Hat esztendeje volt már férjnél, – nos nem sokkal ezután történt, hogy
találkozott Szobránczy Ákossal. Találkoztak egy kongresszusi ünnepélyen,
hová a híres professzornak el kellett mennie, – véletlenül egymás mellé
kerültek a vacsoránál. És nem volt ez a fiatalos szerelem villámcsapása:
két ilyen magában élő, bizalmatlan léleknél az a villámcsapás nem
hathatott keresztül a tartózkodás és a kételyek vértjén. Mindketten
szenvedtek ők már az életben eleget arra, hogy védve legyenek minden
ellen, – még a hirtelen boldogság ellen is. De hát van mégis egy dolog,
a mi össze tudja kötni a mélyen érző lelkeket: a szomorúság s ők valami
rokonszenves meleget éreztek egymás melankóliájában.
A beszélgetés folyamán önkénytelen elcsudálkoztak, hogy olyan egyformán
gondolkoznak.
– Valóban sohse hittem volna… mondotta Szobránczy Ákos, – az ember a
legjobb barátaival, úgy látszik sohse ismerkedik meg! Hogy eddig nem
találkoztunk!…
– Mi sehova se járunk, – felelt Belinszkyné elgondolkodva, – és nem is a
férjem, hanem én nem vágyódom a világba. Tudja, én sokat szenvedtem
gyermek- és leánykoromban, annyit, hogy még mindig örülök az egyhangú
békének…
– Igaza van. Különben én se járok már sokat társaságba.
A fiatal asszony félénken kérdezte:
– Bizonyára… csalódott?
– Hisz ha legalább csalódtam volna! nevetett Ákos keserűen.
– Akkor… ráunt?
– Azt sem, – de tudja, az ember belefárad a keresésbe. Nem jó az, annyi
szép álmot szőni s annyi idealizmussal menni neki a világnak! Könnyű a
józan embereknek, de lássa, én ma harminczhárom éves vagyok és még
mindig várom, hiába várom a boldogságot! Azt a nagy szerelmet, a mit
megérdemelnék! Fáradt vagyok és ideges.
Belinszkyné kiváncsian nézett a kissé sápadt, szőke fiatal emberre.
Mintha igazában csak most látta volna meg először. Maguk se tudták,
miért, de beszélgetésük mindegyre bizalmasabbá vált.
– Lássa én szerencsésebb vagyok önnél, – mondotta az asszony, – én sohse
érek rá szép álmokat szőni. Boldogság, szerelem? Mikor a férjem megkért,
elcsodálkoztam… de aztán belenyugodtam, mert Henrik bácsinak – akkor még
így hívtam – mindig igaza volt. És igaza is volt, mert boldog vagyok.
Olyan áldott, jó ember, neki köszönhetek mindent…
Mikor felkeltek az asztaltól, álmélkodva néztek egymásra.
– Valóban, mintha már nagyon régóta ismerném… mondotta Ákos melegen. –
Mint régi barátok ismerkedtünk meg…
Aztán elváltak. De ennek az estének az emléke nem hagyott mélyebb nyomot
az Ilona lelkében. Örült annak a felfedezésnek, hogy az embernek a
távolban is lehetnek ösmeretlen barátai s egyenes lelke naiv örömével
mondta el benyomásait a professzornak. Előbbi életébe visszamélyedve
bizonyára nem nélkülözte volna a Szobránczy ösmeretségét. Ákos még
másnap töprengve gondolt a beszélgetésre, de aztán megadóan vont vállat
és ment fel hivatalába, a minisztériumba. Ösmerte ő a hirtelen
rokonszenv e muló fellegeit és czéltalannak tartotta az egészet. Jobb
szerette magányát és bizonynyal nem ment volna el Belinszkyékhez, ha egy
legközelebbi véletlen találkozásnál maga a professzor meg nem hívja.
Márczius folyamán aztán többször ellátogatott a budai remetelakba. A
tudós tanár méltányolta széleskörű műveltségét, az asszony pedig
mindjobban szerette dallamos hangját hallani. Ilona nagyon boldognak
érezte magát s mégis valahogy jól esett neki az a boldogtalanság, a mi
ebből a hangból reááradt. Érdekelni kezdte az Ákos keserűsége, és mert
őszintén segíteni szeretett volna rajta, minduntalan az ő szerelemtelen
életébe helyezkedett bele. Véget nem érő beszélgetésekbe, költői
ábrándokba mélyedtek, melyekből hovatovább mind álmélkodóbban ébredtek
fel. Utóbb már nem is kellett beszélgetniök többé, csak együtt
hallgattak s ez mindennél kellemesebb volt. Ákos aztán néha a zongorához
ült és játszott.
Egy kora áprilisi estén Szobránczy már alig szólt egy szót, csak órák
hosszat mesterien játszotta Chopint. Mikor az utolsó, töprengő mazurka
is elhangzott és felállt, beszélni akartak volna, de nem tudtak, – nem
merték a bűvös hangulatot megszakítani. Ákos búcsúszó nélkül ment el és
Ilona sóhajtva kelt fel karosszékéből. Leült iróasztalához, hogy
folytassa férje munkáját, de agya zsibbadt volt és a toll kiesett ujjai
közül. Úgy érezte megful. Kinyitotta az ablakot s a holdfénynyel a
tavasz első meleg szellője balzsamosan áradt az arczába. Sajátságos láz
járta át tagjait.
– A tavasz! – mormogta meglepődve és összerezzent. Sohse vette még eddig
észre…
Másnap maga se tudta miért, elégedetlen volt magával és panaszkodott a
férjének, hogy nem tud dolgozni. A professzor csitította, de ő csak
leült iróasztalához és szinte kedvetlenül gondolt arra, hogy Szobránczy
majd eljön és megzavarja. Valahogy haragudott rá, hibákat keresett
benne… De Ákos nem jött el és mikor nagy sokára eljött, egyáltalán nem
találták meg többé az előbbi költői hangulatot. Mindketten tartózkodókká
lettek, – Ilona szinte ellenségesen hallgatott. Szobránczy pedig
keserűvé és gúnyossá vált. Így telt el a tavasz és nem is békéltek meg
csak a nyár elején, mikor Belinszkyék hosszabb útra készültek
Dél-Oroszországba. Ekkor valahogy megdöbbentek, – zavarodottan siettek
kibeszélni magukat, de minduntalan elakadt a szavuk. Ilona volt a
nyugodtabb: ő még mindig nem ébredt fel… de Ákos a válás pillanatában
azt érezte, hogy ezredrészét se mondta el annak, a mit el akart mondani.
Megigérték, hogy írnak egymásnak.