A háziasszony, felkelt, mert a lámpa kialvófélben volt már. Iván
elhallgatott egy pillanatra.
– Önök értik a helyzetemet – mondotta azután töprengve – vigyáznom kell
minden szavamra. Nincsen érdekemben, hogy akár önöket, akár magamat
megcsaljam. Ismétlem, nekem nincs véleményem a dologról s önöket sem
akarom befolyásolni. Igyekezni fogok az esetet a legegyszerübben és
legtárgyilagosabban előadni…
*
Igen, – hát harmadnap eltemettük szegény Jeannet. Ah, micsoda szomoru
egy kórházi temetés volt az!… Ott volt Alaric Dismal is, de őszintén
megvallva, nem gondolom, hogy kegyeletből jött volna el. Mielőtt
lezárták a koporsót, látni akarta még egyszer az arczot; majd azt
hinném, hipnózisa nyomát kereste akkor is a feloszló vonásokban… Ketten
kisértük ki a szegényes menetet. Mikor a novemberi ködben a fekete föld
ráhullott a koporsóra, mintha valami ellágyulást vettem volna észre a
Dismal merev, fakó arczán.
– Igazán sajnálnád?
– Sajnálom… – mondotta, mialatt sajátságos kiábrándultsággal nézett
széjjel a szürke világban. – Sajnálom az egészet, annyival is inkább,
mert tudom, hiábavaló komédia volt. Szégyenlem magamat, de voltaképp tán
inkább bosszant az eset. Nem is tudom, minek csináltam. Ostobaság!…
Görnyedten állt meg a temető kapujában. Aztán azonban megint merészen
vetette fel a fejét és nézett a füstös Párisra, mely felett kigyult az
esti fény.
– Gyerekség! Nem itt, a hátam mögött, hanem ott az igazság, – ott a
laboratóriumban! Sohse lett volna szabad onnan kimozdulnom! Gép az ember
s a lélek e gép összműködése, – mikor aztán megáll a masina, akkor vége
mindennek – _good night!_…
– De hátha mégis visszajön?
Czinikusan kaczagott fel.
– Hisz bárcsak jönne! De tudom, úgy se jön. Eh, – elég volt: requiescat
in pace. Feledjük el az egészet…
*
És Alaric Dismal el is feledte a szegény leányt. Elfeledte, mint a hogy
az ember elfelejti a tovatünő hullámot. Pár nap mulva már nem is
említette többé… Igaz, hogy akkor rendkivül fontos élettani
kisérletekkel volt elfoglalva. Úgy fordult a dolog, hogy én nem is
mertem neki többet felhozni Jeannet, mert féltem, hogy nevetségessé
teszem magamat. Csak egyszer kérdeztem:
– Mikorra mondtad neki, hogy visszajöjjön?
– Eh, mit tudom én? Hagyj már békét vele! Én törtem a fejemet… Különös
zavaromban tényleg nem tudtam többé. Csak akkor jutott eszembe, hogy
Dismal egy heti határidőt tűzött ki Jeannenak, mikor nyolczadnap reggel
igen sürgősen magához kéretett.
*
Diákos, de érdekes bohém lakást tartott a Quartier egyik legrégibb és
legszűkebb utczájában. Dolgozószobája valóságos muzeuma volt a régi
festményeknek, gobelineknek és butoroknak. Tán épp azok a fantasztikus
stilü nagy fekete szekrények tették, hogy örökké sötét volt ebben a
szobában, csak itt-ott csillant meg a homályban a szanaszét heverő
orvosi műszerek aczélja. – A kandalló mellett ült egy nagy, ódon
karosszékben s két tövig leégett gyertya lángolt mellette a párkányon.
Ezen a ködös téli reggelen sötétebb volt a szobában, mint valaha.
Belebotlottam egy felborított székbe…
Látszott rajta, hogy csakúgy hevenyészve öltözködött fel. Arcza kimerült
és sápadt volt és szemeiből mintha kialudt volna a nagy erő. Zavartan
mosolygott.
– Bocsáss meg, – csak valamit akartam… Mondd csak gyakran álmodol?
– Vele álmodtál?…
– Eh ördög!… Mikorra is mondtam neki?
– Hogy egy hét mulva… A mult éjjelre!…
– Hm… Furcsa. Pedig én igazán nem gondoltam rá…
– Hát akkor mégis vele álmodtál?
– No igen, igen…
Alaric fázósan húzta össze a nyakán kabátja felhajtott gallérját. Egy
pillanatra komoran bámult maga elé, aztán halkan nevetni kezdett.
– Látod, milyen jó, ha az embernek erős elvei vannak! Ezek hiján most
felforgatva látnám egész pozitivista rendszeremet s az ördög tudja, mire
gondolnék – –
– Rossz szinben vagy, Alaric.
– Igen, fáj a fejem. Fáradt vagyok…
Láttam, restelli a dolgot. Sokáig kertelt, de aztán mégis elmondta az
álmát.
– Hát hogy is mondjam?… Még átnéztem élettani jegyzeteimet tegnap este s
aztán úgy éjfél előtt lefeküdtem. Semmi alkohol, semmi rendellenesség…
Sajátságos észrevétlenséggel mehettem át az álomvilágba. Utolsó éber
gondolatom az volt, hogy a laboratoriumban vagyok, aztán egyszerre itt
voltam a szobámban. Ösmered azokat a különös álmokat, melyek tán azért
olyan nyugtalanítóak, mert mintegy a valósággal versenyeznek? Ösmered
azt, mikor az ember azt álmodja, hogy _ugyanabban_ a szobában,
_ugyanabban_ az ágyban fekszik, a hol tényleg van? Teljesen úgy láttam
ezt a szobát, mintha ébren lettem volna, csak… Felvetettem álmomban
fejemet a párnáról. Nyilt az ajtó… Megjegyzem, a külső kulcs mindig
mellettem szokott lenni a szekrényemen, de különben is, most jut
eszembe, hogy nem a rendes bejárat felől láttam őt bejönni.
Látod ezt az óriási fekete szekrényt, vaspántos ajtaját? Olyan
fortélyos, hármas zára van, hogy még sohse találtam lakatost, aki ki
tudta volna nyitni. Értsd meg: tudom, hogy üres és nincs benne semmi…
Nos, valahogy ez az ajtó nyilt most ki s erre lépett be Jeanne. Öltönye
kissé világosabbnak tetszett a rendesnél, de különben annyira a szokott
mivoltában jelent meg, – annyira azzal az ösmerős tétovasággal járt,
hogy én csak bosszankodtam s unottan vártam a bekövetkezendő panaszos
jelenetet.
Odasuhant az ágyam lábához és szokása szerint kimerülten dült le a
székre. Arcza tényleg sápadtabb volt a szokottnál s a szeme mintha be
lett volna hunyva, de én az igazat megvallva, csak akkor kezdtem
figyelmesebben szemügyre venni őt, mikor jobb karjával a szék támlányára
felkönyökölt. Akkor meghökkentem; hisz tudod, hogy sovány volt Jeanne
mindig, de most, – most keresztül láttam a vállán, láttam a mögötte levő
ágyoszlopot. Akkor aztán tudatára jöttem annak, hogy voltaképp csak az
arczát veszem ki tisztán. Olyan furcsa szürke-fényes volt. Balkeze
mintha nem is lett volna s haja és szoknyája alja valahogy ködbe,
fellegbe oszlott szét… Fájdalmasan emelte felém az arczát, de nem
nyitotta ki a szemét. Hangja panaszosan halk volt, de azért egészen úgy
beszélt, mint régen: mintha csak egy az imént félbehagyott társalgást
folytatott volna – –
– Miért nem hagytál egészen meghalni? Oh istenem…
Szemrehányás volt a szavában. Én felültem az ágyban s végigsimítottam a
homlokomat. – Jeanne! te vagy? – Beszélj, – van-e másvilág?
Szeme be volt hunyva: fájdalmasan mosolyodott el.
– Hisz látod… itt vagyok…
Bevallom neked, – volt valami rémes ennek a fehér lárvának a mosolyában.
Én nem hittem neki, – a hogy két kezemet törtem, körmöm belemélyedt a
husomba. Most is megvan a helye…
– Jeanne? Ez lehetetlen…
– Dehogy!… Látod, itt vagyok. Eljöttem. Te parancsoltad…
Valami rettegő vadság fogott el. Fel akartam ugrani, hogy megfogjam. De
különös volt az, – nyilván az álom tette: meg se tudtam moczczanni.
Mintha csak hirtelen megbénultam volna… Mikor magamhoz tértem, egy sereg
fontos kérdés jutott az eszembe.
– Jeanne, – mondd csak hát… Nehéz volt meghalni?
A fehér arcz kinosan torzult el.
– Oh, fájt nagyon!… Jobban fájt még, mint az élet! Kinos ez az új
születés nagyon – – Mért nem hagytál legalább egészen meghalni?…
– Jeanne… ha van hát igazán másvilág, mondd el nékem, milyen az?
Úgy gyötrődött, olyan halványra vált egész lenge jelenésében, hogy azt
hittem: menten elenyészik… alig halhattam susogó hangját.
– Igen, tudom… azt parancsoltad, jőjjek vissza s mondjam el… De ne
kérdezd… nem tudom, nincs arra emberi szó!… Úgy se értenéd… Nincs arra
még érzéketek, vakok vagytok… Ti csak formákban gondolkoztok,
tapogatóztok, – itt egyszerüen kinyílik az új szem és mi látunk… Látjuk
a valóságot… Hogy magyarázzuk nektek, vakoknak, a szineket?…
– Jeanne! beszélj, magyarázd valahogy, meg kell tudnom…
Alaric hirtelen elhallgatott.
– Igen, – mondotta Dismal, merőn a szemembe nézve. Fakó arcza ijesztően
dult volt, a hogy a kandalló párkányán levő füzetre tette a kezét. –
Igen megtudtam sokat, s fel is irtam mindent ebbe a füzetbe.
Szuggesztióm erejével, mely által egy már elköltözött lelket még mindig
hatalmamban tartok itt _ezen_ a világon, megtudtam rettenetes és érdekes
dolgokat. Olyanokat, a milyeneket senki se tud, mert hisz általam jött
vissza az első ember a másvilágról! – – Bocsásd meg lázas zavaromat és
össze nem függő beszédemet! Értheted, hogy ez a mai éjszaka feldulta
egész gondolatvilágomat… Most e perczben még nem tudok semmit… Mi ez?
Álomkép, – halluczináczió?… De ha van másvilág, – tette hozzá elképedve,
– és én nekem mindegy, hogy a spiritizmus vagy pozitivizmus által
oldottam e meg a halál problemáját: akkor bámulni fognak az emberek! Itt
az új evangéliom, itt a világ legnagyobb felfedezése. – –
Zavartan hallgatott el, mintha bánta volna, hogy ennyit is elmondott.
– És Jeanne? kérdeztem.
– Képzelheted, hogy a hallottak meghatottak. Hálás rokonszenvvel néztem
rá s mondám neki:
– Köszönöm, te jó Jeanne. Látom még mindig szeretsz…
A behunyt szemü fehér arcz sajátságosan merevre vált.
– Mi már nem szeretünk és nem gyűlölünk senkit…
– De hogyan?
– A testtel elvész minden, a mi földi… Te megfogtad költöző lelkemet,
parancsoltad, hát azért jöttem vissza. Oh mért nem hagytál egészen
meghalni! Testem nincs többé: lelkem tovább akarna haladni az új
világban s te visszatartod… Borzasztó az így a halálküszöbe körül, két
világ közt lengeni!…
– Jeanne! kiáltottam diadalmasan, hát nem hagysz el, – segíteni fogsz
nekem problemámnál – vissza fogsz még jönni?!
– Igen, te parancsoltad… Én nem hagylak el. Mindig vissza fogok jönni –
–
… Soká hallgattunk ott kettesében az Alaric Dismal sötét szobájában. A
nagy fekete szekrényre néztem s arra gondoltam, hogy ez az ember nem
mond el nekem mindent.
– Alaric, – szóltam gyanakvóan, – te azt mondod, _most_ ébredtél fel.
_Most_ irtad volna le a Jeanne vallomását, – ezt a husz oldalt?
– Eh dehogy…
– Hát akkor _mikor?_ Álmodban?
Megragadtam a karját.
– Barátom – mondotta végre megadóan – még sem volt az álom – – –
*
Várjanak csak – igen, ötödnapra ezután láttam ismét viszont Dismalt.
Vidékre kellett mennem s visszajövet épp hozzákészültem, midőn a Rue
Medicisben találkoztam vele.
Távollétem alatt sokat gondoltam a jelenésre s érdeklődéssel szólítottam
meg Alaricot. Felkaczagott, valóságos hahotában tört ki.
– Hát csakugyan elhitted? – mondotta a vállamra ütve. – No, téged ugyan
könnyü volt rászedni! _Good bye!_…
Én nem értettem és ostobán bámultam tovasiető alakja után. Úgy
elszégyeltem magam, hogy sokáig nem mertem feléje se nézni. Kicsit
bosszantott is furcsa viselkedése… Végre aztán tiz-tizenkét nap mulva
mégis felmentem hozzá a laboratóriumba. Nagy csodálkozásomra nem
találtam ott; kollégája azt mondta, hogy már nem látták két hete. Irtam
neki, de nem kaptam választ… Többször kerestem: ajtaja mindig zárva
volt.
Egy éjjel a festőkkel mulattunk a Quartierben. Nem hittem a szememnek,
mikor egy rossz hirü kávéház hátsó szobájában boulevard-leányok és
diákok orgiája közepette akadtunk rá Alaric Dismalra. Kiütött az angol
mértéktelenség rajta: visszataszítóan mámoros és ledér volt.
Megöregedett és dult arczára alig lehetett rá ösmerni. Gúnyosan
vigyorgott rám a whiskeys és brandys üvegek közül.
– Alaric! – mit csinálsz itt? És Jeanne?…
– Jeanne?! – kaczagott Dismal, – hát pesze hogy jár hozzám! Másvilági
hölgyekkel szerelmeskedem! Jertek, igyunk az egészségükre – – –
Azt hiszem ötöd, – legkésőbb hetednapra az éjjeli találkozás után kaptam
meg az Alaric második levelét.
*
Ködös deczemberi este volt. Lehetett vagy fél nyolcz tájban, mikor
felrohantam hozzá. Ott ült egy szál pislogó gyertya mellett a sötét
szobában. Hanem ezuttal igazán nem ösmertem volna rá. Két keze
baba-szerű merevséggel pihent a szék karfáján s feje erőtlenül dült
hanyatt a támlányra. Oly ijesztően mozdulatlan maradt még akkor is,
mikor megszólalt, hogy nekem úgy tetszett: ez az ember oda van kötözve a
székéhez…
– Bocsáss meg… mormogta tompán, – csunyán viselkedtem… De nem tehetek
róla… Nem bírom tovább – –
– Beteg vagy?
– Nem! – Sohse fogott józanabbúl eszem. S ép azért tudom, hogy
elvesztem. Azért kérettelek ide, mert talán – még – –
– De hát mért ülsz olyan mereven, mozdulatlanul?
Reszketni kezdett. Rám nézett kialudt szemeivel.
– Iván, – suttogta rémesen, – fogd meg a kezemet és huzz – – vigy el
engem innen! Iván, hallgass rám, – ha magad nem bírnál velem, hivass fel
még tíz, még húsz embert… Esdeklek: vigyetek el innen, – ki – ki a
szabadba! – –
– Alaric, mi lelt?
Mozdulatlan maradt most is, csak a szemei forogtak gödreikben és
pillantottak lopva szét a szobában.
– Hát azt hiszed, hogy mi csak ketten vagyunk ebben a szobában? Nem
érzed, hogy rajtunk kívül _más_ is van itt?