(Kivonat Mme du Haussetnek, Pompadour marquise komornájának kiadatlan
emlékirataiból.)
_Versailles_, 1757. január 7.
Alig értem, hogy volt erőnk átélni ezt az utolsó két napot… Tegnapelőtt
óta, mintha felfordult volna a világ, – eleinte senki se merte volna
hinni, de immár bizonyos: a merénylő Damiens tőre mégis elérte a
királyt, sebe elég mély, a kés tán mérgezett volt s az orvosok, kik csak
ilyen alkalmakkor tudják hatalmukat éreztetni, veszekedve titkolóznak a
XV. Lajos ágya körül. Reszket egész Francziaország, de azt hiszem,
legjobban reszketünk benne mégis mi ketten, úrnőm és én. Mi lesz velünk,
ha a király meg talál halni? Sajnálom szegény asszonyomat
kimondhatatlanúl. Főleg az első éjszaka volt rettenetes. A marquise
félőrültként futkosott a palotában, be akart volna hatolni a királyhoz,
de d’Argenson miniszter ridegen űzte vissza lakosztályába s az
udvarnokok, kik az imént még olyan mélyen hajlongtak úrnőm előtt, ilyen
szavakat hallattak: «hát ez is itt mer lenni?… hisz ez az oka
mindennek!…» Megdöbbenve hátráltunk s ablakunk mellé kuporodva, onnan
figyeltük tovább az éjszaka eseményeit. Az udvaron át láthattuk, hogy a
szemben levő palota szárnyablakai mint nyilnak ki, – a termeken s
folyosókon átrohanó inasok vittek nagy ezüstgyertyatartókat s nyomukban
siettek: _Monseigneur_, a Dauphin, Richelieu marsallal s egész
pártjukkal, aztán a királyné a Rohan-ok, Sully-k és pedáns Luynes-k
egész seregével… A marquisera néztem, láttam, halálsápadtra válik.
– Nézd csak, – suttogta – hogy vonulnak fel halálos ellenségeim egymás
után! Nézd azt a sok tábornokot és minisztert, a kiket mind én
neveztettem ki, s a kik mind engem tiltanak el a király szobájától!…
Minden ellenségemnek szabad bemenni hozzá, csak nekem nem. Itt a
rettenetes percz, végre diadalmaskodhatnak a Dauphin úr s főleg a
királyné!…
Hiába vigasztaltam őt, igaza volt, – ezektől az ellenségektől nem
várhatott kegyelmet. A király a marquise iránti vonzalmában túl sokszor
megszégyenítette őket. Mikor – épp most tizenkét éve – úrnőm az udvarhoz
jött s elfoglalta az előbbi hivatalos szerető, Madame de Mailly,
lakosztályát a palotában, a nagy bemutatásnál a gyermek Dauphin
kiöltötte rá a nyelvét… A király ekkor haragjában Meudonba száműzte a
fiát, – ezt a Dauphin úr sohse fogja megbocsátani asszonyomnak! Hát
Richelieu? Őt is kegyetlenül letorkolta a király cselszövényeiért és
azért, mert Mme de Forcalquier-t akarta kijátszani úrnőm ellen, – csak
ezt kérdezte tőle: «Édes Richelieu, hányszor volt ön már becsukva a
Bastilleba?» – «Háromszor, felség», felelt a marsall pirulva; nos, ezt a
kilátásba helyezett negyedik becsukatást ő lehetőleg a marquisenak fogja
fentartani. Hát a vérbeliek, – az a Conti herczeg, a kit asszonyom egy
látogatása alkalmával nem kinált meg székkel? Igaz, hogy a herczeg maga
vett elégtételt magának, mert leült szék helyett az ágyra s azt mondta:
«beh jó lehet itt feküdni…» És végre a királyné? Őt sujtotta a király
legjobban. Úrnőmet nemcsak palotahölgyévé nevezte ki, hanem arra is
kényszerítette, hogy ünnepélyesen, sőt mi több: _szívesen_ fogadja őt!
Mikor tavaly a király herczegnői czímet adott a marquisenak, ismét
fogadnia kellett őt és pedig némikép mint rokont, mint «_cousine_»-t!… A
királyné mindezt megtette, de önuralma minő gyűlöletet takarhatott!
Úrnőmet szinte boszantotta ez az önuralom; mindig azon volt, hogy
valamikép kihozza őt a sodrából. Tudva, hogy a királyné milyen vallásos,
azért ajánlkozott egyszer, hogy a templomban az Úrvacsoránál ő vihesse
az egyik aranytálat… Ezt végre meg kellett tagadnia. No, most jön a
számadás napja! – –
– Oh leányom, – zokogott a marquise – bárcsak vége volna már mindennek!
A férfiak félnek és gyűlölnek, az asszonyok megvetnek, vagy irigyelnek,
– te tudod legjobban, milyen rettenetes ez az élet, a mit tizenkét év
óta folytatok! Tönkrementem belé, nincs erőm hozzá, nem bírok többet a
király unalmával küzdeni! Európa összes hadai együttvéve nem tennének ki
olyan legyőzhetetlen ellenséget, mint a király unalma. Te tudod, mily
aggodalmasan kellett törnöm a fejemet napról-napra, hogy mulattassam ezt
a szegény, ingadozó lelket, a ki félénkségében hallgatag, zavarában
gúnyos és gyöngeségében olyan kiméletlen tud lenni… A szerelem? Azt is
te tudod legjobban, milyen hideg természetem van, cseppet se való ilyen
szerepre… Leányom, hát öröm ez az élet? Oh, hogy mind e keresűség ép e
perczben tör ki belőlem!
Igyekeztem megnyugtatni őt. De ő csak tovább töprengett, vádolta és
védte önmagát.
– És mégis hányan irigyelnek, hány pályázó akad az állásomra! Rohan és
Robecq herczegnőtől kezdve Marck grófnőig hány vetélytárssal kellett
viaskodnom… Leányom, hidd meg, a királynak szüksége van rám. Az én
állásom már első állami tisztség, hisz mindent én csinálok. Szememre
vetik, hogy egy millióba kerül évente a kis háztartásom, – biztosítlak,
minden más szerető többe kerülne a királynak…
Ilyen beszélgetések közepette töltöttük azt a rettenetes éjszakát. Lent
az udvaron pedig egyre nőtt az aranyruhás sokaság. Fáklyafénynél
készenlétben álltak a gárdisták lovaik mellett s egyre a végzetes
gyertyát nézték a király ablakában: ha azt a gyertyát kioltják, vége
lesz mindennek; megharsannak a trombiták s XV. Lajos halálával egy
lehelletben fogják éltetni XVI. Lajost – – –
*
A király túl van a veszélyen, fel fog gyógyulni! Lebel komornyik, a
_Parc-aux-Cerfs_ igazgatója hozza meg a jóhírt. Úrnőm arcza felragyog,
de aztán, mentől tovább pletykál Lebel, lassankint annál jobban
elkomorodik.
– A király hát nem fog meghalni, – de meglátod, leányom, nekem lesz
végem…
Aggódva követem gondolatait: a király hát kibékült a királynéval s
betegsége tartamára a Dauphint bízta meg az országlással. Ők az urak a
beteg ágyánál…
A marquise elfelejti előbbi gyöngeségét; indulatosan tör ki belőle a
hatalomvágy:
– Kisiklik a kezeim közül! Ellenségeim vannak körülötte, ráveszik
mindenre…
Lebel bevallja, hogy a papok már erősen munkába vették a királyt, s a
pokollal fenyegetve intik, térjen az erkölcs útjára. Ő felsége
tudvalevőleg nagyon vallásos ember…
– Tudom, – jegyzi meg a marquise keserű gúnynyal, – nagyon fél a
haláltól! Hisz csókközben még a Parc-aux-Cerfs leányait is örökké
imádkoztatja…
Hát a király már teljesen hatalmában van új környezetének. Ki se meri
ejteni a Pompadour-nevet s ha valaki említi, elfordul.
– Akkor már ki van mondva az itélet, – kiált föl úrnőm, ökölbe szorítva
kezét, – száműzni fognak! Győz végre a királyné gyűlölete… Lesczinska
Mária miért haragszol úgy rám? Mert elvettem a férjedet tőled? Tehetek
én róla, hogy a király csak legyeket tud fogni nálad? Hisz erkölcsös
unalmadban magad is úgy unatkozol, hogy el kell rontanod a gyomrodat, ha
kissé változatossá akarod tenni életedet! Hisz tulajdon atyád,
Lesczinsky Szaniszló mondta rólad és anyádról, hogy ti vagytok a világ
legunalmasabb királynői… Meglátod leányom, – fordul aztán hozzám a
marquise, – bizton olyan minisztert fognak ideküldeni a parancscsal, a
kit én neveztem ki…
*
Igaza volt. Machault pecsétőr már félórája van bent úrnőmnél. Néhány
régi barát és én visszatartott lélegzettel várunk idekint. Végre a
marquisné felsikolt és kirohan.
– Barátom, – kiáltja megragadva a Bernis abbé kezét, – el kell mennem, a
király parancsolja!
Szegény abbé, ő, ki egykor a marquise szerelmes leveleit fogalmazta a
királyhoz, most nem talál rímet erre a borzasztó szóra! A jó doktor,
Quesnay támogatja úrnőmet, – ijesztően néz ki; hisz szépsége teljében,
ezelőtt tíz évvel is alig volt száz font, – mennyit nyomhat most ez a
váz, kinek arczán már pirosító az élet, kiben már csak nagy szemei
élnek! Pedig én tudom, hogy még nincs egészen harminczhat esztendős.
A jó barátok ezer tanácsot adnak neki, de odakint a rémült cselédek már
hebehurgyán pakolnak. Lárma van az ablakok alatt, – betoppan úrnőm
testvére Marigny marquis; a tömeg, mely már tudja a számüzetést,
ráismert Versailles utczáin s a palotáig űzte. Fölhallatszik az üvöltés,
– Marignyt, kit testvérhuga először vandiéres-i őrgrófnak neveztetett ki
a királylyal, még mindig a régi nevén gúnyolja a tömeg: «_Marquis de
Vandiéres!_» – kiabálnak, – «_Marquis d’avanthier!_»… «_Tegnapelőtti
marquis!_»…
Úrnőm ereje az egyszer igazán megtörik. Látom, elveszíti a fejét. Hiába
csitítja a kis Mirepoix marsallné:
– Barátnőm, ne menjen el! Legalább a málháit ne vitesse el a palotából,
legalább az maradjon itt. Még nem veszítette el egészen a játszmát…
De Marigny, kit szégyene sarkal, szökésre biztatja. És csakugyan, a
hátulsó lépcsőn futunk le a kocsihoz, úgy menekülünk. Vágtatunk Páris
felé, – a nép nem ismer ránk, de a merre csak megyünk, mindenütt halált
ordít a kegyvesztett Pompadourra. – –
*
Napok óta rejtőzünk már ebben a szűk utczában. A nép dühe halálra keres
bennünket. Úrnőmnek első gondolata az volt, hogy férjéhez menekül a
_d’Etoiles_-palotába, lábaihoz borul, s úgy kéri, vegye vissza… aztán
Marignyhoz akartunk menni, de neki magának is szöknie kellett. Itt ebben
a zugban tán kiálljuk a vihart. Ablakunk alatt gyalázatos dalokat énekel
a csőcselék Pompadourra… A marquise idegei felmondták a szolgálatot.
Alig ismerek rá: a szédítő bukás után lelkében ő még egyre tovább bukik,
feneketlen mélyre hanyatlik a kishitűség, a rettegés ingoványába…
Összetörve ül egy sarokban, rezzen minden neszre, s azok a finom kezek,
melyek még pár napja a leghatalmasabb országot kormányozták, tehetetlen
tördelik egymást. Az első napokban még remélt, de most már feladott
mindent. Eleinte hírt várt herczeg barátaitól, aztán alázatos
minisztereitől, a hű Bernis-től… végre már boldog lett volna, ha utolsó
inasa felkeresi. De hát hogy is mertek volna régi híveink velünk
törődni? Én vigasztaltam őt képtelen beszédekkel:
– Az istenért, asszonyom, ne essék kétségbe! Majd ha felgyógyul a
király, meglássa, visszaveszi…
– Magad se hiszed, a mit mondasz, – zokogott a marquise, – hisz
leszámoltam én már mindennel, csak a világ hálátlansága bánt! Nem hogy a
nagyok, a kiket én nem tettem nagyokká, feledkeznek meg rólam, de nem
jutok eszükbe még barátaimnak, cselédeimnek – még koldusaimnak sem!
*
Még most is dobog a szívem… Ma igazán azt hittem, elvesztünk! Kopognak,
én nyitom az ajtót, egy köpenybe burkolt, aranysujtásos ember áll
előttem, – biztosra vettem, a mitől a marquise tart, teljesedik, t. i. a
királyné elfogat és börtönbe hurczoltat bennünket. Egy sikolylyal már be
akartam csapni az orra előtt az ajtót, mikor egyszerre észrevettem, hogy
az ismeretlen se nem katona, se nem rendőr, hanem versaillesi
lovász-öltönyt visel. Mosolygott… Mire magamhoz tértem, már úrnőm is ott
állt mellettem. Úgy örült, hogy végre versaillesi egyenruhát lát megint!
– Kicsoda vagy?… Tán bizony egyszer valamikor nálam is szolgáltál?
– Nem, asszonyom… engem ide küldöttek –
– Kicsoda?
– Asszonyomnak egy igaz barátja…
– De kicsoda?
– Azt nem tudom, nem mondták. Csak azt mondták: az az igaz barát kéreti
Pompadour marquiset, jöjjön el az Eremitage kertjébe egy bizalmas szóra.
Én majd elkisérjem, – a kocsi ott vár a túlsó sarkon…
– Kelepcze, – tőrbe akarnak ejteni! – kiáltott fel a marquise.
– Az Istenért, ne menjen el! – toldottam meg én.
– Azt is üzenteti a jóbarát, ne féljen asszonyom semmitől.
– De hát ki az, – férfi vagy nő?
– Nem tudom…
Soká töprengtünk a dolog felett. Végre úrnőm mégis elhatározta magát.
Kiosontunk a házból, – az aranyozatlan versaillesi kocsi csakugyan ott
várt a sarkon. A lovász köpenyébe burkolódzott s felült a bakra, –
tovavágtattunk. Egész úton lázasan törtük a fejünket: ki lehet az a
rejtélyes barát? A herczegek és marsallok közül senki se merne ilyesmit
koczkáztatni… még leginkább valami alantas közeg lehet a jó barát, tán
ép Lebel, vagy valami más komornyik. Hisz Lebel ép az Eremitage
főfelügyelője, – persze, hogy ő az a rejtélyes jóakaró! Neki van valami
fontos közleni valója… Ez a feltevés cseppet sem kedvetlenítette el
úrnőmet, boldog volt, hogy bármi áron is visszajuthat, ha csak egy
perczre is, Versaillesba…
Kerülő utakon végre megérkeztünk. A park kis hátsó kapuja nyitva volt, –
nekem feltünt, hogy a mint beosontunk rajta, az ott álló gárdista az
inkognito jeléül «hátra arczot» csinált, s úgy tisztelgett fegyverével…
Lovász barátunk előre futott, mi a nyomában siettünk tova a nyirott
bokrok alatt, melyeknek árva galyait már nyelte a ködös, téli alkonyat.
Végre a naplemente vörös csíkjai közt megpillantottuk az Eremitage
kecses falait. Oh, a boldog idők, mikor még úrnőm pásztornőnek öltözve
itt várta friss tejjel királyi kedvesét!… Lihegve értünk a lépcsőhöz, –
persze, hogy Lebel a rejtélyes jó barát! Hisz ott áll, vár reánk…
*
– Lebel, – suttogja a marquise – hát magának mégis eszébe jutottam?
Köszönöm…
De a komornyik még csak nem is mosolyog, csak mereven int, menjünk
befelé. Bemegyünk: Luynes herczeg és felesége állnak ott, ép oly
mereven, mint Lebel.
– Herczegem… herczegné…
Némán intenek: csak menjünk beljebb. A marquise előre fut, én egy
szalonnal hátrább maradok s ép utol akarom érni, mikor az ajtón át
látom, hogy úrnőm a másik teremben zokogva borul térdre valaki előtt és
felsikolt:
– Felség!…
Ki az, – a király? Nem, – szívdobogva láttam: a gyertya halvány fénye
mellett egy szenvedő, szelid arczú nő kel fel a _bergère_-ről és nyújtja
kezét a térdelőnek. A királyné volt, a jó királyné!…
Én, mintha gyökeret vert volna a lábam, mozdulni se mertem. Tán azért
hallottam meg egyet-mást beszédjükből.
– Marquise, – szólt a felséges asszony halkan – ön nem a királyt, hanem
a férjemet vette el tőlem. És lássa, most… bukásában… én mégis gondolok
önre!
– Oh, hisz jó felséged az egyedüli…
– Azt hittem, kajánul fogok örülni e fordulatnak, de nem tehetek róla:
jobban tudok én megbocsátani, mint gyűlölni. Lássa, most csak sajnálni
tudom önt…
– Királyné!…
– Önt elhagyta a király… most tán meg fogja érteni, hogy mit szenvedtem
én, mikor engem hagyott el a férjem önért. Úgy éreztem, szenvedésünk
valami titkos kapcsot teremt közöttünk, hát azért hivattam önt. Egy
embert szerettünk, egy embert siratunk… Beszéljen!
Soká beszélgettek halkan, – aztán, mintha együtt sírtak volna tovább. A
végén a királyné ezzel búcsuztatta el úrnőmet:
– Ne féljen a fiam boszújától. Én mindent megteszek önért…
… Ma már harmadszor voltunk ott titokban a felséges asszonynál. Ezúttal
keveset hallhattam meg a beszédjükből, csak annyit vettem ki, hogy a
királyné vallásos életre igyekszik téríteni úrnőmet.
– Szegény bűnösök vagyunk mindannyian. Én boldog leszek, ha egy lelket
megmenthettem az örök üdvösségnek. Menjen kolostorba, édes barátnőm, –
én ott sem fogom elhagyni önt, majd fölkeresem… Reám mindig számíthat…
– Köszönet, felség, – ismételgeté úrnőm. S csókokkal halmozta el a jó
királyné kezét.
– Megteszi, úgy-e?
– Megteszem, igérem…
*
_Versailles_, 1757. február.
Olyan hirtelen jött ez a nagy fordulat, hogy alig tudok számot adni
magamnak a mai nap titokzatos eseményeiről. Mi ez, – varázslat?
Versaillesben vagyunk ismét… Úrnőm nem mehetett el ma délután a
királynéhoz az Eremitageba. Nagyon elkésve én futottam oda egyedül. A
felséges asszony reszkető hangon kérdezte:
– Mi történt, hol a marquise? A király tán börtönre vettette…
– Nem, – feleltem lesütött szemmel, – visszavette…