Jött a viharos szeptember, s ennek fergetegeivel végkép elborult az ég a
Csejthey szerelme felett is. Megújuló szépségében Marianne szebb volt,
mint valaha, de visszanyerte parancsoló lényét is. Béla mind kevésbbé
tudott eligazodni szeszélyes kedvén és viselete egyre érthetetlenebbé
vált előtte. Csak azt érezte, hogy kezd a sziget szűk lenni a
királynőnek. Már alig sétáltak, alig beszélgettek együtt, – elszakadt a
fonál közöttük… Szegény ember sokat szenvedett, de azért még mindig
remélt. Faggatta a nagynénit, hogy mit csinál Marianne szobája
magányában? Aztán megleste: tényleg leveleket írt… Maga járt el a
postára a válaszokért. Egy felhős reggelen útját állotta a parton, s
kétségbeesésében a kezében tartott levél után nyúlt.
– Csak azt mondja meg legalább, kivel levelez?…
Marianne lesújtóan nézett a vakmerőre és tovább ment. Béla úgy érezte,
hogy elveszett minden. Támolyogva ment le a partra, s odaszólt az öreg
bárkáshoz, Fortunatóhoz:
– Menjünk…
– Vihar lesz, signor…
– Menjünk ki a viharba…