VI.

Komor, késő őszi délután volt. Három óra lehetett már s Ilona kimenőre

készen ott állt az ablaknál. Bámult ki a dermedő világba, szeretett

volna feleszmélni, de nem tudott: a gondolatok eszeveszett hajszával

kergették egymást agyában s ő egyiket se tudta megfogni. Tán már

huszadszor tette le kalapját.

– Őrültség, én egy tisztességes asszony, hogy mehetnék egy legényember

lakására? – De aztán eszébe jutott, hogy Ákos beteg s hogy milyen

odaadással ápolta volt az ő betegét.

– Beteg… – folytatta ijedten, – ki tudja, mi baja van!… Bűn az, ha azt

mondom neki, hogy válnunk kell?… Megyek, megyek!

Már ott volt az ajtónál s még egyre visszafordult. Maga is megdöbbent,

hogy így szinte búcsúzott a lakásban mindentől… Úgy érezte, valami

láthatatlan nagy súly nehezedik a vállaira, a mi alatt össze fog

roskadni. Háromszor is bepillantott a betegszobába, férje nyugodtan

aludt s az ujonnan érkezett német rokon őrködött mellette. Kirohant és

egy nagyot lélegzett. Mintha az egész ház és egész multja beláthatatlan

messzeségbe sodortattak volna tőle…

Aztán kocsiba ült és végig robogott a városon. Megálltak a néptelen,

elegáns utczában. Majd kiégett a szeme, mikor megkérdezte: itt lakik

Szobránczy Ákos úr?…

*

Az ajtó becsukódott s ő szívdobogva támaszkodott oda a félrehúzott,

nehéz függönyhöz. Azt érezte: egész eddigi élete bezárult mögötte s ő

soha többet vissza nem mehet azon az ajtón a kint hagyott emlékekhez. A

délután fénye álmosan szűrődött be a szobába s első perczre alig látott

valamit a derengő homályban. Hátul égett a tűz a kandallóban s

fellobbanó lángja olykor megcsillant a műtárgyakon és megvilágította a

puha keleti szőnyegek virágait. Csend volt, – most egyszerre felkelt

valaki az ódon karosszékből. Csak az arczát láthatta a sötétben, ép mert

olyan sápadt volt… Jött feléje Ákos, küzdve magával, olykor

meg-megállva. Alig tudott megszóllalni:

– Bocsásson meg… Nem vagyok talán olyan beteg, mint maga gondolta. De ne

féljen, – nem tőrbe akartam én csalni, – nem volna az méltó a mi

szerelmünkhöz…

Ott állt előtte s félrehajtva fejét nézett rá végtelen gyöngéden.

– Eljöttem, – suttogá Ilona az ajtófélfához kapaszkodva, eljöttem

megmondani magának, hogy… hogy… – Tovább nem tudta mondani. Viharszerű

szédület fogta el… Már csak az Ákos szemeit látta s ezek a szemek most

egyszerre mintha egész közelből néztek volna rá, úgy hogy ő behunyta az

övéit. Ajkai égni kezdtek és zsibbasztó forróság áradt egész valójába.

Ott volt a karjai közt. Hosszú csók volt az, hosszú, mint egy édes

örökkévalóság, mely alatt két ember lelke kicserélődik. És nem érzéki

diadal, hanem rajongó tiszta hév: a tizennyolczéves leány első csókja, a

mit elkésve kap meg huszonhatéves korában… asszony korában. Ajkaik alig

tudtak elszakadni egymástól. Végre Ilona feje az Ákos vállára

hanyatlott, de szemét még mindig nem nyitotta ki. Kezeik keresték

egymást és a hogy görcsösen összefogódzkodtak, úgy érezték, immár semmi

se tudná őket többet elválasztani.

Egyszerre Ilona felriadt és elképedve nézett Szobránczyra:

– Végem van… most már bűnös asszony vagyok! megcsókoltam egy másik

embert…

Ákos megadóan hajtotta le a fejét.

– Ne mondja bűnnek azt, a mi nekem a legszentebb – az én szegény

szerelmem…

Aztán szokatlan hévvel ragadta meg az asszony karját. Elszánt

komolysággal nézett a szemébe.

– Ilona, értsen meg! nem akarok én bűnös szerelmet, – nem fér az meg az

én becsületes lelkemmel. Jőjjön, üljünk le. Azért kérettem ide, hogy

nyugodtan beszélhessek magával. Most kell határoznunk… Keressünk jövőt

szerelmünknek, – módot, menekvést ebből a rettenetes helyzetből.

Segítsen nekem, – én már megőrülök…

Leültek egymás mellé s kezet kézben tartva lázas sietséggel kezdtek el

beszélni. Halkan suttogtak sokáig: keresték a kibúvó ajtót, melyen át

megmenthették volna boldogságukat.

Törték a fejüket, meghányták-vetették az egész reménytelen helyzetet,

vitatkoztak, megpróbáltak mindent. Hiába… Ákos összecsapta a kezeit és

keserűen kiáltott fel:

– Hisz én is ember vagyok! nekem is van jogom a boldogsághoz! Végre itt

a várva-várt eszmény… és nem lehet az enyém! Van igazság az égben?

Ilona, – menjünk világgá…

Ilona eltakarta arczát. De aztán felkelt.

– Nem, – azt a jó embert nem hagyhatom el soha!

Ákos arcza elváltozott.

– Hát akkor mit teszünk? – kérdezte sötéten.

Egymásra néztek: megdöbbenve, azzal a sivár kétségbeeséssel, a mi már

nem ismer tanakodást, a mi már itélet. Agyukban a gondolatok veszedelmes

örvénye kezdett keringeni – homályosan érezték, hogy most már nem ők

rendelkeznek magukkal, hanem valami láthatatlan rémes hatalom sodorja

őket az ismeretlen felé. Olyan vigasztalan volt a világ odakint, olyan

kaján és ellenséges! Menekültek előle, egy forró ölelésben tapadtak

egymáshoz.

– Ilona, angyalom. – fuldokolt Ákos, – se veled, se nélküled… Szeretlek

minden fájdalmammal… Szeretlek mindhalálig! – –

– Mindhalálig… ismételte halkan Ilona, és erre a szóra, úgy érzé, valami

csudálatos fényesség gyúl ki a lelkében. Arcza lázban égett, – rajongva,

átszellemülten kiáltott fel.

– Ákos, hallgass rám… meg tudnál halni értem?

Szobránczy szilajon vetette fel a fejét.

– Meg. – Aztán rekedten tette hozzá: és te, – meg tudnál halni velem?

– Tied vagyok Ákos, – együtt halunk meg!…

Borzongva keltek fel s léptek hátra. És a hogy egymásra néztek, érezték,

mint száll le kettőjük közé valami fagyos rém: a végzet, a halál. Lassan

közeledtek ismét és aztán szótalan fogtak kezet. Sokáig hallgattak,

végre Ilona törte meg a csöndet!

– Ákos… mikor?

Szobránczy arcza kemény kifejezést öltött. Nyugodtan odament egy

szekrényhez. Mikor visszajött, letette a kis forgópisztolyt az asztalra.

– Bűn volna ez? – tépelődött komoran, – hisz meghalni, lemondani csak

szabad!

– Ákos, suttogta Ilona a kebléhez kapva, – ide czélozz, a hol úgy fáj, a

szivembe.

Szobránczy kínosan jajdult fel:

– Én öljelek meg téged? Nem tudnám megtenni angyalom… soha, soha! Előbb

én halok meg. Aztán te jösz, – légy erős. Együtt halunk meg…

– Együtt!

Az a láthatatlan hatalom mind rémesebben sodorta őket magával. Búcsúztak

emlékeiktől.

– Anyám… – susogta az asszony – atyám! Oh, hogy látom őt magam előtt… És

Henrik, a jó, az áldott…

Aztán Ákoson volt a sor. Ilona segíteni akart neki, de ő csak

szenvedélyesen szorította magához.

– Nincs nekem rajtad kívül senkim, a kitől búcsúzzam!

És ettől fogva egyre kétségbeesettebben tapadtak egymáshoz. Nem mertek

«utolsó», csak «utolsóelőtti» csókokat adni, – nem merték egymás kezét

elereszteni. Sok idő telt el… Végre Ilona kiszakította magát. Mint a ki

nem birja tovább, eltakarta arczát és rohant a szoba közepére.

Szobránczy Ákos felkapta a pisztolyt és sietve lépett utána. Átkarolta

hátulról és mialatt ajka a visszahanyatló arczot kereste, a maga

szivének irányozta a revolvert.

– Még egy utolsóelőtti csókot, Ilona! – most egy – utolsót…

Dördült a fegyver. S az asszony rémes sikolylyal fordult meg.

A szultána árnyéka és egyéb elbeszélések · 第 32 / 65 题