Megragadtam az Alaric kezét s átfogtam a derekát. Sohse láttam még
valakit ily rövid idő alatt ennyire lesoványodni. Váz volt már csupán…
*
Lent voltunk a frissen hullott hóban.
Dismal kimerülten támaszkodott oda egy gázlámpához. Nagyot lélegzett s
megkönnyebbülten pillantott fel a sötét, téli égre.
– Nyugodjál meg, aztán beszélj – mondottam csitítóan.
– Oh Iván, borzasztó az… A halál után, a mint tudod, nyolczad napra jött
el először. – azután hét, hat, öt, négy, három napi időközökkel
rendszeresen mindig felkeresett. Az első látogatásoknál még bizonyos
diadalmas örömmel fogadtam s beszéltettem. És ő beszélt, mondott
megdöbbentő dolgokat. Mindent felírtam, – itt a füzetem… De aztán,
egyszerre gyáván csökkenni kezdett bennem a tudományos kiváncsiság, –
félni kezdtem. Éreztem, hogy érthetetlen módon gyengülök, fogyok…
Barátom, ki nem mondhatom ezt azt iszonyatos érzést. De hisz ez mind
semmi, – értsd meg: most már minden éjjel nálam van! – – Tegnap éjjel
fellázadtam. Mondtam neki, – megtiltottam, hogy többet eljöjjön. A
behúnyt szemű lárva szavaimra egész előmbe suhant s ajkai körül egy _új_
démoni mosoly jelent meg:
– Te parancsoltad, hogy visszajöjjek. Visszajöttem s véled maradok – –
– Örökre?
– Igen. Itt légy holnap este!…
Oh ha tudnád, milyenek voltak azok az esték! Mindig megéreztem előre,
mikor jön s ekkor valmi ólomsúly nehezedett tagjaimra. Nem tudtam
mozdulni… Tűrtem, a meddig lehetett, de ma este már nem bírtam tovább.
Rettegés fogott el s írtam neked… Köszönöm, köszönöm…
Elgondolkoztam. Hová vigyem Alaricot erre az éjszakára? Az én szűk
szobámban nem volt hely… Végre egy közeli, ösmerős szállóba mentünk fel.
Megnyugvással nézett körül a szegényes fogadói szobában.
– Itt jó lesz, – mormogta – itt nincs emlékem tőle… Mert azt hiszem, az
én lakásomon az ő emlékei táplálják jelenését…
Olyan halott-fáradt volt, hogy mint valami gyermeket én vetkeztettem le.
– Nézd, mivé lettem, – mondotta kinosan – váz vagyok már csupán!… És
tudod-e, hogy mi a borzasztó?
– Nos?…
– Az, hogy a milyen mértékben fogyok, sorvadok én: a jelenés ugyanolyan
mértékben nő, erősödik és válik fényesebbre. Belőlem él, rajtam él az!
Mi lesz ennek a vége? El fog emészteni… Maga mondta, hogy lelke, melyet
én istentelenül visszatartottam ebben a világban, test híján természetes
ösztönnel testet keres. Élni akar és élni fog az én testemmel, én pedig
meghalok – – Oh, Iván, borzasztó dolgot tettem, mikor ezt a leányt
halála pillanatában hipnotizáltam!
A mennyire csak tőlem tellett, nyugtattam Alaricot. Csak éjfél után
mentem el tőle. Úgy látszik, félt, mert még akkor is tartóztatott…
*
Reggel hat órakor őrültként rohant be hozzám Dismal. Mint a kit
üldöznek, eszeveszetten csapta be maga után az ajtót, nekitámaszkodott s
rá fordította a kulcsot. Aztán a sarokba menekült s egy karosszékbe
rogyott le.
– Végem van, – hörögte – hiába minden! Iván, te ott voltál, láttad azt a
szobát… Nos, a mint végre el mertem oltani a gyertyát, egyszerre
rámszállott az az ólomsúly, a mi akkor szokott meglepni, mikor a jöttét
érzem…
S akkor egyszerre megindult az örvény. Az utczáról feláradó gyér fénynél
láttam, hogy megmozdul a szobában minden… A bútorok félretolódtak s úgy
helyezkedtek el, mint az én kisérteties szobámban… Felordítottam, de
hiába. Az én szobámban voltam megint… Nyilt a nagy fekete szekrény
ajtaja és a jelenés lépett be. Merev, fehér arczával jött felém, egészen
közel jött hozzám. És tudod, mit mondott? Ezt…
– Hát meg akartál szökni? Hiába menekülsz! Utólérlek itt is. Te
visszaparancsoltál a másvilágról, – jó, én eljöttem. De jegyezd meg:
érted jöttem s tőlem meg nem szabadulsz…
És ekkor barátom, végre felnyitotta a jelenés a szemét és rám nézett.
Iszonyú volt az. Démoni tűz áradt belőle és alattomos mosolyra torzultak
ajkai. Iván, – nem a szelid Jeanne ez a jelenés többé! Valami sátáni
lárva. Honnan vette ezt a sátáni voltát? Tán testemmel együtt én
belőlem? És most a saját hatalmammal engem nyügöz le?… Tudod-e, hogy már
olyan élő, mint egy eleven ember?… Már kinyujtotta felém, nyakam felé
rettenetes fehér kezét; – mint rémes karmok olyanok voltak az ujjai – –
Alig tudtam megnyugtatni Alaricot. Végre azonban mégis magához tért
kissé. Mint egy álomból ébredve rekedten szólalt meg.
– Mi ez? Őrült volnék?… De hisz agyam kétségbeejtő logikával működik.
Hát ha ez még is csak álom vagy hallucináció?! Iván, egy perczig se
maradok többé Párisban. El, – el innen; rémek vannak ennek a bűnös
városnak a levegőjében… Hátha a légváltoztatás segítene rajtam s elűzné
iszonyatomat – –
*
Még aznap délután Rouenban voltunk egy kis fogadónak a szobájában.
Utasítottam a személyzetet… Tervem kész volt: még az este visszautazom
Párisba s másnap a legjobb professzorokat hozom el szerencsétlen
barátomhoz.
Alaric nem akart elereszteni. A gyertya lángjánál olyan volt az arcza,
mint egy rémes és szomorú halálfej.
– Iván, ne hagyj el – suttogta – az ólomsúly már megint rámnehezedik,
érzem, hogy ide is utánam jön – – Sejtem, hogy ez után már nem csak
éjjel, de nappal is látni fogom. Mindig velem van… Szívja életerőmet,
Iván! Nem jelenés ez többé, hanem egy élő ember, a ki már erősebb nálam
s az én erőmmel fog megfojtani engem – –
Láttam, hogy állapota perczről-perczre súlyosodik. Nem halaszthattam
párisi utamat. Búcsuztam és siettem a vasútra. Bárcsak ott maradtam
volna nála – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez volt az Alaric Dismal utolsó éjszakája. Mikor másnap reggel a híres
professzorokkal Rouenbe értem, már vége volt mindennek.
A mit most önöknek elmondok, azt a fogadó törvény előtt megesketett
személyzetétől tudom. Legfontosabb a szobaasszony vallomása. Ő így adja
elő a dolgot: éjfél után egy óra tájban kiáltást hallott a második
emeletről. Felszaladt a lépcsőn. Maga mondja, hogy ekkor még eléggé
álmos volt, de különben igaz hitére állítja, hogy való igaz, a mit
látott. Dismal szobájából egy világos ruhás nőalak suhant ki s ment
végig a sötét folyosón. Ott eltűnt, – de hová? Rejtelem ez a
házbelieknek, mert ott nincs semmiféle lépcső. Viszont a portás azt
vallja, hogy semmiféle világos ruhás nőt akkor éjjel ki nem eresztett a
kapun. Mikor megérkeztem, a vendéglős rögtön azt kérdezte tőlem, hogy
mit tudok a «Monsier Dismal barátnőjéről?» Őt tartotta a gyilkosnak…
Nem emlékezem már, mit feleltem neki… Felrohantam a szobába. Ott feküdt
az ágyon Alaric Dismal holtan. Szederjes arcza rémületbe volt
beledermedve, szája tátva maradt és szemei mintha még mindig valami
iszonyatos látományra bámultak volna. A hogy görcsbe meredt kezét
leemeltem álla alól, akkor láttam a fojtogatás kétségbevonhatatlan
jeleit a nyakán…
*
Iván elhallgatott. Végignézett rajtunk s vállat vont.
– Nos, mit szólnak hozzá? Nekem, a mint mondottam, nincs véleményem az
esetről. Ha spiritiszták vagyunk, elhihetjük, hogy egy lélek visszajött
a másvilágról, de mint pozitivisták mit gondoljunk? Azt, hogy mindenkép
veszedelmes a halállal való kisérletezés. Legveszedelmesebb pedig talán
az, a mit Alaric Dismal csinált, ki az élet legrejtelmesebb
pillanatában, _in articulo mortis_ hipnotizált embert. Az ő kegyetlen
szuggesztiója visszapattant a halál fekete ajtajáról, s őt magát ölte
meg: annak a keresőjét, a mi kell, hogy örök rejtelem maradjon.