I.

Bizalmas baráti körben késő éjjelig együtt maradtunk. Vacsora után egy

darabig még tréfásan beszélgettünk a napi eseményekről, de aztán,

észrevétlen elvontabb és bizarrabb thémákba mélyedtünk bele. Lassankint

elhagytuk a közönyös jelent s gondolatunk, mint a nyugvópontjából

kibillentett inga, a messze multba lendült, de csak azért, hogy egy

bizonyos ponton tul félénken álljon meg az ösmeretlen előtt s

visszalengjen onnan, – átsuhanjon még egyszer a jelenen s a másik még

rettenetesebb ösmeretlen felé: a jövőbe tévedjen… Az éj növekvő

csendjében egyre halkabban beszélgettünk a tudomány csodás új

vívmányairól. Vajjon meg fogja-e tudni oldani Dubois-Reymond a hét

világrejtelmet? Meg fogja-e magyarázni valaha a gondolatképződés vegyi

folyamatát, – az élet s mindenek felett az _Én_ titkát?… Eszményi

vágyaink egyre hiúbb ábrándokba foszlottak szét.

Már felkeltünk s menni készültünk, midőn sajátságos véletlen folytán épp

a bucsuzás pillanatnyi csöndje alatt kezdett el az óra éjfélt ütni.

Máskor fel se tünt volna nekünk ez, de most olyan bolond hangulatban

voltunk! A régi babona önkénytelen ünnepélyességével hallgattuk végig az

öreg óra zengő tizenkettes szavát. Mintha bele akart volna szólni előbbi

vitatkozásunkba, vagy tán tartóztatni akart?… Összenéztünk. A nők

leültek, mi is követtük példájukat.

S aztán halkabban, de annál hevesebben indult meg a társalgás és egészen

új mederben. A szemek lázasan gyultak ki. Hja, bizonyos dolgokról

egészen másként beszélnek az emberek éjfél előtt, mint éjfél után! Éjfél

után színt vallanak az emberek… Kimondottuk a nagy szót: _halál_, s

társaságunk egyszerre arra a bizonyos két táborra szakadt, a tuléletben

hivők s a tuléletet tagadók táborára. Elkeseredetten vitatkozott a két

párt s «szuggesztió», «hipnózis», «telepáthia», «jelenések»: a nagy

rejtelmet kisérő e kisebb rejtelmek nagyra nőttek meg a vita hevében.

Mindenki tudott a maga vagy a mások életéből megmagyarázhatlan

jelenségeket felsorolni… A halál! Szokatlanul megkapott, szívünkbe

markolt most ez a fekete rém. Hogy is élheti az a balga ember a

boldogság illuziójával életét, mikor ugyis tudja, hogy _bizton_ el kell

következnie s _bármikor_ elkövetkezhetik az a rettenetes percz?!

– S a mi legborzasztóbb, mondottam, az az, hogy nincs _más_ mód ebből az

életből kiszökni! Akármily őrülten futkosunk is a ketreczben: a halál

marad az a fekete rés mindörökké, a melyiken át kijutunk a szabadba… De

hová jutunk? Tán a semmibe…

És itt lett a két párt vitája a leghevesebb. A pozitivisták a halál

utáni teljes megsemmisülésben pihenést, boldogságot láttak, a többiek

azonban rémülten tiltakoztak a megsemmisülés gondolata ellen. Lehetséges

volna az, hogy Isten egy Goethe lelkét, mely egy óriási mindenség,

pillanat alatt nyomtalanul elveszítsen? Nem veszhet az el, – csak

eltűnik, – de hová? Oh, ha tudnánk valamit, tán másképp élnénk s

mindenek felett másképp készülnénk elő a végre… Vajjon meg fogja-e

valaha végérvényesen oldani a tudomány ezt a rejtelmet? Mért nem figyeli

meg jobban a halál pillanatát, – mért nem fogja fel lombikba a haldokló

utolsó sohaját: az egész halottas szoba levegőjét? Ott kell a titkot

meglesni, mint annyi egyéb tüneményen, mért nem kisérleteznek a

halálon?…

Iván, a filozóf festő szólalt meg.

– Kisérletezni a halálon?… mormogá töprengve. Hát én tudok egy embert, a

ki egyszer egy nagyon sajátságos ilyen kisérletet tett. Hogy hogy ütött

ki, – azt majd meglátják. Akár pozitivista az ember, akár más,

elhihetik, mindenképp veszedelmes az ilyen kisérlet… Előre bocsátom, –

én ma sem értem a dolgot és nincs véleményem felőle. Puszta laikus

vagyok: elmondom az esetet, úgy a hogy láttam és tudom…

*

… Jól ismertem őt és sokat voltam vele a mi kis párisi kolóniánkban.

Furcsa kolónia volt ez, önök tán hallottak felőle… Úgy hívtak bennünket:

_Les Treize Bizarres_, mert ha mindannyian összejöttünk a «Lilas», vagy

valami más félreeső kávéház hátsó sarkában, hát tényleg tizenhárman

voltunk. És nem volt jó hírünk még a latin negyedben sem, daczára annak,

hogy különczködés dolgában ott elég elnézőek az emberek… Pedig igazán

nem akartunk mi különczök lenni, sőt egyáltalában semmit se törődtünk a

világgal. Sok rosszat elmondhattak a mi minden világrészekből és minden

nemzetekből összeverődött társaságunkról, mondhatták, hogy festőink és

iróink impresszionista bolondok, ultra-Wagnerista zenészeink egyenesen

őrültek, – mondhatták, hogy politikusaink anarkisták s

természetbuváraink veszedelmes mágusok: de egy dologban mégis felette

álltunk a többieknek. Őrültek voltunk, de a nagy ideálok őrültjei! Ki

akartunk törni az emberi tehetetlenség sorompóiból, – a végtelen felé

akartunk szárnyalni… Nem volt ott úgynevezett «köznapi» ember. A

gondolatvilág kozmopolitái voltunk, a szó nemes értelmében vett

_Emberek_, kik már felülemelkedtek a fajbeli különbségeken s abban az

eszményi köztársaságban élnek, melyről a régi görögök álmodtak s melyben

az ideálokért való rajongás az egyedüli kötelesség. Az ausztráliai festő

Ruppert idealizmusától a Petroff nihilizmusáig a lélek spektrumának

minden színe képviselve volt ott. Önökre bizom, hogy minő színben lássák

a borongós Everard Dismal-t, a mi magyar «Diogenesünket», engemet vagy

azt a szomorú végü Ikaros-Olivért, ki végtelen utáni vágyának esett

áldozatául…

Nos és Alaric Dismal… Különös ember volt ő. Ha úgy vissza gondolok,

hajlandó vagyok azt hinni, hogy «Treize Bizarres» társaságunk voltaképp

neki köszönheti démoni hírnevét. Épp az egyéniségeknek színekben való

látásáról volt szó: nevessenek ki ezért a rögeszmémért, de én festő

vagyok és csak színekben tudok gondolkozni, – épp úgy mint zenész

barátunk, Cordelass, ki csak hangjegyekkel tudott jellemezni a

társalgásban… Én ezt az embert mindig nagyon sötét _ultraviolett_-ben

láttam. Értik-e, mit akarok ezzel mondani? A nyugtalanitó rejtelemnek a

színe ez… Nos, és bevallom alig láttam még egy másik olyan nyugtalanító

és rejtelmes jelenséget, mint a minő Alaric barátunk volt.

Amerikából származott ő is, csakúgy mint közeli rokona Everard Dismal.

Csak a legujabb és legellentétesebb fajkeveredések tudnak ilyen

sajátságos tipusokat előidézni. A család maga tiszta normann eredetü, de

anyai részről úgy szólván minden nemzet vére belé lett ojtva. Anyja

norvég volt, nagyanyja kreol… Tudom, merő theoria az ilyen okoskodás, de

én gyakran kérdeztem magamtól: – vajjon komor miszticizmusa nem

skandináv elem-e benne? s vajjon kegyetlenségi ösztöne nem a spanyol

vérre vezethető-e vissza?… De hagyjuk az eféléket.

Szeretném önöknek az arczképét megfesteni, úgy ahogy a legnagyobb

arczképfestő, Whistler, esetleg megfestené. Mondom, ultraviolettben

látom ezt a képet egészen… A háttérből, mintegy árnyékban, bontakozik ki

az alak. Angolosan nyulánk alak ez, melyben még megvan valami abból az

aczélos szikárságból, mely annak az athléta fajnak a legcsenevészebb

tipusaiban is feltalálható. Hanyagul elegáns, kissé különczködő öltöny,

a harminczas évekből való magas gallér és feltünően széles, fekete

atlasz-nyakkendő, melyből merész hajlással nő ki a nemes fej. Sűrű és

meglehetős hosszú sötét haj kereteli be a borotvált, keskeny arczot. Van

ennek az arcznak a színében valami megdöbbentő: szinte megkövesít

merevségével az az egyöntetü fakó szín… A vonások finomak és élesek, tán

csinosak is volnának, ha a keskeny ajak nem lenne olyan nyugtalanítóan

különös. Mi az benne? Közöny, gúny, kegyetlenség? Borzasztóan tud

hallgatni ez az ajak: a titok jelképe az a száj… A homlok, mintegy

ellentétül eszményien szabad és nyílt. És a szeme… Nos, itt baj van! Nem

hiszem, hogy maga Whistler vissza tudná adni e szürke szemnek a fényét s

azt a hatalmat, a mi belőle árad. Az ember sohase tudja eldönteni, hogy

mi ez a pillantás: egyszer láthatatlan bonczkés az, a mi fájóan metsz,

máskor maró sav, a mi megbomlasztja a lelket, az akaratot, máskor meg

altató szer, a mi zsibbaszt, legtöbbször azonban valami kimondhatatlan

mázsás súly e tekintet, mely alatt moczczanni se lehet… Lidérczfény volt

az Alaric Dismal szemében. – Bocsássanak meg, ha festői hajlamom egy

pillanatra elragadott s szóval rajzoltam meg ama kép vázlatát, a melyet

a valóságban, fájdalom, sohsem fejezhettem be. Szükségesnek tartottam az

Alaric szemének a jellemzését mert fontos szerepet játszott az nemcsak

orvosi életében, hanem különösen annál a bizonyos kisérletnél.

Ne türelmetlenkedjenek, – pár dolgot még el kell mondanom róla.

Orvos volt, – legalább mialatt én ösmertem, egy párisi kórházban

működött. Gyakran igyekeztem rengeteg tudásának az eredetét kutatni, de

szerfölött zárkózott természete mellett bajos volt ez. Annyi bizonyos,

hogy átfogó elméjével harmincz éves koráig annyit tanult ő, a mennyit

más ember négyszer annyi idő alatt se tanult volna meg. Foglalkozott a

természettudományok minden ágával s tiszta képe volt az összes

bölcsészeti rendszerekről. Maga mondta, hogy puszta véletlen, hogy most

orvos: nem akart ő speczialista lenni semmiben! A speczialista mindig

napszámos, bányamunkás, ki bányája fenekéről nem látja át többet az

egészet. Ő pedig át akarta látni a teremtést. A mint látják,

természettől átfogó és összegező, vagyis bölcselkedő elme volt.

Gondolt-e valami bölcseleti rendszer alapítására? Nem hiszem: belátta ő,

hogy még a legtárgyilagosabb rendszerek is többnyire a nagyon egyéni

véralkat puszta játékai… Épp mert úgy átlátta az emberi erő határait,

miután _túlkorán_ jutott el erre a magaslatra, – miután fiatal volt arra

még, hogy _lemondjon_, hát kétségbeesett. Hiszem, hogy kétségbeesésében

vesztette el lelke egyensúlyát s fordult olyan tehetetlen daczczal a hét

világrejtelem felé, hogy közülök a legnagyobbat, a halál problémáját

ostromolja meg.

Nincs naivabb valami annál a tudósnál, a ki egyszer elszámította magát

és úgy számol tovább. Nem mondom, hogy Alaric elszámította magát, de egy

rögeszmébe mélyedt bele. Hitt abban, hogy megoldja a halál problémáját…

Évek óta folytatta már tanulmányait s bizonyos logikus rendszerrel.

Átgondolta mindazt, a mit az emberek előtte a halálról gondoltak,

megfigyelte a hideg józanság s a rajongó babona váltakozó hullámait a

századokon át s most, hogy korunkban a két áramlat, mintegy döntő

csatára készülve, együvé került: a maga nemében tökéletes

tárgyilagossággal tanulmányozta mind a két fél érveit. Azok közé a ritka

orvosok közé tartozott, a kik nem vetik el a priori a spiritizmust, a

kik nem akarják minden áron, hogy «igazuk legyen…» Ő tudni akart s

mindegy volt neki, akármelyik párt által ér czélt… Megtette azt a

látszólag lehetetlen dolgot, hogy egyszerre tanulmányozta a

laboratoriumban az élettan legujabb vívmányait s a spiritiszta üléseken

a levitáczió, az automata írás, a fénytünemények s a materializáczió

megdöbbentő jelenségeit. Egyiket a másikkal ellenőrizte: egyszerre volt

a Ribot s a Crookes tanítványa… Ilyen körülmények mellett lázasan

váltakoztak benne a félmeggyőződések. Volt egy idő, midőn már remegve

hitte, hogy czélt ér. Meggyőzve érezte magát a tudományosan ellenőrzött

spiritizmus által s épp előkészületeket tett arra, hogy megfigyelje az

astrális testnek a halál pillanatában való kiválását, – mikor pár

álmédium leálczázása visszavetette őt kételyeibe. Ekkor ismét

visszavonult a klinikára, az idegbetegek s elmebajosok osztályára. Ott,

a hol a lélek olykor meghal a még élő testben, ott tán megleshette a

nagy titkot… Különösen érdekelte az, hogy a suggesztió és a hipnózis

mint képesek megcsonkítani, vagy megsokszorozni az egyéniséget: mint

válhatik egy test léleknélküli bábbá, vagy többlelkü szörnynyé – – Nos,

ott lett ő a hipnózis ama híres vagy tán hirhedt mesterévé, a kiről egy

időben egész Páris beszélt. Pár furcsa esetét nemcsak a sajtó, de a

rendőrség is tárgyalta. Hiszem, hogy kegyetlen kisérleteiben jóhiszemü

volt ő. De az emberek már féltek tőle a Quartier utczáin s a leányok

ijedten szöktek előle, mikor a kávéházba beléptünk. Megdöbbentő hatása

volt a nőkre… Ha Alaric Dismal nem a halál keresőjének, hanem Don

Juannak születik, minden asszony az övé. Így is mesés «kisérletei»

lehettek… Mert ne feledjük el, hogy a halál e komor keresője egy

mindössze harmincz éves fiatal ember volt, ki mint az agybelileg

túlfejlett fiatalok általán, teljesen külön tudta választani a testet a

lélektől…

Én csak egy szerelmét láttam… Sohse felejtem el azt az éjszakát abban a

földalatti _chantequi-veut_ kávéházban. Egy ijedt arczú, sáppadt,

mellbeteg lány állt a pódiumon a szivarfüst és az abszinthgőz közepette.

Valami szegény varrólány… Nem volt szép – és mégis, higyjék meg, volt

valami benne, a mi bűbájossá tette ezt a szegény teremtést. Az látszott

rajta, hogy a sorvadó testben mint szabadul fel, mint nő meg a lélek…

Énekelt és én bevallom, hogy soha tán dal mélyebben meg nem hatott, mint

az ő dala. Tavaszról, szerelemről énekelt ez a mellbeteg leány – s a

halál árnyéka volt rajta… Pillanatra egészen elfelejtettem, hogy barátom

mellettem ül. Csak a leány arczáról, annak az átváltozásáról vettem

észre, hogy Alaric Dismal ránéz. A sáppadt teremtés még nem nézett

vissza rá, még nem tudta, honnan árad rá hatalom. Csak zavarba jött s

párszor úgy tett a kezével, mintha legyet akart volna elűzni az arcza

elől. Akadozni kezdett, – egyszer aztán megtalálta a pillantása az

Alaric tekintetét. És ekkor végképp elakadt a szava. Még egy darabig ott

állt, párszor hanyatt vetette a fejét, de mind hiába; szemei fogva

voltak már. Visszanézett, – vissza kellett néznie Dismalra. A közönség

tapsolt, zajongott… A szomszéd asztaltól felkelt egy diák, a leány

kedvese s erőszakkal levonszolta őt az éljenző társasághoz. Ekkor intett

Alaric, hogy keljünk fel. Dulakodás támadt oda át, – a leány

kiszakította magát s szintén felkelt. Ott állt s mint egy szobor nézett

démoni barátunkra. A hogy egyet léptünk kifelé, ő is előre lépett…

Kint voltunk a nedves éjszakában. A leány, mint egy alvajáró jött

utánunk s aztán remegve állt még Alaric előtt.

– Mit akarsz?

– Nem tudom…

– Hogy hívnak?

– Jeanne…

– Jer! – –

Ennyi volt az egész. Beültünk egy kis kocsiba. Én nem értettem s csak

ámulva kérdeztem magamtól: mit akar Dismal ezzel a mellbeteg leánynyal?…

*

Ez volt Jeanne, az ő leghiresebb médiuma, kinek neve több fontos és

érdekes tanulmányában előfordul. A leány attól az estétől fogva nála

lakott, a mi nekünk bő alkalmat nyujtott arra, hogy rossz élczeket

faragjunk a «megtért és szerelmes» Alaricra. Ő csak különösen mosolygott

és hallgatott. A mit e szerelemről tudok, nem is tőle tudom, hanem a

leánytól.

Szegény Jeanne! Mennyit sétálgattam vele a Luxembourgban! Oda szökött ki

fogságából hozzám sírni. Előttem kiöntötte a szivét. Nagyon boldogtalan

volt. Nem tudta ő voltaképp, mi van vele… Sokszor kérdeztem tőle:

szereti-e Alaricot?

– Több az a szerelemnél, mormogta egyszer ijedten, – félek tőle,

rettegek! Nem merném nem szeretni őt – –

Mennyiszer volt a száján valami, hogy elmondja és sohse merte.

Legtöbbször hirtelen hagyott el, mint egy parancsszóra. Megérezte ő, ha

Dismal csak rágondolt és kereste s akkor mennie, futnia kellett… Nem

tudom, mind igaz-e, a mit mondanak, de Alaric hallatlan kisérleteket

tett ezzel a leánynyal, mondják, szuggesztiója hatása alatt a leány

lopott sőt hipnotikus parancsára – megcsalta őt, Dismalt! Ez esett a

boldogtalan szerelmes leánynak a legnehezebben, de végre is győzött

zsarnoka ereje. Megcsalta s utána rettenetes volt a bánata… Ekkor teljes

volt az Alaric hatalma felette: csak rá kellett néznie s automata bábbá

vált azonnal. Mikor utoljára láttam, pár nappal az előtt, hogy a

kórházba került, akaratnélküli élőhalott volt már Jeanne.

Mert félév mulva csakugyan kórházba került a leány. Igaz, hogy

mellbetegsége tán e kisérletek nélkül is oda vitte volna őt… Sokszor

meglátogattam ott. Megdöbbenttő gyorsan, szinte szemlátomást sorvadt el.

És mentől jobban hanyatlott, annál eszelősebben szerette kedvesét.

Esdekelt egy csókjáért, egy öleléseért, – lopva, félve megcsókolta a

ruhája szegélyét…

– Oh de sokat kínoztál, sohajtotta egyszer elalélva a Dismal karjai

közt, és én mégis szeretlek. És szeretni foglak még halálomon túl is.

*

Egész éjjel az erődítések körül bolyongtam Alarickal. És megborzadtam

tőle. Akkor láttam, hogy a tudás legnemesebb idealizmusa mint válhatik

kegyetlenséggé.

Akkor láttam, hogy ha valaki egy eszmét emberfelettien szeret, megszűnik

ember lenni.

– De hát egy cseppet se szereted Jeannet?

– Ostobaság! Miért nem kérded, hogy szeretem-e a hipnózist? Értsd meg,

megtaláltam: a szerelem nem más, mint hipnozis. Soha két ember egyformán

nem szeret, épp mert az egyik mindig médium, a másik mindig hipnotizáló.

Az a médium, a ki jobban szeret, az a hipnotizáló, a ki kevésbé…

– Tehát a tudományért, mindenre képes volnál, – még embert is ölnél?

– Még embert is ölnék, – még téged is megölnélek, ha tudnám, hogy

eszményi czélom elérhetem s az emberiséget egy óriási gondolattal

gazdagíthatom! Jusson eszedbe az a két skót orvos, a kik gyilkoltak,

hogy hullájuk legyen boncztani tanulmányaikhoz…

– Szörnyeteg vagy!

– Az vagyok, de elérem czélom! A halál, a halál! Az az utolsó legnagyobb

vizsga, a mely azért olyan rettenetes, mert senkit se buktatnak meg

rajta. Nos, most majd megbuktatom én azt a fekete professzort! A rém

nyakán van a kezem!

– Épp annyit tudsz, mint én!

Arcza diadalmasan torzult el.

– Majd meglátjuk! Most majd biztosan megtudok valamit. Azt, hogy van-e

másvilág. Ha van, most szint kell vallania. Fogadjunk, hogy az eredmény

negativ lesz, de ez a negativ eredmény eldönti a kérdést, várd be a

kisérletemet.

*

Nem emlékszem már, hány napra rá történhetett. Egy novemberi estén

sürgős üzenetet kaptam Alarictól: fussak azonnal, Jeanne haldoklik.

Lihegve toppantam be a kórház külön betegszobájába.

Csak egy vázlat: fehérre meszelt szoba, fehér függönyök, fehér ágy,

rajta egy viaszszerü fuldokló váz. Az éjjeli szekrény orvosságos üvegei

közül két gyertya hint gyér fényt erre az iszonyú fehérségre.

– Hol a pap? – suttogtam, Jeanne papot kért…

Alaric tagadólag intett. Valami torz mosoly vonaglott az arczán… Fagyos

figyelemmel leste a haldoklót tovább.

Szegény Jeannera nem ösmertem rá többet. Hogy kínlódott, hogy

nyújtózott, – oh de nehéz vizsga az a halál mégis! Lélegzete már

ki-kimaradt, de fuldokolva tovább suttogott azért.

– Jer… jer… még csak egyszer… ah, hogy szeretlek… Hol vagy hát?…

– Még nem… mormogta Alaric mintegy magának. Nem is hallotta, mit mond a

leány. Kivette az óráját. Nem tudtam, mit akar, de sejtettem, hogy a vég

pillanatát akarja kiszámítani.

Jeannenak már be volt hunyva a szeme. Arczára rémesen ült rá a Facies

Hippocratica. Kifáradt már egészen; a lélegzetek elhalóan rövidekké

váltak.

– Alaric! – mit csinálsz?

Oda dőlt az ágyra s két kezébe fogta a leány fejét. Felemelte s két

mutató ujjával felnyította a szemeit.

– Jeanne! – kiáltotta ijesztő hangosan, parancsolóan.

A leány, mint egy villanyáramra rezzent össze. Visszatért a tudat

szemeibe. Ah Istenem, mosolygott… Ránézett Alaricra. Olyan volt a szava,

mint a lehellet:

– Szerelmem…

Most összehúzta a nyakát Dismal s a szemébe nézett legerősebb,

legkegyetlenebb tekintetével. Jeanne ijedten rázta meg a fejét s

kitátotta a száját. Aztán azt a sajátságos elváltozott kifejezést

öltötte fel az arcza, a mit akkor láttam rajta, mikor Alaric

hipnotizálni szokta volt őt. Nekem úgy tetszett, ez a hipnózis valami

megmagyarázhatatlan új életet önt belé…

– Jeanne, hallod?

– Igen.

– Jeanne, te most meghalsz – –

– Igen.

– De halld parancsomat, – folytatta Dismal metsző hangon, – te meghalsz,

de nem hagysz el engem soha. Vissza fogsz jönni egy hét mulva a halálból

s elmondasz nekem mindent, értetted?

– Igen… vissza… fogok… jönni… elmondok… mindent – – –

Emberfeletti erővel küzdött, de kimondotta az utolsó szót. Azt hiszem,

akkor lélegzett utolszor. Mialatt Alaric holtfáradtan dőlt a

karosszékbe, én meg hosszan elnéztem a szegény Jeanne arczát. Igen, –

mintha az az arcz nem engedett volna fel: mintha csakugyan hipnotikus

álomban halt volna meg.