Komor, késő őszi délután volt. Három óra lehetett már s Ilona kimenőre
készen ott állt az ablaknál. Bámult ki a dermedő világba, szeretett
volna feleszmélni, de nem tudott: a gondolatok eszeveszett hajszával
kergették egymást agyában s ő egyiket se tudta megfogni. Tán már
huszadszor tette le kalapját.
– Őrültség, én egy tisztességes asszony, hogy mehetnék egy legényember
lakására? – De aztán eszébe jutott, hogy Ákos beteg s hogy milyen
odaadással ápolta volt az ő betegét.
– Beteg… – folytatta ijedten, – ki tudja, mi baja van!… Bűn az, ha azt
mondom neki, hogy válnunk kell?… Megyek, megyek!
Már ott volt az ajtónál s még egyre visszafordult. Maga is megdöbbent,
hogy így szinte búcsúzott a lakásban mindentől… Úgy érezte, valami
láthatatlan nagy súly nehezedik a vállaira, a mi alatt össze fog
roskadni. Háromszor is bepillantott a betegszobába, férje nyugodtan
aludt s az ujonnan érkezett német rokon őrködött mellette. Kirohant és
egy nagyot lélegzett. Mintha az egész ház és egész multja beláthatatlan
messzeségbe sodortattak volna tőle…
Aztán kocsiba ült és végig robogott a városon. Megálltak a néptelen,
elegáns utczában. Majd kiégett a szeme, mikor megkérdezte: itt lakik
Szobránczy Ákos úr?…
*
Az ajtó becsukódott s ő szívdobogva támaszkodott oda a félrehúzott,
nehéz függönyhöz. Azt érezte: egész eddigi élete bezárult mögötte s ő
soha többet vissza nem mehet azon az ajtón a kint hagyott emlékekhez. A
délután fénye álmosan szűrődött be a szobába s első perczre alig látott
valamit a derengő homályban. Hátul égett a tűz a kandallóban s
fellobbanó lángja olykor megcsillant a műtárgyakon és megvilágította a
puha keleti szőnyegek virágait. Csend volt, – most egyszerre felkelt
valaki az ódon karosszékből. Csak az arczát láthatta a sötétben, ép mert
olyan sápadt volt… Jött feléje Ákos, küzdve magával, olykor
meg-megállva. Alig tudott megszóllalni:
– Bocsásson meg… Nem vagyok talán olyan beteg, mint maga gondolta. De ne
féljen, – nem tőrbe akartam én csalni, – nem volna az méltó a mi
szerelmünkhöz…
Ott állt előtte s félrehajtva fejét nézett rá végtelen gyöngéden.
– Eljöttem, – suttogá Ilona az ajtófélfához kapaszkodva, eljöttem
megmondani magának, hogy… hogy… – Tovább nem tudta mondani. Viharszerű
szédület fogta el… Már csak az Ákos szemeit látta s ezek a szemek most
egyszerre mintha egész közelből néztek volna rá, úgy hogy ő behunyta az
övéit. Ajkai égni kezdtek és zsibbasztó forróság áradt egész valójába.
Ott volt a karjai közt. Hosszú csók volt az, hosszú, mint egy édes
örökkévalóság, mely alatt két ember lelke kicserélődik. És nem érzéki
diadal, hanem rajongó tiszta hév: a tizennyolczéves leány első csókja, a
mit elkésve kap meg huszonhatéves korában… asszony korában. Ajkaik alig
tudtak elszakadni egymástól. Végre Ilona feje az Ákos vállára
hanyatlott, de szemét még mindig nem nyitotta ki. Kezeik keresték
egymást és a hogy görcsösen összefogódzkodtak, úgy érezték, immár semmi
se tudná őket többet elválasztani.
Egyszerre Ilona felriadt és elképedve nézett Szobránczyra:
– Végem van… most már bűnös asszony vagyok! megcsókoltam egy másik
embert…
Ákos megadóan hajtotta le a fejét.
– Ne mondja bűnnek azt, a mi nekem a legszentebb – az én szegény
szerelmem…
Aztán szokatlan hévvel ragadta meg az asszony karját. Elszánt
komolysággal nézett a szemébe.
– Ilona, értsen meg! nem akarok én bűnös szerelmet, – nem fér az meg az
én becsületes lelkemmel. Jőjjön, üljünk le. Azért kérettem ide, hogy
nyugodtan beszélhessek magával. Most kell határoznunk… Keressünk jövőt
szerelmünknek, – módot, menekvést ebből a rettenetes helyzetből.
Segítsen nekem, – én már megőrülök…
Leültek egymás mellé s kezet kézben tartva lázas sietséggel kezdtek el
beszélni. Halkan suttogtak sokáig: keresték a kibúvó ajtót, melyen át
megmenthették volna boldogságukat.
Törték a fejüket, meghányták-vetették az egész reménytelen helyzetet,
vitatkoztak, megpróbáltak mindent. Hiába… Ákos összecsapta a kezeit és
keserűen kiáltott fel:
– Hisz én is ember vagyok! nekem is van jogom a boldogsághoz! Végre itt
a várva-várt eszmény… és nem lehet az enyém! Van igazság az égben?
Ilona, – menjünk világgá…
Ilona eltakarta arczát. De aztán felkelt.
– Nem, – azt a jó embert nem hagyhatom el soha!
Ákos arcza elváltozott.
– Hát akkor mit teszünk? – kérdezte sötéten.
Egymásra néztek: megdöbbenve, azzal a sivár kétségbeeséssel, a mi már
nem ismer tanakodást, a mi már itélet. Agyukban a gondolatok veszedelmes
örvénye kezdett keringeni – homályosan érezték, hogy most már nem ők
rendelkeznek magukkal, hanem valami láthatatlan rémes hatalom sodorja
őket az ismeretlen felé. Olyan vigasztalan volt a világ odakint, olyan
kaján és ellenséges! Menekültek előle, egy forró ölelésben tapadtak
egymáshoz.
– Ilona, angyalom. – fuldokolt Ákos, – se veled, se nélküled… Szeretlek
minden fájdalmammal… Szeretlek mindhalálig! – –
– Mindhalálig… ismételte halkan Ilona, és erre a szóra, úgy érzé, valami
csudálatos fényesség gyúl ki a lelkében. Arcza lázban égett, – rajongva,
átszellemülten kiáltott fel.
– Ákos, hallgass rám… meg tudnál halni értem?
Szobránczy szilajon vetette fel a fejét.
– Meg. – Aztán rekedten tette hozzá: és te, – meg tudnál halni velem?
– Tied vagyok Ákos, – együtt halunk meg!…
Borzongva keltek fel s léptek hátra. És a hogy egymásra néztek, érezték,
mint száll le kettőjük közé valami fagyos rém: a végzet, a halál. Lassan
közeledtek ismét és aztán szótalan fogtak kezet. Sokáig hallgattak,
végre Ilona törte meg a csöndet!
– Ákos… mikor?
Szobránczy arcza kemény kifejezést öltött. Nyugodtan odament egy
szekrényhez. Mikor visszajött, letette a kis forgópisztolyt az asztalra.
– Bűn volna ez? – tépelődött komoran, – hisz meghalni, lemondani csak
szabad!
– Ákos, suttogta Ilona a kebléhez kapva, – ide czélozz, a hol úgy fáj, a
szivembe.
Szobránczy kínosan jajdult fel:
– Én öljelek meg téged? Nem tudnám megtenni angyalom… soha, soha! Előbb
én halok meg. Aztán te jösz, – légy erős. Együtt halunk meg…
– Együtt!
Az a láthatatlan hatalom mind rémesebben sodorta őket magával. Búcsúztak
emlékeiktől.
– Anyám… – susogta az asszony – atyám! Oh, hogy látom őt magam előtt… És
Henrik, a jó, az áldott…
Aztán Ákoson volt a sor. Ilona segíteni akart neki, de ő csak
szenvedélyesen szorította magához.
– Nincs nekem rajtad kívül senkim, a kitől búcsúzzam!
És ettől fogva egyre kétségbeesettebben tapadtak egymáshoz. Nem mertek
«utolsó», csak «utolsóelőtti» csókokat adni, – nem merték egymás kezét
elereszteni. Sok idő telt el… Végre Ilona kiszakította magát. Mint a ki
nem birja tovább, eltakarta arczát és rohant a szoba közepére.
Szobránczy Ákos felkapta a pisztolyt és sietve lépett utána. Átkarolta
hátulról és mialatt ajka a visszahanyatló arczot kereste, a maga
szivének irányozta a revolvert.
– Még egy utolsóelőtti csókot, Ilona! – most egy – utolsót…
Dördült a fegyver. S az asszony rémes sikolylyal fordult meg.