezzel a képemmel! Nagy dolgot akarok én. És immár
rögeszmémmé vált az…
– Nos?
– Nos hát tudod-e, hogy most végre rájöttem, hogy Goncourt-éknak s
Everard Dismalnak igazuk van! Tudod-e, hogy ki nekünk művészeknek a
legnagyobb ellenségünk?
– Nos?
– A természet, a természet nem tud igaz Szépet teremteni!
– Hogyan? Hisz ellenkezőleg a művész tanul tőle, a művész él a
természeten…
– Ismétlem: a természet nem tud igaz szépet teremteni! Képes egy
bizonyos alacsonyabb rangú szépre, de az a művészet magasabb fejlettségi
fokán álló embert többé nem elégíti ki. Igazi szépet csak az Ember, a
magasabb rendű művész tud teremteni. S tudod-e mi ennélfogva a magasabb
rendű művész igazi feladata?
– Micsoda?
– Hát az, hogy a természet művét kijavítsa. Olyat teremtsen, a milyenre
a természet nem képes. S midőn én a Nő eszményképét megfestem, tudod-e,
hogy mi a való czélom? Az, hogy legyőzzem a természetet, fessek egy
olyan nőt, a milyet a természet nem tud teremteni – –
Lihegve hallgatott el egy perczre.
– S ha ez a képem sikerült, ha legyőztem a természetet, ezt a gyűlölt
ellenségét a művésznek, akkor olyanná leszek, mint egy új Isten, a ki
ezen a nyomorult földön, egy tökéletesebb világra méltó remeket hoz
létre – –