Máli tant lábbujjhegyen jött be az ósdi szalonba, szigorúnak látszott,
de mikor végig hallgatta a Guszti hebegő mondókáját, lassankint
földerült az arcza. Kezet adott a szónoknak s vontatottan Lili
asszonynak is. A régi világból való módis öreg asszony volt, ki nem
engedett a negyvennyolczból.
– No jó, jó – a többit aztán csináld ki Gyurival, hej, mások voltak a
férfiak az én időmben, de az asszonyok is! – tette hozzá kicsit mérgesen
pillantva Lili asszonyra. Köszönöm a kérdésteket, most már jobban van az
öcsém. Már bizony attól féltünk, a tüdejét érte a lövés és nagy baj
lesz, de hát megsegít az Isten, ha ti modern emberek nem is hisztek
benne!… Hm, hm… no, jertek be, bejöhettek Gyurihoz…
Lili asszony muffjába fojtotta ásítását, de azért szófogadóan kelt fel.
Átmentek néhány ósdi szobán s aztán benyitottak egy kissé melegebb, de
derüs nappali helyiségbe. Angol plaidbe burkoltan egy erőteljes, szép
fiatal ember pihent ott a középső karosszékben; bal válla be volt kötve,
borogatás volt a homlokán is, de a lázokozta sápadtság azért mitsem vett
el tekintetének a határozottságából. A hogy a nevet hallotta,
legénykedve akart föltápászkodni, de Máli néni gyöngéden letartotta.
– Eh, katona-dolog! – mondotta – köszönöm, hogy meglátogatsz, kedves
barátom. Hallom, ki akarsz hívni, – szívesen, öregem, mihelyt birom a
karomat! Ha az ember egy ismeretlen hölgyért két úrral megvív, csak
annál korrektebb, ha utána a férjjel is megverekszik.
– De kérlek… – mormogta Guszti. Nevettek.
– Különben – folytatta Gyuri, udvarias nyugalommal nézve végig Lili
asszonyon – nagyon örülök, hogy nagyságos asszonyom is megtisztelt
látogatásával legalább megláthatom azt a szép hölgyet, a kiért a nagy
csata folyt… Valóban, be kell vallanom…
Közönyös bókot mondott, egykedvű, még inkább tán gunyoros hangon. Lili
asszony kissé elcsodálkozott. Tetteti magát ez az ember? A tant és
Guszti felkeltek, hogy a szomszéd szobában Alt-Wien csészéket nézzenek
meg s ők magukra maradtak. Lili asszony már nem félt a vallomástól,
ellenkezőleg ő hajolt érdeklődően előre.
– Hát maga igazán sohse látott engem azelőtt? – kérdezte – én nem
ismertem magát, az természetes, de azt hittem…
Gyuri felkaczagott.
– Nem én, most látom nagyságos asszonyomat először… Nincs az én
eljárásomban semmi érdem, nem tartozik maga nekem semmivel. Akármelyik
gavallér ember megtette volna… Nem is nagyságos asszonyomért történt,
hanem egyáltalában… a női becsületért…
– Ah!… Én azt hittem…
– Azt hitte, hogy szerelmes vagyok magába? – kaczagott Gyuri – ah,
dehogy…
Lili asszony elhallgatott. Egyszerre nagyot fordult valami az ő
hivalkodó és lusta lelkében – s egyre szorgalmasabb ámulattal nézett
arra a hideg mosolylyal tekintő fiatal emberre. Olyan furcsa
nyughatatlanság fogta el, a milyet eddig még nem ismert.
Csengettek. Pillanat múlva selymes suhogás hallatszott, s lábujjhegyen
egy szép fiatal leány suhant be a szobába. Mintha észre se vette volna
Lili asszonyt, kedveskedőleg hajolt a beteg fölé s gyöngéden a Gyuri
fejére tette keztyűs kezét.
– Jobban van, édes Gyuri?
– A huga?… – kérdé Balsayné zavartan.
– Nem, a menyasszonyom – felelt a beteg, megcsókolva a keztyüs kezecskét
– az én hű kis ápolónőm… Ilonka, hadd mutassam be magát.
– Hát magának menyasszonya is van? – kérdezte Lili asszony egészen
elhűlve.
– Van bizony! – felelt Ilonka örömmel – és most még kétszerte jobban
szeretem Gyurit, a miért olyan vitézűl megvédte az asszonyi becsületet!…
*
Mikor lejöttek a lépcsőn, Guszti félénken szólalt meg:
– Nagyon derék, kedves ember!… Bocsáss meg, édesem, de meg kellett
hivnom őket magunkhoz ebédre. Haragszol rá még?
– Persze, hogy haragszom! – felelt Lili asszony – most még jobban! Nem
értem, egy vőlegény minek verekszik meg a más feleségéért…
– Mit mondasz?
– Oh, semmit… Csak jőjjön el hozzánk! Megmondom én neki szemébe az
igazat. Ha te nem tudtál vele leszámolni, majd leszámolok vele én!…