Akkorra már a jukker-asszonyok teljes pletykatanácsban ülték körül a
Guszti feleségét. Lili asszony nem is jutott szóhoz tőlük – kanapéja
száz párnájába temetkezve, pongyolában ott pihent közöttük, mint egy
áldozatra szánt bárányka, vagy helyesebben, mint egy kényeztetett
angoramacska, melynek lusta ösztöneit kellemesen czirógatja az a tudat,
hogy mindenki vele foglalkozik. Divatos életpályája kezdetén eddig két
erény védte meg Lili asszonyt a szerelmes flirt-ek ellen: hiusága és
lustasága; még mindig gyermekesen örült a szép ruháknak önmagukért, s
jólesően kerülte az ábrándokba való mélyedést, mert attól félt, hogy a
töprengés árt az arczszínének. Kerülte a szerelmet, mert mindenekfelett
kényelmetlennek tartotta… A túlhamar jövő sikerek, s a küzdelem nélküli
hódolatok bizonyos fokig blazirttá is tették, únta a vallomásokat, sőt
annyira elbizakodottá lett, hogy már olykor szépsége dicséretét is unta.
Mikor meghallotta, hogy egy merőben idegen fiatal ember megverekedett
érte, pillanatra gyöngén elmosolyodott, s leánykori regényes érzések
támadtak fel benne. De a fontoskodó jukker-asszonyoknak gondjuk volt rá,
hogy kiábrándítsák ebből a regényességből: tegnapelőtt a «külföld»
szemeláttára lefőzte valamennyiőjüket ez az ujoncz menyecske, ma még ez
a siker hozzá, sok volt ez egyszerre, nem lehetett ezt szó nélkül
hagyni.
– De hát ki ez a Dombrády Gyuri? – kérdezte Lili asszony naiv
mosolylyal, még kényelmesebben belefeküdve párnáiba.
– Még kérded, kedvesem? – felelt csipősen a vöröshajú, férfigalléros
Sztalevszkyné – csak nem akarod elhitetni velünk, hogy nem ismered?
– De ha mondom, hogy nem ismerem!
– Ugyan, Lili – folytatá Benczédyné – nekünk a jóbarátnőknek mondhatsz
ilyet, de idegeneknek, az Istenért, ne említsd!
– De mondom, sose láttam életemben!
– Ez már igazán nevetséges! – sziszegte a babaarczú Dághy Bercziné –
mondd legalább, hogy gyermekkorod óta nem láttad!
Erre már feltápászkodott párnái közűl Lili asszony.
– De hisz a Dombrádyak a hetedik vármegyében laknak tőlünk! Mondom, se
gyerekkoromban, se azelőtt, se azóta sose láttam – no!…
Mérges lett, könyek szöktek a szemébe. A jukker asszonyok csak ezt
akarták: ne essék a diadal olyan könnyen az elkényeztetett babának!
Odaültek mellé, czirógatták, s addig vigasztalták, míg végre keservesen
elsírta magát. Akkor aztán méltatlankodva kezdték el nyilatkozataikat.
– No, ha igazán nem ismered – mondotta Sztalevszkyné – akkor a
legnagyobb szemtelenség ilyen tüntető módon hívni fel egy asszony
figyelmét. Valósággal kompromitál, édesem! Hát jó, szerelmes beléd,
elismerem, de az ilyen imádókat ne vedd lajstromba…
– Dehogy veszem! – siránkozott Lili asszony.
– Ez nem uriember – folytatta Benczédyné – valami modortalan ripők!
– Persze hogy az…
– Ez nem siker, hanem inkább szégyen – fejezte be az elmefuttatást
Dághyné.
– Jó, jó – csak hagyjatok már békét vele! Látjátok, hogy unom… Lili
asszony befogta a fülét és türelmetlenül nézett szét. A jóbarátnők a
legérzékenyebb pontján érintették: teljességgel kizavarták a
kényelméből. Ebben a válságos pillanatban rontott be a boudoirba a férj.
Gusztáv úr, alkalomadtán igen pathetikus, sőt szinpadias tudott lenni, a
megfélemlítés rhetorikájával akart vallomást csikarni a feleségéből.
– Asszony – kiáltotta tragikusan selypítve – számadást nekem erről a
szemtelen fráterről…
– No, most meg ez jön – méltatlankodott Lili asszony felkelve
(valósággal felkelve!) a kanapéról. – Ünnepélyesen kijelentem, hogy nem
ismerem Dombrády Gyurit – no!
– Hah, hisz kimondtad a nevét!
– Igen, mert a barátnőim már egy óra óta nyaggatnak vele.
– Vallj meg mindent – szereted!
– Ugyan, hagyj már békét…
– Vérére szomjazom! – selypített tovább Balsay Guszti.
– Megőrültél?
– Hah – véded? Felelj – én nem vagyok olyan mint a többi férj, én nem
azért házasodtam, hogy engem a feleségem megcsaljon! Én azért
házasodtam, hogy… hogy…
Szegény Guszti egyszerre kiesett a rhetorikájából. Ott állt és csak
bámult az asszonyokra, a kik helyeslő mosolylyal viszont bámultak rá. A
barátok, kik elkisérték volt, a szomszéd szobában várakoztak, csak
Rádern Gida dugta be a fejét az ajtón. Lili asszony, ki a sarokban állva
sírt, daczosan épp akkor vetette oda a férjének:
– Mit tehetek én róla? Te csak szavalni tudsz, de sohse vagy ott, mikor
a feleségedet bántják.
– Engedjen meg, nagyságos asszonyom – szólt közbe Gida – de hisz a
férjeket csak nem hívják oda az ilyen ostoba viczczelődésekhez!
– Engem még sohse hívtak – jelentette ki Guszti meggyőződéssel. – Hisz
csak ott lettem volna!…
Rádern Gida mérsékletre intette a kedélyeket, s a hölgyek segélyével
aztán csakugyan ki is békítette a házasfeleket. Guszti bocsánatot kért a
feleségétől, s hivatalosan elfogadták mindannyian tárgyalási alapul,
hogy Lili asszony csakugyan nem ismeri azt az idegen urat, a ki érette
megverekedett. Behívták a gyűlésre a szomszédban várakozó két barátot
is. Lili asszony unottan űlt vissza párnái közé, s szívemélyén a poklok
legfenekére kivánta azt az ismeretlen Rittert, a ki ilyen kellemetlenül
megvédte a becsületét. A szabóhoz kellett volna mennie, jaj, már csak
vége volna ennek az ostoba gyűlésnek!
– Abban, azt hiszem, mind megegyezünk – kezdte Gida – hogy itt tenni
kell valamit.
– Meg, meg! – erősítették valamennyien.
– De mit? Mit tegyünk ezzel a Dombrády Gyurival? Erre nézve már el
fognak térni a vélemények.
– Emberileg véve a dolgot – mondotta az egyik barát, egy mérsékelt
filozóf – az ügy tiszta: egy ismeretlen, lovagias férfi a férj háta
mögött, mikor annak nincs módjában föllépni – helyt áll a felesége
becsületéért. Szavára kijelenti, hogy nem is ismeri azt a hölgyet… itt
hát nincs alap a gyanusításra. Nos, egy gentlemannal szemben, ki ilyen
gavallérosan jár el, a férjnek csak egy kötelessége lehet: menjen el
hozzá és köszönje meg neki! Emberileg véve egyedül ez helyes…
– Hohó! – tiltakoztak többen – de a gentleman még se járt el egészen
korrektül! Neki azt kellett volna mondania az érdeklődő uraknak, hogy:
«majd tudomására hozom a férjnek!»
– Igen – jegyezte meg Guszti – ez lett volna helyes!
– De – vágott közbe a filozóf barát – addig, míg ezt megtehette volna,
már személyesen úgy összeveszett azokkal az urakkal, hogy szükségképpen
neki kellett vállalnia mindent.
Zajos vita lett. Gida gonoszúl csóválta a fejét.
– Bolond egy eset! Itt vagy meg kell köszönni a szivességet, vagy pofon
kell vágni érte a gentlemant…
Végre Sztalevszkyné kért szót:
– Akárhogy veszszük az esetet «emberileg», egy dolog tény: egy idegen
fiatal ember, a ki a férj helyett megverekszik a feleségért, súlyosan
kompromittálja az asszonyt! Esküdözhetnek a világnak, hogy sohse
ismerték egymást, senkise fogja elhinni nekik! A férj még hegyében meg
is köszönje a szívességet?… no ez kicsit sok, ez nyilt bevallása annak,
hogy maga gyönge arra, hogy a feleségeért helyt álljon! Igen, menjen el
ahhoz a gentlemanhoz, vagy helyesebben, küldjön el hozzá s vonja
felelősségre azért a merényletért, hogy meg mert verekedni a
feleségeért!…
A vita egyre hevesebbé fejlődött. A vége az lett, hogy utoljára is az
asszonyok harcziasabb felfogása kerekedett felül. Guszti fölkelt s
ünnepélyesen kijelentette, hogy tudja, mi a kötelessége. Köszönet
helyett segédeket fog küldeni Dombrády Gyurihoz: ezek majd
felvilágosítást, aztán elégtételt kérnek tőle. Megkérdezte a feleségét
is.
Lili asszony duzzogva ült párnái közt. Nem bocsátja meg soha sem a
férjének, sem annak a gyalázatos Dombrády Gyurinak, hogy miattuk a
szabóját elmulasztotta.
– Bánom is én – mondotta mérgesen – csináljatok vele, a mit akartok!
Csak én nekem nem említsétek többet még a nevét se…