Ösmertem én, ha csak futólagosan is, mind a hármójukat, – ösmertem a
szelid és tudós német professzort, Belinszky Henriket, a feleségét, a
szép és komoly Orbán Ilonát, sőt találkoztam Szobránczy Ákossal is. De ő
akkor még nem szerepelt az asszony életében… Emlékszem a kaszinóból erre
a mélázó szemű, tán kissé ideges és zárkózott idealistára, ki senkivel
se beszélt és karosszékében ülve csak gondteli arczczal bámult maga elé
órákhosszat.
Én, nem tudom már micsoda alkalomból, párszor meglátogattam a tudós
Belinszky tanárt. Ott laktak ők kint Budán egy elvadult kert közepén,
egy elfelejtett régi házban. Könyvtár volt ebben a furcsa lakásban
minden szoba, s valóságos könyvbarlang volt magának a mesternek a
dolgozószobája. Lehetett akkor vagy ötvenkétéves, de sokkal idősebbnek
látszott. Ez a szemüveges német óriás azok közé a galamblelkü filozófok
közé tartozott, a kik tán sohasem is voltak fiatalok, hanem naiv
lelkesedésükben örökké gyermekek maradtak. Torzonborz szakállas arczából
annyi örömteli jósággal tudott az emberre nézni! Alig volt nyelvünk
eredetének alaposabb ismerője nála s bizony azért még mindig csak törve
beszélt magyarul, – hát sziléziai német volt ő, ki a diákévek alatt
szemüvegen át, könyvből olyan lelkesen megszerette Magyarországot, hogy
elhatározta: nyelvkutatásunknak fogja életét szentelni. Hozzánk
költözött, aztán bejárta a Don, Krim s az Ural tájait s kereste az avar
és kozár nyomokat nyelvünkben. Végül pedig meg is házasodott.
A tudós tanár megható gyöngédséggel tudta elbeszélni élete ez egyetlen
idylljét. Ép Erdélyből tért haza, hol az ó-székely irást akarta
kibetűzni, mikor egy félreeső völgy düledező udvarházában tanúja volt
egy régi magyar uri család végső pusztulásának. A világtól elfeledve a
legnagyobb nyomorban akkor halt meg Orbán Ábris, a híres gavallér, ki
miután mindenét elkártyázta, itt a vadonban húzta meg magát
gyermekleányával. A kis Ilona ép tizenötéves lett, – rokon és barát
nélkül ott állt a világban egyedül, koldus árván…
– Tudja, úgy megsajnáltam szegénykét! – mondta a jó professzor. –
Felhoztam Pestre és taníttattam, betettem a tanítóképezdébe. Apja, anyja
voltam egyszerre… Csak a negyedik évben, akkor keveset lehettem vele;
hosszú hónapokig Németországban kellett időznöm. És mire visszajöttem,
nem ismertem rá többet a tizenkilenczéves szép hajadonra…
Belinszky tanár zavarba jött és szinte szégyenkezve sütötte le
becsületes szemét.
– Negyvenhatéves voltam már, de hát mit tehettem róla? – beleszerettem.
Soká nem mertem bevallani neki, míg végre egy napon… Ilona! – tette
hozzá aztán hangosabban.
Megigazította szemüvegét és boldog mosolylyal tárta fel a szomszéd szoba
ajtaját. Női szoba volt ez, de szintén könyvekkel telve s az iróasztal
mellől most kissé fáradtan kelt fel a fiatal asszony. Sötétszőke haja
keretében sajátságosan finom és tartózkodó arcz volt ez, melynek
komolyságát csak emelték az elül összenőtt, dús szemöldökök. Nyugodt, de
mélytekintetü szeme erős belső életet árult el.
– Íme, itt az én kis munkatársam! – mondotta a professzor vigan, –
nyelvgyökök és ragok közt élünk, ezer mértföldre a jelentől, de azért
boldogok vagyunk, úgy-e?
– Igen, nagyon boldogok, – felelte az asszony merengve.
– Bizony, már hat esztendeje, úgy-e?
Most is emlékszem: Belinszkyné valami végtelen hálás gyöngédséggel
nézett a férjére.