Andris lihegve botorkált át a piszkos konyhán s benyitott az Örzse néni
szentélyébe. Olyan éjféli sötétség és rejtelmes büdösség volt ebben a
szobában, hogy tátott szájjal állt meg, sőt némi tisztelettel vette le
zöld kalapját. Aztán várt. Valami titokzatos neszszel mozdult meg a
sarokban s ő úgy érezte, tánczolva, vagy szökdécselve közeledik feléje.
Egyszerre hatalmas csípést érzett a lábikráján, a mire káromkodva
gyújtott gyufát. Egy vén holló állott előtte a földön s félrehajtott
fejjel szemrehányólag nézett rá… Köröskörül gáliczzöldre volt festve a
szoba s a rozoga szekrényeken befőttes és ugorkás üvegekkel vegyest
orvosságos üvegcsék álltak, melyek még a banya bábai prakszisából
maradtak ott. Egy asztalon valami rozsdás homokóra díszlett s mellette
két pakli piszkos kártya hevert… De félrehúzódott a túlsó kamra rikító
vörös függönye s két szál gyertyával kezében belépett a banya.
Terjedelmes parasztasszony volt, kinek szélesre hízott, lapos képe úgy
nézett ki a sok szennyes kendő közt, mint valami rosszul sült
cselédkenyér. De minden kenetteljessége daczára apró szúró szemeivel
azért ravaszul méregette a jövevény nagyságos urat. Ünnepélyesen ült le
a sarokba jósnői trónjára, amelyről Andris némi vizsgálat után látta,
hogy nem más, mint egy betegeknek való masina-szék.
Andris szeretett volna beszélni, de nem tudta hol kezdje. A javasasszony
azonban nem váratott magára; fontoskodó hókusz-pókuszokkal mormogott
valamit a jövendőről s arról a «nagy titokról», a mi a nagyságos úrra
vár, aztán megcsókolta a piszkos kártyát, vállára hívta a hollót és
valami csodabalzsammal keresztet csinált vendége homlokára. Roppant
büdös volt ez a sárga zsír, de Andris még állta. Végül a banya egy
aranypapirral beragasztott varázsbotot vett elő s egy kört rajzolt a
dohos földre.
– Álljon bele, nagyságos úr, ballábbal a skórpióra, jobblábbal a
halakra…
– Skorpió… halak? – ismétlé Andris a türelmét vesztve – hallja néni, ne
komédiázzon tovább! Nem ezért jöttem én ide.
A javasasszony érdeklődve nézett föl.
– Hát mi tetszik? – kérdé egész természetes hangon.
– Hát az tetszik, – kiáltotta Andris sebesen, egy csomó bankót húzva ki
a zsebéből – hogy mindjárt ebben a perczben itt lesz a nagyságos
kisasszony. Ismeri maga őt, úgy-e?
– Hogy ismerem-e? – Ott voltam, mikor a világra jött…
– Na hát, idejön megkérdezni, hogy ki az a bizonyos, a ki őt igazán
szereti. Érti? Fogja ezt a pénzt, – ha kiveti neki a kártyában, hogy én
vagyok az a bizonyos, még háromszor ennyit kap…
A javasasszony gondosan megszámlálta a pénzt, aztán nehéz sóhajjal
felelt:
– Hej, bajos dolog az, nagyságos úr…
Andris még egy bankót nyomott a markába. Ez már aztán varázshatással
volt a vénasszonyra. Egyszerre felvette előbbi jósnői szerepét és
kenetteljesen terjeszté ki karjait.
– Látok… Látok!… – kiáltá ünnepélyesen.
– Ne kiabáljon úgy! Mit lát?
– Látok a jövőbe! Mégis csak a nagyságos úr az igazi, – megmondtam volna
én azt e nélkül az apróság nélkül is…
– No hát akkor nézzen meg jól néni, – mondá Andris hetykén a banya elé
állva – aztán a szerint beszéljen!
– Szép barna férfi, – szavalá a javasasszony – középtermetű, piros arcz,
kék szem, – uram Jézus, a boldogság jegye a képén!
– Ugyan, mi az ördög?
– Négy piczi anyajegy keresztformában, – folytatá Örzse néni
meghatottan, – fehér ruha az ártatlanság képe, zöld kalap a remény
színe.
… De e perczben léptek és úri beszéd hallatszottak onnan kívülről.
– Itt vannak már! – suttogta Andris, – siessen néni. Hova bújjak?
– Bújjon be a nagyságos úr ide a halottlátó kamarába.
– Hová?… De a banya ekkor már a piros függöny mögé tuszkolta. Andris
azonban még egyre visszaszólt:
– Néni, huszonöt esztendős vagyok… az apám alispán volt… Még háromszor
ennyit kap ha sikerül!
– Jól van, csak bízza rám a nagyságos úr.
– Andrisnak hívnak… De ekkor már beléptek Mariskáék a szobába. A fiatal
ember óvatosan lépdelt előre a dohos kamarában. Az ördög tudja, micsoda
állatok futkostak át a lábai közt. Végre az egyiknek a farkára hágott:
macska volt az istenadta és csúnyát sikított… Aztán csendes lett, békén
hallgatózhatott.
Tisztán kivehette, hogy csakugyan Mariska az, a ki odabent olyan
izgatottan beszél! A javasasszony csitította; a franczia kisasszony is
szólt párszor, meglehetősen türelmetlenül. Egyszerre aztán egész
hangosan felkiáltott a szöszke leány:
– Igen, azt mondja meg nekem Örzse néni, hogy ki az, a ki engem igazán
szeret!…
Andris szívdobogva várt; valami rejtélyes állat megint csipkedte a
lábikráját, de ő azért meg se moczczant. Odabent csend lett; a
javasasszony nyilván a kártyát vetette. Végre megszólalt a kenetteljes
hang:
– Öröm, – esküvő, – boldogság! Látom… látom azt a bizonyost. Szép barna
ember, középtermetű, piros arcz, kék szem – orczáján anyajegyből
kereszt, – az állhatatosság jegye. Fehér ruha az ártatlanság képe, zöld
kalap a remény színe. Szeret nevetni…
– Ő az! – kiáltotta örömrepesve Mariska.
– Nem gróf? – kérdezte a társalkodónő sebesen.
– Azt nem tudom, – felelt Örzse néni kenetteljesen – de fiatal. Huszonöt
éves. A-val kezdődik a neve…
– Andris! – sikoltotta a leány rajongva – mégis csak ő szeret engem
igazán és én is őt szeretem, Leocadie! – az övé leszek…
Andris egy akkorát ugrott örömében, hogy megint ráhágott egy macskára a
sötétben. A hölgyek sietve távoztak…