Nos, ezalatt a három hónap alatt nőtt nagyra a Szobránczy Ákos
szenvedélye. Míg az egyszerűbb, vagy indulatosabb sziveknek egymás
közelsége kell a megnyilatkozhatásra, – addig e benső életü, mélyérzésü
lelkeknek ép a távollét kellett, hogy kiküzdhessék magukban szerelmüket:
Ilonának, hogy felébredjen, Ákosnak meg, hogy nagyon is éber és
bizalmatlan szivét elaltassa. Mikor magában volt, jobban el tudott bánni
kételyeivel. Ezerszer átgondolta azt a tavaszt, szive dobogott a
megszakadásig, – és még se tudta, még se merte elhinni, hogy itt az
igazi! Mikor annyira fáradt volt már a szerelmi kisérletezésektől!…
Csakis akkor vesztette el a fejét, mikor burkolt czélzásaira Ilona nem
felelt s egyre kevesebbet írt neki. Akkor ő csak annál több levelet
küldött utána s egészen kétségbeesett. Szeptemberben már mindennap
kifutott Budára nézni, megjöttek-e? Mit akart voltakép? Megijedt ettől a
kérdéstől, aztán rimánkodott tisztességesebb énjéhez: csak egyszer
akarna még vele beszélni, megvallani neki… Hisz akkor tán úgy is válniok
kell – – Végre egy napon nyitva találta a házat. Hallotta az Ilona
lépteit… Vajjon lát-e majd reményt a szemeiben? De csak rémület volt a
kijövő fiatal asszony arczán.
– Az Istenért! Henrik beteg… nagybeteg!
Mintha forgószél kapta volna meg őt, egyszerre feledte a kettőjük
dolgát, – feledte hosszú időkre. A szerelmes ember mindent szeret abban,
a kit szeret még a másért való aggodalmát is és Ákos gyöngéd szive egész
hevével látott neki a betegápolásnak. Borzasztó időket éltek át, –
heteken keresztül kínos aggodalomban virrasztottak a szegény professzor
felett. Mintha minden elmosódott volna közöttük, ott ültek egymás
mellett idegenekként és csak susogva váltottak egy-két szót az orvos
rendeleteiről. Mikor Ilonát elnyomta az álom, Ákos egy párszor félve
rápillantott más szemekkel, de a beteg egy nyögésére menten szégyenkezve
fordította félre a tekintetét… Nem tudta, nem sejtette egyikőjük sem,
hogy e közös aggodalmuk mögött ép ez alatt nőtt legnagyobbat
szenvedélyük. Az orvos még mindig nem tudott megnyugtatót mondani.
Szobránczy azt hitte, az asszony eszét veszti annak az utolsó krizisnek
az éjszakáján, ott állt kint az ebédlőben a borongós hajnalban, mikor
végre Ilona halkan belépett.
– Meg van mentve!… az orvos mondja, élni fog… oh, köszönöm édes jó –
Arcza csakúgy ragyogott, alakja szinte felszabadult, megnőtt. Tárt
karokkal sietett a hű barát felé. Keze már-már a férfi vállát érintette,
mikor egyszerre torkán akadt a szó, lába gyökeret vert.
Karjai lehanyatlottak. Alig hallhatóan suttogta:
– Köszönöm…
Ákos reszketett egész testében: «Ilona!»… De az asszony még sápadtabban
hátrált előle. A hogy fölvetette tekintetét, szemeik találkoztak. És
elmondtak, bevallottak egymásnak mindent… Ilona felébredt.