Laborczy Andrisnak ezúttal igazán nem volt semmi ravaszság az eszében. A
hogy lihegve felszaladt a kastély lépcsőjén, valóban egyedül annak
örült, hogy előbb fogja látni Mariskát, mint a többiek. Mégis csak
jobban megérdemli ő a leányt, mint azok a léha fráterek odalent! Ki is a
legveszedelmesebb közülök? A vén gróf, az az aszalt szilva? A kapitány,
az a lócsiszár? No már ezek csakugyan nem számítanak. Frech Aladár
szemtelen, mint a neve, a kamarás – no az hallgat, mint ősei sírja. Már
pedig Mariska ugyancsak szeret csacsogni és bizony senkivel sem tud
olyan jóízűket nevetni, mint ő vele. Voltakép nem is udvarolt ő a
leánynak tervszerűen soha, csak mikor egymásra néztek, önkéntelen mindig
jókedvük lett. Lehet, töprengett Andris, hogy Mariska nem veszi őt
komolyan, – pedig ha tudná, mennyivel jobb szíve van, mint azoknak a vén
parti-vadászoknak! E mellett persze nagylelkűen elfeledte, hogy ő is az,
a mi azonban csak azt bizonyítja, hogy igazán szerelmes volt, már a maga
módja szerint…
Végigment a folyosón s benyitott a szalonba. Ép tovább akart menni,
mikor a szomszéd boudoirból a nevét hallotta említeni. Meglepetve állt
meg. A Mariska hangja volt, – izgatottan beszélt franczia
társalkodónéjával. Andris igazán nem akart hallgatózni, de most már csak
nem mehetett el, – sőt ellenkezőleg, önkénytelen egyre közelebb húzódott
a boudoir függönyéhez, Gummitalpas czipő volt rajta s így ő saját maga
sem hallhatta lépteit. Egyre jobban elámult azokon, a miket hallott;
letárgyalták ott az egész udvarló sereget!
– Leocadie! – hangzott a Mariska kétségbeesett szava – nem, akármint
unszolsz is, nem tudok választani!
– De hát annyit mégis csak tudsz, – felelt a társalkodónő türelmetlenül,
– hogy ki iránt viseltetsz rokonszenvvel?
– Leocadie! – hogy tudjam én ezt, mikor valamennyit egyformán sajnálom!
Ha Frech Aladárt kikosarazom, ez a büszke férfi rögtön főbe lövi magát…
– Ah, dehogy!
– De igen, ő megesküdött nekem! És mit gondolsz Wolanskyról? Én
olvastam, hogy ezek a lengyelek milyen elszántak. Ő elmondta nekem,
hogyha valami kudarcz érné az életben, azonnal örökre visszavonulna
lengyelországi uradalmaira, melyek őseiről, a lengyel királyokról
szálltak rá.
A társalkodónő nevetett.
– Csak aztán rátaláljon azokra a királyi birtokokra!
– Leocadie! Te csak nevetsz, pedig Wolansky igazi hős… De jó, vegyük
Dághyt, ő kamarás! Ő kijelentette nekem, hogy belőle bizton miniszter
lesz, – mit szólsz hozzá?
A franczia kisasszony csengően felkaczagott:
– A kamarás? Hisz sose szól egy szót se!
– Az épp oly érdekes rajta! Olyan titokzatos… Igaz, a gróf többet
beszél. Csak ne volna olyan vén! Hány éves lehet?
– Az mindegy, édesem, – mondotta Leocadie egyszerre felvillanyozódva –
azért mégis gróf. Az ilyen éltesebb ember az igazi férfi.
– Igen, – csacsogott Mariska – hallottam, hogy az ilyen tapasztalt urak
tudnak legjobban bánni velünk tapasztalatlan leányokkal…
– És még mennyire! – magyarázta a franczia kisasszony – higyj nekem,
csak őt válaszd édesem!…
Andris odakint majd megpukkadt mérgében!
– No megállj, te madárijesztő! Hát az a vén pávián vesztegetett meg
téged?
– Hisz csak ne volna a gróf olyan komoly, – töprengett tovább Mariska –
mindegyre elalszik! Én pedig úgy szeretek ébren lenni és nevetni.
– Édesem, az élet nemcsak nevetgélésből áll
– Már én csak jobb szeretek Laborczy Andrissal kaczagni! – kiáltotta
Mariska csökönyösen.
– Pfuj, az a zöld béka!
– Hisz az igaz, hogy kicsit zöld, de azért mégis kedves fiú. Csak ne
volna vidéki, – én Pesten az Andrássy-úton akarok külön palotában lakni…
Andrisnak csak a «zöld béka» volt a fejében, és már majd hogy be nem
ugrott a boudoirba, midőn a függöny előtt azért mégis megállott. A
függönyrésen beláthatott; kihevülten ott állt a szöszke Mariska és
kezeit tördelte. Mindegyre kisimította szeméből lelógó fürteit. Olyan
csinos, olyan kedves volt!… Andris megesküdött magának, hogy küzdeni fog
érte mindhalálig.
– Hát ha már nem veszed a grófot, – kérdezte a franczia kisasszony, –
akkor mit akarsz? Valamire el kell határoznod magad!
– Már el is határoztam, – kiáltotta Mariska daczosan. – Vedd a kalapod,
megyünk a javasasszonyhoz.
– Ahhoz a banyához!
– Igen, – nekem már mindegy! Azt teszem a mit ő mond. Mindig jó
tanácsokat adott a családunknak. Jer – –
Andrisnak csak annyi ideje volt, hogy épp oly nesztelenül megugorjék,
mint a hogy bejött, Három szökésre lent volt a lépcsőn. A pitvarban a
homlokára ütött, – tudta ő már, mit kell csinálnia! Dehogy ment vissza a
tenniszpályára Ellenkező irányban futott át a park sűrűjén, átmászott a
falon és lelkendezve rohant tovább a falu vége felé, a javasasszony
házikója iránt.