… Ismét itt ülök ebben a gazdátlan műteremben s csak bámulok ki az őszi
délután sorvadó világába. Egy év óta, a mióta festő barátom eltűnt,
magam se tudom, mért, ide szoktam. Ez a műterem lett magányos
elmélkedésem tanyájává; hogy nálam maradtak a kulcsok, mindegyre
gyakrabban ide bujtam el, ha a hétköznapi élet elől menekülve, a művészi
khimairák világába vágyódtam… Esteledik, odakint álomra hunyja a szemét
November. A halott kert fái fekete gallykarjaikkal szinte könyörgőleg
nyúlnak fel a naplemente sötétvörös csíkjába; mintha csak kérlelni
akarnának valakit, hogy ne hagyja őket még elpusztulni. Az elapadó
fényben azonban rejtelmessé válik ez a műterem. Ilyenkor szeretek én itt
lenni, ilyenkor lassankint elvesztem az idő és a tér fogalmát s a hogy
álmaim szárnyra kelve szállnak tova mesés Ultima Thulék felé, úgy
tetszik nekem, hogy ennek a műteremnek a falai egész a Végtelen
küszöbéig tágulnak. A kis bohém zúg az elérhetetlen ideálok
világegyetemévé válik… Csak mi tudjuk, micsoda gyönyör az a Képzelet
szárnyai alatt egyszerre élni minden elmult és jövendő századokban s
egyszerre ott lenni a Tér minden sarkában… Csak mi tudjuk azt, hogy mi
az, midőn a vergődő gondolat olykor túl merészkedik a Véges határán is s
aztán lankadt szárnyakkal áll meg a Végtelen oszlopainál… De viszont
csak mi tudjuk azt is, hogy micsoda kín e szédületből ismét felocsudni…
Körülnézek: minden a régiben van e csudálatos műteremben. Az elapadó
fényben még látszanak a keleties pompájú persa és indus díszletek, a fal
mellett sorakozó gipsz Vénuszok, Parthenon-domborművek és
renaissance-madonnák, a kirivó párisi impresszionista képek s végül
szegény barátom temérdek olajtanulmánya, melyeket ahhoz a nagy képéhez
csinált. Az a végzetes kép! Azóta megnyerte a világtárlat nagy díját,
vajjon legalább tudja-e ő ezt?… S ha él valahol, hol lehet, mit csinál?
Élhet-e az, a kit a végtelen utáni vágy lesújtott, a kit az Ideál
kikaczagott?… A sarokba nézek: valami eltévedt visszfény ép arra a bájos
antik domborműre esik, melyen Daidalos szárnyakat csinál boldogtalan
fiának, Ikarosnak, ki a mithosz szerint a felhős magasból a samosi
tengerbe bukott le s ott lelte halálát, a mért viaszszerkezetű
szárnyaival túlságosan magasra merészkedett, fel egész az Apolló
napszekeréig. Szomorúan gondolom el: az én barátom ez az Ikaros…