Hát Fortunatónak igaza volt: vihar lett ott istenigazában, s a bóra
démonai tarajosra szántották az elfeketült tengert. Hulltak a menykövek,
s a sivító szélvész szalmaszálként hányta-vetette a bárkát a torzsalkodó
hullámokon. «Csak előre, előre!» – fakadt ki Csejthey minduntalan,
mintegy azt kivánva, hogy az orkán túlharsogja a lelkében dúló vihart.
És sodorta a szél őket a Palazzuole-szigetek felé, onnan a Dolfin-szirt
iránt, össze-vissza a dalmát tengerszorosban… Késő délután lett, mire
tört vitorlával visszavetődtek Lussingrande elé.
Béla a rovenscai útra nézett, s egyszerre reszketni kezdett egész
testében. Az ég sebesen kergetőző fellegfoszlányai alatt egy
világosruhás, magas női alak állott az úton, épp annak a lóczának a
közelében, a hol először ültek együtt. Az a női alak Marianne, – de ki
az a hatalmas termetű férfi mellette? Nyilván őt nézik, őt várják…
Csejthey tehetetlenül kiáltott bele a szélbe: Kázmér az, Ostfy Kázmér!…
Most, hogy ő, a hű szerelmes egészségessé ápolta Mariannet, most
visszajött!…
– Fortunato, – kiabált – menjünk a parthoz, oda ni, ott kössünk ki!…
Fortunato megragadta az evezőket, lapátot vett a kezébe Csejthey is.
Kétségbeesetten küzdöttek a tornyosodó habokkal, de mindhiába, – a part
felől sivító szél egy lépéssel sem engedte őket közelebb. Béla csak
bámult a rovenscai úton álló két alakra s abban a perczben azt érezte,
hogy nem is a tenger vihara, hanem a saját balsorsának a legyőzhetetlen
árja ellen küzd. Ott a boldogság partja, de nem szabad neki e parton
kikötni soha… Végre kimerülten hanyatlottak le karjai, az evező
kisiklott kezéből. S a szélvész démonai csak annál gúnyosabb sivítással
vetették vissza bárkáját a tengerre. Egyre jobban távolodott a part… A
két alak még mindig ott áll. Mi az ott a Marianne kezében? Fehér
zsebkendőt lobogtat, – igen, bucsút int! Most csöndesen elindulnak a Cap
Leva felé. Csejthey szemmel tartja őket, – még egy pillanat s eltünnek a
kápolna mögött…
*
Késő éjjel lett, a hold már magasan járt a felleges égen, mikor a
hányt-vetett bárka végre bejuthatott a rovenscai kikötőbe. Béla
eszétvesztve szaladt átal a hegyen s lihegve állt meg a Gorszkyék háza
előtt. Az ablakok sötétek voltak… Dörömbölésére kijött az öreg Giovanna.
– Hát bizony elutaztak, – mondotta szomorúan – ezt a levelet hagyták
itt.
Csejthey feltépte a borítékot s a hold fényénél ezeket olvasta:
«Isten áldja, édes jó Béla, – bocsásson meg! A míg beteg voltam, azt
hittem, magát fogom szeretni mindig, de most, hogy meggyógyultam, nem
tehetek róla! – Kázmért kell követnem. Értem jött, megbocsátottam neki…
Ne átkozzon, nem én vagyok a kegyetlen, a szerelem az…»