(Székfoglaló a Kisfaludy-Társaságban.)
Hűvösre vált a délután s a kastély alatti parkon vigasztalanul borongott
át a késő őszi szomorúság. Károgó varjuk szálltak el a táj felett s
lassú szárnycsapásaikkal meg-megszaggatták a gyűlekező köd hosszan
húzódó fátyolait. Az elárvult lombozat már csak tüzes színében őrizte a
forró nyár emlékeit s most, hogy a naplementi szellő átsóhajtott rajta,
vergődve szakadtak el galyaiktól az utolsó levelek. Tévetegen
szállingóztak alá az út avarába lábainkhoz… Halkan beszélgetve jó ideje
sétálgattunk már együtt: a ház asszonya, meg én. Régi jó barátnőm volt s
most, hogy a tájékra vetődtem, önkénytelen a kastély szomorú vendége
felől kérdezősködtem. Mikor a mellékösvényről a park fősétányához
értünk, az öreg dáma megfogta a karomat.
– Nézze,… ott jön!
Fellegekbe fulva ép akkor nyugodott le a nap s a füstös, vörös csíkok
fénye még egyszer megvilágította a kastély barokfedelét. Végignéztem a
ködbe-vesző, hosszú sétányon. A sorakozó bükkfák csupasz gallyai, mint
ezer meredt kar, feketén rajzolódtak ki s ivük alatt egy nyúlánk, magas
női alak állott a sárga avarban. Talpig feketében volt, – egy hirtelen
mozdulattal ép akkor állhatott meg. Mintha aggodalmasan figyelt vagy
hallgatózott volna, mutatóujját sebesen a halántékához kapta s ijedten
hajolt előre. Öreg barátnőm felsóhajtott: – «igy megy ez már évek óta…»
Nem tudom, meglátott-e bennünket, vagy sem, de lehajtott fővel egyszerre
sietve indult meg felénk. Jött azzal a nyugtalanító elevenséggel,
melylyel a rögeszme kergeti a beteg lelkeket, jött utóbb már fulva,
lihegve. Egyszerre aztán ott állt előttünk, mint egy szomorú jelenés.
Megdöbbentem. Még mindig szép, sőt tán fiatal is volt az a keskeny,
finom arcz, de valami örökös, halálos ijedtségtől sápadt. Megragadta a
karomat s jobb keze mutatóujjával ismét a halántékához kapott.
– Hallotta? – kérdezte.
A hogy hallgatózott, elkezdett egész testében reszketni.
– Hallotta a lövést? Most!… most… Oh egek – –
Aztán a szivéhez kapott és behunyta a szemét. Öreg barátnőm ekkorra már
gyöngéden átfogta a derekát és csitítva vezette tovább. Mentek csöndesen
előre a bükkfasétányban a naplemente vérvörös csíkjai felé.
Leültem a korhadó lóczára s hosszan elgondolkoztam a felett a
pisztolylövés felett, melyet ez a szegény asszony egyre hallani vél.
Hiába, – szerelemben ép azok a legtragikusabb helyzetek, a hol voltakép
senkise hibás, és a hol mégis bűnné válik minden, még a lemondás is.