A kaszinóban és társaságokban így adták elő a dolgot.
A kegyelmes úr nagy estélyén, melyet a kongresszus külföldi
előkelőségeinek a tiszteletére adott, éjfél tájban vagy négy-öt úr ült
együtt az egyik hátsó pipázóban. Afféle elsavanyodott gavallérok voltak,
kiket a pezsgő már csak gunyoros rosszkedvre tudott hangolni s kik abban
lelték a furcsa kedvüket, hogy havannáik füstje mellől kényelmesen sorra
szapulták a bent vigadó szép asszonyokat. A törökös rézasztalkán előttük
állt a Cherry-Brandy, hát csak annál jobban belemelegedtek, úgy, hogy
mire Balsay Gusztinéra került a sor, tán kissé… meg is feledkeztek
magukról. Férfiak közt, kivált ha nincs valami józanabb úr, a ki
visszatartsa a többit, bor közben egészen oktalanúl sok bolond
megjegyzés eshetik… Denique előbb a hebehurgya, selypítő Gusztit
tárgyalták le, aztán a legczinikusabb megjegyzésekkel az elkényeztetett
Lili asszonyt kezdték ki, a kit a külföldiek hódolata valóságos
királynővé avatott azon az estélyen. Nos, a hetyke beszélgetés közepette
az urak észre se vették, hogy egyszerre csak egy idegen fiatal ember
lépett be a szobába. Egy egészséges képű, vidéki gentry-gyerek, a kiről
senkise tudta, hogy Dombrády Gyurinak hívják s a ki tán épp azért volt
olyan legénykedő rosszkedvében, mert senkit sem ismert azon az estélyen.
Czigarettát vagy mit keresett a sarokban, de a furcsa élczek hallatára
önkénytelenül megállt. A kopasz Rádern Oszkár (a Gida unokabátyja), ki
az egész rossznyelvű társaság lelke volt, épp akkor kaczagott legjobban:
– Bizony az az ostoba Balsay Guszti is az ökrei szarvai helyett inkább a
maga szarvaival törődhetnék!
– Ha még nincs, hát majd lesz! – kiáltotta a kártyás Törökváry Stefi a
monoklijával lapdázva – erre iszunk, mi?
Már koczczintani készültek, mikor Dombrády Gyuri hátratett kezekkel
egyszerre csak odaállt a poharak közé.
– Pardon – Dombrády vagyok – mond azzal a merev közönynyel, mikor az
ember már a maga kimondott nevét is olyan sértésnek szánja, akár a
«gazember»-szót.
Oszkár meg az öreg Stefi még nevettek és hanyagúl nyújtottak kezet:
– Rádern…
– Törökváry…
De Dombrády Gyuri csak még merevebben tartotta hátra a maga két kezét.
– Ha jól hallom, az urak egy jelenlévő hölgyről – nem jól értettem a
nevét: Balsaynéról beszélnek?
Rádern Oszkár letette a poharát, egy darabig hülyén bámult az idegenre,
aztán prüszkölve nevetett a szemébe.
– Csak azt akartam megjegyezni – folytatá Gyuri – hogy tisztességtelen
dolognak tartom egy uri háznál jelenlévő tisztességes nőről így
nyilatkozni…
– Ej ha – vágott közbe Törökváry Stefi – ez erős! Pro domo beszél a
gyerek – nem megmondtam? Itt is egy imádó!
Dombrády Gyuri elvörösödött.
– Hát én szavamra mondom – tört ki – hogy én nem is ismerem Balsaynét,
azt se tudom biztosan, hogy melyik itt a hölgyek közt… de igenis ismerem
a háziurat, a ki távolról rokonom és nem tételezem fel róla, hogy olyan
nőket hívjon a házához, a kikről ilyen modorban lehetne beszélni! Ezért,
ismétlem, tisztességtelen eljárásnak tartom –
– Hohó – pattant fel Rádern Oszkár – és ez az ember még szavát adja,
hogy nem ismeri Balsikát – hahaha!
– Sok a vére! – tódította Stefi – eret kell vágni rajtad, fiacskám!
– Fiacskám az öregapád! – felelt Gyuri parlagias nyiltsággal – majd
vágok én eret tirajtatok!
És hát vágott is eret rajtuk alaposan, mind a két czinikus gavalléron.
Voltaképp a segédek rontották el a dolgot: a helyett, hogy simítottak
volna az ügyön, csak annál jobban kiélesítették az ellentéteket. Súlyos
feltételek mellett egy délelőtt állott ki Dombrády Gyuri mindkét urral;
előbb Rádern Oszkárt kaszabolta össze lovassági karddal, aztán a kártyás
Stefinek küldött egy csonttörő golyót a karjába. De a második párbajnál
ő is megsebesült: a Stefi lövése is talált, még pedig válla alatt érte.
E sebesüléséről azonban akkor még alig vett tudomást a világ, egyelőre
mindenki csak azt magasztalta, hogy a gavallér vidéki fiú milyen szépen
móresre tanított két czinikus urat, kik gyáván élczelődve nem átallották
tisztességes asszonyok becsületébe gázolni. Mert a két párbaj igaz oka,
hogy, hogy nem, de kitudódott, (többen voltak jelen az esetnél!) – s
harmadnapra már az egész városban egyébről se beszéltek az uri
társaságban. Lent a Hölgy-kaszinóban valóságos forradalom támadt az
emeleti urak ellen…
Balsay Gusztit, ki semmiről sem tudott, a déli korzón fogták el a
jóbarátok a hírrel. Guszti épp szokott naiv kedélységével rótta az
aszfaltot, mintha azt akarta volna mondani a járó-kelőknek: «nekem van a
legszebb feleségem, nem pedig nektek! És ahhoz érdem kell ám, úgy
bizony!»…
– Te, Guszti, hallottad! Megverekedtek a feleségedért…
– Mi?
– Egy idegen úr, azaz hogy nem idegen, mert Dombrádynak hívják, de hát
vidéki fiatal ember és nem ismeri senki. Megverekedett és pedig nem is
egy, hanem mindjárt két úrral, Törökváry Stefivel, meg –
– Oszkár bátyámmal! – kaczagott a gonosz Rádern Gida – tudod,
beszélgettek a tegnapelőtti estélyen és rossz viczczeket mondtak a
hölgyekre…
Elmondták neki a részleteket. Guszti majd sóbálványnyá változott.
– Megverekedett?… – makogta – de hát hogy jut hozzá, hogy az én
feleségemért megverekedjék? Ki ez a Dombrády Gyuri?
– Ismételten kijelentette, hogy nem is ismeri a feleségedet.
– Gavallérságból tette – nevetett Gida – hinni kell a keresztes
lovagnak!…
– No, köszönöm! – tört ki Guszti selypítve – ez igazán szamár egy eset!…
A feleségeért csak a férjnek van joga megverekedni – mit tegyek? Mivel
tartozom ennek az embernek,… izé… micsoda kötelezettségbe kerülök én egy
olyan úrral, a ki a feleségemért mindjárt két párbajt vív?
– Köszönd meg neki szépen! – kaczagott még hangosabban Rádern Gida.
Balsay Guszti nem felelt, csak elsápadt. A legellentétesebb érzések
dulakodása közben felszállt benne a gyanakvás ördöge.
– Megyek haza – mondta határozottan – majd tudom én, mit kell tennem! –
A barátok szolgálatkészen kísérték el.