Felébredt, – de nem tavaszi boldog hajnalra, hanem vigasztalanul komor
őszi naplementére, melynek egén perczről-perczre enyésztek a remény tűnő
fényei. Bármerre próbált is menekülni, nem látott többé a sötétben… Az a
nyugvó, mélyen érző lélek végre hát mozgalomba jött, de az öröm, mely
hullámzásba hozta, nyomban pusztító viharrá lett felette. – Mialatt a
lábbadozó beteg a szomszédban szunnyadt, Ilona ott gyötrődött magában és
törte a kezeit. Már nem sírt többet, csak merően bámult a levegőbe.
Olykor riadtan vetette fel a fejét és hitetlenkedve nézett körűl az
olyan ismerős könyvtárszobában.
– Bűnös asszony vagyok! – suttogta, a halántékához kapva és megijedt a
maga hangjától, – de nem, még nem. És nem is leszek az soha! Az
érzésemről nem tehetek… de annak az áldott jó embernek rosszat tenni nem
fogok. Őt elhagyni… soha!
– Hát akkor mit tegyek? – Segély után nézett körül. Megrázta a fejét.
«Rajta, fel, – felkelni!» mondotta határozottan.
Többszöri sikertelen próbálkozás után végre talpra állt és
kiegyenesedett.
– Igen, le akarom, le fogom küzdeni, ha belehalok is… – Lassan elindult
a betegszoba felé. Feje kábult volt, – az elmult napok emlékei zavartan
folytak össze agyában. Azóta Ákos már többször volt náluk és be akart
hatolni, «csak egy szóra», de ő sohse fogadta.
– Leküzdöm… már le is küzdöttem, – mormogta és letérdelt az ágy mellé.
Megragadta s megcsókolta a férje kezét.
A beteg fölébredt:
– Te vagy az, édes gyermekem? Miért sírsz… hiszen már jobban vagyok!
– Oh hál’ Istennek! – zokogott Ilona.
Odakint csöngettek.
– Bizonyosan Szobránczy, – mondta a tanár gyönge hangon, – hadd öleljem
meg…
Felesége ijedten kelt fel.
– Ne, – ne ereszszük be! Pihenned kell…