A segédek csakugyan eljártak az ügyben, voltak Dombrády Gyurinál, de
némileg megszégyenülve, hosszú orral jöttek vissza. Voltaképp csak most
sült ki, hogy a gavallérgyerek is megsebesült, sőt, hogy váll-lövése
aggasztó lázakkal fenyegetett. Gyurit nem is láthatták, helyette
nagynénje fogadta őket, özv. Zenthy Istvánné, kinél szállva volt…
– Özv. Zenthy Istvánné? – kiáltott Guszti meglepetve – hisz Máli nénit
mi jól ismerjük! Mit szólt?
Hát – folytaták a segédek – nagyon szivesen fogadta őket, de mindjárt az
ötödik szavuknál tisztában volt a szándékukkal. Boszankodva komolyodott
el, feltette pápaszemét, leült az íróasztalhoz és levelet írt. Itt az
irás…
Balsay Guszti sietve tépte fel a borítékot:
«Kedves Balsay! Én magát sohse tartottam nagy hősnek, de hogy maga egy
seblázban fekvő emberhez, ki – nem a maga feleségeért – hanem,
hangsúlyozom, a női becsületért két párbajt vivott, segédeket küldjön:
az mégis kicsit túlsok a hősieskedésből! Különben hisz igaza van – kár
manapság gavallérnak lenni, a mai asszonyok cseppet sem érdemlik meg.
Nos tehát – én beteg unokaöcsém helyett elfogadom az ön kihivását és
biztosíthatom magát, hogy mihelyt meg tud állni a lábán, minden
elégtételt meg fog adni, a mit maga, a helyett, hogy lovagiasságát
megköszönte volna, botorul kivánt tőle. Üdvözli
_Zenthy István_ ezredes özvegye.»
– De hát én nem is tudtam, hogy ez a Dombrády Gyuri megsebesült! –
tanakodott Balsay Guszti – mintha bolondot tettünk volna! Ennek a Máli
néniek igaza van: botorság volt egy seblázban szenvedő emberhez
segédeket küldeni, kivált, ha az az ember ismeretlenül a mi
feleségünkért verekedett meg – kétszer! Mit tegyünk most?
Guszti gyűlésezni akart volna megint, de aztán mégis a józanabb
meggyőződésére hallgatott. Alig várta, hogy a felesége hazaérkezzék a
szabótól. Előadta neki az egész kihivási kudarczot s felolvasta a
Zenthyné levelét.
– Édesem – fejezte be – hogy Dombrády Gyurival mi lesz, az egyelőre
mellékes; hogy azonban ezek után Máli nénihez el kell mennünk
látogatóba, az előttem világos. El kell hozzá menni, nekem is, neked is…
– Már megint ez a Dombrády Gyuri? – kiáltotta Lili asszony őszinte
haraggal – hát micsoda férfi vagy te, hogy még most se tudtad ezt az
affairet befejezni? Bolondot csináltál s most megint engem rántasz elő?
Én menjek el egy Máli nénihez vizitbe, azért, mert a párbajozó
unokaöcscse szerelmes belém!…
– Honnan gondolod?
– Hát bizonyosan szerelmes belém – hisz már oly unalmas, hogy minden
ember utánam bolondul! Nincs más asszony a világon?
– De édesem, belátod, illenék elmenni…
– Eh, a nyakamba vegyek megint egy sóhajtozó imádót? Neked könnyű, neked
nem vallanak szerelmet, nekem magamnak kell mindazt a szóáradatot
elviselnem. Oh, hogy unom már az efféléket!…
Guszti látta, hogy a felesége haragszik, hát nem mert szólni. De
titokban napokon át tudakozódott a sebesült állapotáról. Végre egy
napon, mikor a felesége meg volt elégedve az új ruhájával, szóba hozta,
hogy tán most mehetnének.
– Jó hát menjünk – mondotta Lili asszony – nem bánom!… Essünk túl a
dolgon mentől hamarább. Csak aztán, ha azt a beteg hőst látjuk, ne hagyj
magamra véle, mert még ott nyomban szerelmet talál vallani nekem…