I.

Nem is tudom már, hol találkoztam Olivérral először. De azt hiszem, egy

régibb spanyol utam alkalmával a madridi Prado múzeumban ösmerkedtem meg

vele. Igen, emlékszem, egy napon a Velasquez-féle vörös szoknyájú

infánsnő előtt egy sápadt, magas, szőke fiatal embert pillantottam meg.

Meglepett az egész lénye: a hogy azt az infánsnőt nézte, finom rajzolatú

arczában s mindenekfelett csodálkozó nagy kék szemeiben annyi mélységes

rajongás volt, hogy figyelmem a képről lassankint egészen reá

terelődött. Egymásra néztünk. Hanyag bársonykabátjáról, óriási

Boul-Miche nyakkendőjéről s szinte még pelyhedző kis művész-szakálláról

sejtettem, hogy festő. Amerikainak néztem, ő meg a hogy első pár szava

után kivettem, orosznak tartott engem. Ő francziául beszélt, én angolul

feleltem neki, így aztán csakhamar tisztába jöttünk, hogy mind a ketten

magyarok vagyunk… Kisült, hogy jól ismerem magyarországi rokonait és

ösmerőseit, a Dombrádyakat, Szentinczeyket, Pándyakat, Domokosokat.

Sohse felejtem el azt a napot, melyet a madridi Buen Retiro magnoliái

alatt sétálva együtt töltöttünk. Csupa eszeveszett rajongás volt az

egész ember, egy délibábos poéta, kinek csak egy gondolata volt a

földön: a művészet. Elmondta, hogy már pár év óta él külföldön,

Münchenben végezte az akadémiát s Párisban Julient, most huszonnégy éves

s ha arra gondol, hogy végre hát szabadon megfestheti gondolatait,

szinte beleszédül boldogságába. Túláradó, egymást kergető gondolataitól

szinte alig tudta mondatait befejezni. Óriási tervei voltak… Olykor

szinte vallásosan ejtett ki egy szót, alig hallhatóan: a Nő… Csodálkozva

néztem rá, s hogy pillanatra megrögzitsem tovaszáguldó gondolatait,

szinte brutálisan kérdém tőle:

– Szereti-e az asszonyokat?

Zavartan, csalódottan, utóbb szinte szemrehányólag nézett rám. Láttam

rajta, hogy e pillanatban megvet, talán gyűlöl is engemet… De szemei

csakhamar ismét felvették rajongó kifejezésüket. Aztán szinte

szégyenkezve vallotta be, hogy nem úgy szereti ő a nőket, a hogy én

gondolom. Sohse tudna ő élő, eleven asszonyhoz hozzányúlni… A ki a Nőt,

a teremtésnek ezt a legszebb géniuszát, az Ideált szereti, hogy

nyúlhatna az élő nőhöz?

– Szentségtörés volna az… – szólt, – olyan, mint a bibliai eredendő

bűnbe esés… Hát nem érti ön, hogy a valóság érintése örökre beszennyezné

az eszményt?

Álmélkodva néztem rá. De ő lelkesedetten folytatta:

– A Nő! A Nő!… Nem szabad az igaz művésznek az «amor profanot» ismerni,

csak az «amor divino»-t! Az isteni szerelem a művészetben az eszmény

szeretete. A ki földi, egyéni szerelemben adja ki lelkesedését, a ki

_egy_ nőt tud szeretni, hogy tudná az a nőt, az összességnek a jelképét,

az eszmét átérezni, azt az összideált, a mely felette áll az egyéni

asszonynak? Hisz az csak egy miriádnyi megnyilatkozása, alkatrésze annak

az egésznek, hogy lehetne annál megállapodni annak, a ki az Egész felé

törekszik?…

– De nem gondolja, hogy esetleg igazuk van azoknak, a kik azt tartják,

hogy nagy szerelemmel épp egy egyéni nőben lehet feltalálni az egészet,

a Nőt?

– Nem, ezerszer nem! – válaszolt ő hevesen, – ha egy millió emberélet

alatt minden létezett és létező nőt végig lehetne szeretni, akkor

esetleg igen, de a mi emberi véges életünkben: nem! A szerelem eddigi

nagy héroszai, a Rómeok, Wertherek, Petrarcak csak részletösmerői voltak

annak az erőnek, a mely nemcsak csókra vonzza ajkainkat, hanem a

csillagok járását, az egész világegyetemet is igazgatja. Elárulom most

önnek az én eszelős tervemet. Ön nem olyan bolond, mint én, hát ne

nevessen ki… Lássa, az eddigi összes művészek mind csak az _egyéni_

nőnek a mását tudták megteremteni, az egyéni Aphroditét, az egyéni

Madonnát, az egyéni Magdolnát: én azt a Nőt akarom megfesteni, a kiben

minden faj, minden temperamentum, minden egyéni nő benne van… Ez az én

életem czélja…

– Értem… ön azt mondja, hogy idáig csak a prizma egyes szineit vették

külön-külön. Ön összegezni akarja ezeket a szineket. De tudja-e, micsoda

szin jön ki akkor belőle? Az, a minek nincsen többé szine, a fehér, a

fehér napfény…

– Jó, – felelt ő rajongva, – hát olyan vakító glóriában akarom én

megálmodni a Nőt, mint a milyen a nap orczája, azt akarom, hogy olyan

fényes legyen az, hogy elkáprázzék tőle az alacsony földi emberek

tekintete…

Sajnos, nem tudtuk a vitánkat befejezni. Ő, ki, a mint mondta, csak

azért rándult le Madridba, hogy a Velasquez szineitől «megrészegedjék»,

másnap visszautazott Párisba, én meg tovább hatoltam lefelé Andaluziába

s Afrikába. Azonban barátságot fogadva, megigértük egymásnak, hogy

Párisban tovább folytatjuk az eszmecserét.

Pár hónap mulva aztán csakugyan ismét találkoztunk Párisban és pedig

abban a bizarr művész-kompániában, melynek éjjeli összejöveteleit és

lelkes vitatkozásait sohasem fogom elfelejteni. Mesés kis csapat volt

az: igazi rajongó művészek, a kiknek első és utolsó gondolatuk a Szép

volt… Tán bolondok, őrültek voltunk, de fiatalok s szent a fiatalság

őrülete. A jövendő művészetének a formuláját akartuk megtalálni… Nem

volt nemzetiségi vagy művészeti ágbeli különbség közöttünk. Ép úgy

voltak magyarok, amerikaiak és francziák közöttünk, mint festők,

szobrászok és írók: hisz az Ember és a Szép úgy is Egy és ép úgy, a mint

az örök emberi tulajdonokat illetőleg gyermekes kishitűség nemzetiségi

különbségeket tenni az emberek közt, akként kicsinyes dolog

válaszfalakat akarni emelni az egyes művészeti ágak közé, melyek csak

egyugyanazon eszmének a külön-külön kisugárzásai. A természet az

előrehaladó emberi elme előtt egyre egyszerűbb tényezőkre vezetődik

vissza… S a mi egyik fő vitatárgyunk az volt, hogy hogymint lehetne a

négy fő művészeti ágat, a költészetet, festészetet, zenét és

szobrászatot egy közös megnyilatkozási formára egyszerűsíteni. Az lesz a

huszadik század formulája, ha nem a huszadiké, hát a harminczadiké!…

És csodálatos guerillacsapat voltunk mi, mikor éjente kivonultunk a

Montmartre művészi lebujaiba, «Chat-Noir»-jaiba és «Ane-rouge»-jaiba,

melyekben a művészet olyan különösen ölelkezik a ledér félvilággal, a

zseni a maquereau-val s a pierreuse-el… Lelkesen hallgattuk, a

«sör-Napoleon», Salis, XVI-dik századbeli nyelvezetű prológjait, a

troubadour Montoya halkan elsuttogott költői dalait s a botticelli-hajú

sápadt leányok bús románczait a tiszta, nagy szerelemről, ép arról, a

mit itt hiába keresett az ember. Érdekes profilok voltak ott.

Mindenekelőtt a mi szelíd magyar védnökünk, «az öreg Diogenes», az az

őszbecsavarodott szakállú filozofus, kinek koldus egyszerűségű ruházata

alatt korunk egyik legnagyobb tájképfestője rejtezett. Ott volt Bunny, a

festő, az az ausztráliai angol baronet, a kinek derűs, gyöngéd

zsenijében olyan harmónikusan tudott egyesülni az antik mithologikus

világ a shakespearei költészettel. Ott volt a franczia szimbolista Riom,

kinek érdekes bohém fejét olyan hosszú haj övezte, mint a milyet a

merovingi királyok viseltek, mellette ült a mi magyar Ivánunk, kinek

«Szirén» és «Nyomok a hóban» czímű képeit olyan drágán vették meg

Amerikában. Odább a híres Harrison és a mi saját külön orosz szobrászunk

közt huzta meg magát a krisztusfejű, bizarr Everard Dismal. Az a

csodálatos amerikai festő volt ő, ki miután volt prerafaelista,

Baudelaire-illusztrátor, «szerelemcziklus»-festő, miután mint megtért

buzgó katholikus szentképeket s egy csodatevővé vált «Beata Virgo»-t

festett, harmadszorra is renegáttá vált, hogy kétségbeesésében

«halál-cziklusát» tegye vászonra. Hogy azután mi lett vele s az emberi

gondolatok nagy vargabetűje után mint tért meg ismét – tán utolszor – a

szerelem által, azt egy fiatal magyar író barátunk irta meg…

Ott volt végül e csodálatos társaságban az én madridi ösmerősöm is.

Sokat beszélgettem vele az utóbbi időben. Everard Dismalnál lakott a

neuillyi góthikus ház egyik szobájában s a téli estéken, mialatt a

«menazseria» a szomszédos nagy műteremben tombolt, csakugyan folytattam

vele a kettőnk közt abbanmaradt művészi vitát.

Hát elcsodálkoztam: sem Páris illuzio-hervasztó lehellete, sem a

bohémvilág gunyoros léhasága nem tudta elkoptatni az ő lelkesedő

természetét. Az a rajongó maradt, a ki volt. Észrevettem, hogy ha mind

együtt voltunk, ritkán elegyedett bele a nagy vitákba, az elméleti,

tisztán filozófiai thézisek megvitatásába. Egy darabig szelíd mosolylyal

hallgatta a heves fejtegetéseket, de aztán a szemein láttam, hogy

visszamerül ábrándjaiba s tovább álmodja művészi álmait. Nevetett ő a

theóriákon… érezte, hogy mankók azok, melyeken csak olyanok járnak, a

kik nem tudnak az eszmény után a fellegekbe szállni. Ő odafent volt

mindig képzelmének kiterjesztett szárnyaival ott lebegett az eszmények

azurjában s nem értette meg azokat a földön vitatkozó embereket, a kik

logikából és analizisból akarnak létrát csinálni az égbe.

– Hát még mindig az az ideálista, a ki volt? – kérdeztem mosolyogva. –

Még mindig csak az eszményt, a Nőt szereti s nem a földi szép

asszonyokat?

– Az vagyok, a ki voltam, az is maradok. Tűz az bennem, – ki ne

nevessen: oltártűz, s nem lehet azt a gúnynak a hideg zuhanyaival

eloltani. Lássa, hogy még Párisnak a czinizmusa se fog ki rajtam… Csak

hadd nevessenek a fiúk, a balgák! Tudom én mit csinálok.

Közelébb hajolt hozzám.

– Lássa, mindent megpróbáltak már velem. Elvittek könnyelmű nők közé,

rám uszították őket, hogy elveszítsenek, de minden kisérletük hiába való

maradt. Megbocsátok nekik, bár csunya volt tőlük. Egy évek óta igazán

tiszta, nemes ihlettel épített eszményt akartak bennem lerombolni… Ön

nem hiszi, hogy a földi nő érintése örökre elhervasztaná bennem az

ideált?… Hát nem érti ön meg, – nézze végig kérem a nagy emberek, a nagy

művészek életét, – nem az egyéni földi nő beleavatkozása tette azokat

tönkre, vonta el őket az ideáltól, a munkától s rántotta le géniuszukat

a köznapi boldogtalanság, vagy – boldogság… sarába? A ki az eszménynek

akar élni, az először is függetlenítse magát a földi dolgoktól, mert

azok az ideálhoz képest mindig piszkosak, mindig… S a földi nőtől való

függetlenség az első feltétele annak, hogy az ember az eszmény felé

elindulhasson. Lássa, az élet rövid, oh istenem túlságosan rövid, s az a

szent kor, melyben a képzelem még elég ruganyos arra, hogy magasra

szálljon: az ifjúság, az szinte lehelletnyi rövid… Kérdezze meg a

keresztyén misztikusokat, minden korok és vallások aszkéta rajongóit,

szóval azokat, a kik nem múló földi érdekek, hanem örök ideálok felé

törekedtek, hogy nem óva intenek-e a földi asszonyoktól, az «amor

profano»-tól? Nem vagyok én nőgyűlölő, hogy is volnék? Hisz a nő

esszencziáját tartom a legmagasabbnak a teremtésben, csak nem akarom

annak egyéni, tehát tökéletlen megnyilatkozása miatt az egészet

elveszíteni. Tán félek tőle… jó, de nem bánom. Független vagyok,

megszabadultam már tőle, – tette hozzá büszkén.

– De hát ha minden ember úgy gondolkodnék mint ön, mi lenne a világból?

Mosolygott.

– Ne féltse a világot! Arra, a mit én elmulasztok, mindig fog akadni

elég ember. De azok aztán nincsenek az eszmény keresésére hivatva…

Tetszettek nekem ezek a bizarr elméletek s megvallom, mulattam kissé

rajtuk. Sok minden badar tréfát megpróbáltak Olivérral, de bizony csak

nem lehetett kifogni rajta. Mondják, különös volt, hogy milyen

rajongással festette női modelljeit, leste testük körvonalainak a titkát

és hogy irtózott tőlük, mihelyt a műterem emelvényéről leszálltak…

Denique az az ember, a ki annyira ösmerte a női szépséget, a kinek a Nő

volt élete czélja, az földi nővel életében úgyszólván még csak sohasem

is beszélt…

– Nos és terve, az a nagy kép, mely a Nő esszencziáját lesz hivatva

ábrázolni, mi van azzal?

Szeme felcsillant.

– Meglesz, de nem olyan hamar, mint ön gondolná. Évek munkája lesz az.

Egész lelkemet akarom én abba beletenni, ifjúságom főmunkája lesz az.

Most egyelőre csak tanulmányokat csinálok, átveszem az összes földi

fajok női tipusait… Még egyideig itt maradok Párisban, itt végzem el

előtanulmányaim alapvető részét, aztán hazamegyek Magyarországba. Ott

nagy visszavonultságban akarom megálmodni azt az eszményi Arczot, a mely

egyesíteni fogja minden tipusnak, minden temperamentumnak az

egyéniségét. Az lesz a Nő, az Ösmeretlen, a Világideál, az, a kit még

nem ismerek s a kit én fogok megteremteni… Ah, az az arcz! Bárcsak

látnám már… Nem látom még, de vonásai mint valami aranyos ködben, olykor

már felderengenek előttem…

Ajkai körül szinte túlvilági boldog mosoly játszadozott. Sajnáltam és

irigyeltem rajongó, tiszta hiteért.