Vérében ott vonaglott előtte a szőnyegen Szobránczy Ákos és a kandalló
fénye élesen világította meg eltorzult vonásait. Ilona jajveszékelve
borúlt rá s abban a perczben mindent feledve, csak arra gondolt, hogy az
a drága kedves, borzasztó kínokat szenved és neki segíteni kell rajta.
– Egek… Ákos… mit tettél?
Feltépte a ruháját. Csak úgy ömlött alóla a vér.
– Jer… jer… hörögte a haldokló.
De az asszony nem értette. Csak annál kétségbeesettebben borult rá,
ölelte és csókolta szederjes ajkait.
– Hisz itt vagyok… itt vagyok…
Élesztgette, ápolta eszelős gyöngédséggel. Fogta a fejét és zokogva
rimánkodott neki:
– Ákos, – ne hagyj el. Felelj!
De Szobránczy szemei már üvegesedni kezdtek.
– Oh de fáj! – susogta kínosan, – borzasztó meghalni!…
És Ilona nézte, az élet mint enyészik el előle és csak tehetetlenül
törte a kezeit. Ott térdelt Ákos felett, – ki tudná megmondani, mennyi
ideig? Teltek a nehéz perczek, félórák után órák… Még mindig szorongatta
a hűlő kezet, de zokogása már elfuló nyöszörgéssé vált. Utóbb csak üres
szemmel, néma fájdalommal meredt a drága kedvesre.
Akkor egyszerre valami neszre felriadt. A kandallóban összeesett a
zsarátnok és sötét lett a szobában. Pillanat mulva a novemberi
sötétségen át halaványan szűrődött be az utczai világítás fénye és
kisértetiesen esett a halott elváltozott, torz arczára. Ilona iszonyodva
ugrott talpra. Rekedt kiáltás szakadt fel melléből s karjait meredten
tartotta védőleg maga elé: a rettenetes Halált látta meg az Élet.
Fogvaczogva hátrált, – borzalommal menekült előle. Valami, szinte állati
ösztönnel taszította ki az ajtót és futott világgá – –
*
A szegény jó professzort pár hónapra rá eltemették. Csak Ilona él még
mindig. Ő, a ki elmulasztotta azt a pillanatot, mikor meg kellett volna
halnia, – s a ki még egyre hallani véli azt az elmaradt, második
pisztolylövést…