Estére megvolt a nagy bál a Katholnay-kastélyban. Lejöttek erre a
mulatságra a leghíresebb pesti piknik-rendezők és tánczosok. Maga a
keringő-király, a kit csak úgy hívtak, hogy «Boston» Nándi, volt a
főrendező, – ő meg akarta mutatni ezeknek a falusiaknak, hogy kell
bostont tánczolni. Tehetségeket keresett a jövő pesti farsangra… Azonban
hiába lejtett leghivatalosabb arczával a terem közepén, senki se
méltányolta művészetét. Mindenki ámulva a házikisasszonyt nézte.
Mariska, ki rendesen annyira szeretett nevetni, most sápadt és komoly
volt. Alig tudta felvetni a szemét, alig tudott felelni a kérdésekre.
Tánczolt mindenkivel, de mintegy álomban… A parti-vadászok eleinte
örültek a dolognak, mert látták, hogy a leány szerelmes, – persze
mindegyik meg volt győződve róla, hogy ő bele. De utóbb Frech Aladárnak
aggodalmai támadtak: hátha ez a megilletődés inkább vagyoni eredetű,
hátha az öreg vesztett a börzén?… Nos, nagy ünnepélyességgel adták át
Mariskának a meglepetéseket; feltűnt a gróf gyönyörű virágpárnája, mely
elég jelentősen egy kilenczágú koronát viselt nárczisokból. Andris csak
nevette a vetélytársak erőlködéseit. Ő ugyan nem vett ajándékot
Mariskának, nem tánczolt vele, sőt feléje se nézett egész este. Csak
titkos örömmel szemlélte, a leány szemei lopva hogy keresik őt
minduntalan… Eltánczolták már az első négyest, jött utána megint boston
és mazurka, – végre Nándi ünnepélyesen adatta meg a jelt a második
négyesre. A parti-vadászok ekkor mintegy búcsújáróba mentek az
aranyhalacskához, hogy a szerelmi tánczra felkérjék. De a világ növekvő
ámulatára mindannyian hosszú orral kullogtak vissza. A többi párok már
felálltak, ekkor Nándi elkiáltotta magát: «Urak, a házikisasszonynak
nincsen párja!»…
– De van! – dörgé ekkor váratlanul Laborczy Andris. A bámuló sokaság
közepette mintegy diadalban ment oda a lesütött szemmel várakozó
leányhoz. Nem is kérte fel, csak annyit mondott neki: «Jöjjön Mariska
nagysám, álljunk fel…» És a leány felkelt és boldogan tette karját az
övébe. Mintha kicserélték volna, ismét a régi lett: nevetett, kaczagott
kitörő örömmel. Nem törődött senkivel, semmivel, csak Andrist nézte…
Elhülve szemlélték ezt a parti-vadászok, de még mindig tréfának vették.
Csak mikor annak a hires II. négyesnek a hatodik figurájában Mariska
állt ki a párnatánczra és a szívalakú piros párnát mindenki mellőzésével
mégis csak Andrisnak adta, – akkor tisztában volt az egész bál a
helyzettel. A négyes után egyáltalában nem akart a leány többet
tánczolni… Ekkor történt, hogy Frech Aladár kiment az előszobába s elég
hangosan mondá az inasnak: «Pakoljon!»
Nos, a névnapi mulatság sokkal előbb végződött be, semmint a megyebeli
ifjúság várta volna. Másnap aztán megtudta a világ, hogy Laborczy Andris
még azon az estén eljegyezte volt magának Katholnay Mariskát.
*
Pár év telt el, – a fiatal pár a legboldogabban élt és a Laborczy Andris
gazdag háza volt elismerten a legvendégszeretőbb az egész vármegyében.
Úgy hívták őket: a nevető pár, mert szerettek kaczagni, de sohasem
egyedül, hanem benső szeretettel mindig együtt. Igaz, hogy mintegy
varázsszóra minden kivánságuk beteljesedett.
Egy fiút óhajtottak és ime Muki bácsinak csakhamar meglett az a
legnagyobb öröme, hogy egy piros-pozsgás unokát tartson az ölében. Ahogy
így együtt ültek hárman, naphosszat eljátszott a gyerekkel.
– No gyermekeim, – mondotta egyszer meghatottan, – ime láthatjátok,
igaza volt szegény boldogult feleségemnek: a boldog házasságokat mégis
csak az égben kötik!
No erre a nagy mondásra már mégse tudott nyugodni Laborczy Andris!
Furfangos esze már úgyis régóta gyötörte: mért ne tudják meg a többiek
is, hogy milyen ravasz és okos tud ő lenni, ha szükség van rá? Most itt
volt a percz.
– Dehogy is kötik az égben, Muki papa! – kaczagott vígan – te Marcsa,
tudod-e, ki volt minálunk a mennyei gondviselés?
– Ugyan ki? – kérdezte a fiatal anya meglepetten.
– No hát én! – hahotázott Andris, – emlékszel-e a javasasszonyra? Ugy-e
ő mondta neked, hogy csak velem lészsz boldog? Hát boldogok is vagyunk
ugy-e? Pedig lásd, én vesztegettem meg azt a vén banyát!
Mariska letette a kis gyereket és szinte ijedten kelt fel. Kissé sápadt
volt.
– Andris, ne mondj ilyet! Micsoda bolond viccz ez megint?
– Dehogy is bolond viccz, – kaczagott a férj, – való igaz! Okos urad
van, mi?
Egymásra néztek és még mindig nevettek. Akkor aztán egyszerre
elkomolyodtak.
– No mi az, angyalom?
– Semmi kedvesem, – felelt az asszony merengve – csak most egyszerre sok
minden eszembe jut… Hát nem te vagy az igazi?! No látod, mennyiszer
gondoltam én erre és sose mertem hinni, hogy csak… ilyen az igazi
szerelem – – –