A tengeri út tette-e, vagy már a betegség természetében rejlett, de
Lussinban nagyon rosszra fordultak a dolgok. Mire a délszaki pompában
illatozó úton Piccolóból Grandéba szállították, mint élőhalottat emelték
ki a kocsiból. Nem vihették a beteget a víg társasággal teli
Rudy-Pensióba, hát a Madonna-templom közelében vettek ki egy Ausztrália
felé vitorlázó hajóskapitány házát. Nehéz napok, nehéz hetek következtek
el. Csejthey Béla félőrültként futkosott hol az orvoshoz, hol Piccolóba
gyógyszerekért. Se éjjele, se nappala nem volt. A jámbor lussiniak
lábujjhegyen jártak a ház előtt s már a Piazza bárkásai is azt
beszélték, hogy ma végre megszabadul szenvedéseitől a _povera Signora
ungherese_…
De hát vannak csodák a világon. A Marianne szervezete kiállotta ezt az
újabb veszedelmes próbát is. Élt és juniusban az orvos azt mondta, hogy
ha vigyáz magára, élni is fog.
… Egy verőfényes juniusvégi délutánon történt, – Marianne végre
támolyogva indult ki első sétájára a Csejthey Béla karján. A jó Béla
kaczagott, örült, mint a gyermek, s ezernyi szeretetteljes
gondoskodással támogatta másodszorra is megmentett királynőjét.
Királynő!… oh Istenem, be sorvadt, be aszott volt Marianne az oldalán!
Szint’úgy nézett ki, mint egy vézna, kis leány… Ő, a ki fejedelmi
termetében azelőtt jóval magasabb volt Csejtheynél, most szinte
kisebbnek látszott nála. Csöndesen ballagtak fel a parti templom mellett
a Cap Leva felé. A sétány mirtusai kábító illatot leheltek arczukba s
mindegyre tündériesebben bontakozott ki eléjük a tenger képe. A bucsúzó
nap opálos aranyfénynyel hintette be az elnyugvó habokat. Az est
leereszkedő fátyolán át mint az Operencziák bástyái huzódtak a kék
messzeségben a dalmácziai havas Velebitek; alattuk álomképekként
halaványultak el gyermekeik, a fehér szigetek: Arbe, Pago, szélről
Cherso, az aranygyapjú mesés városával, a Jason Osserójával… A bús olasz
temető mellett aztán jobbra kanyarodtak a hegyoldalban Rovensca felé.
Ott a keleti távolban a siető éj szárnyai alatt már elsötétedett a zöld
Oriole-sziget… Marianne boldog kimerültséggel dőlt le a sétány egy
lóczájára. Behunyta a szemét és feje önkéntelenül a Csejthey vállára
hanyatlott.
– Maga jó, Béla, maga mentett meg engem az életnek… oh, hogyan háláljam
meg! Még a köszönethez sincs erőm, olyan gyönge vagyok…
– Édes királynőm! – Béla megfogta a kezét.
– Királynő!… Marianne szomorúan mosolyodott el – ne nevezzen annak! Ne
is juttassa eszembe azt a hivalkodó farsangot! Nézze, mily rútul
elhagytak alattvalóim… Imádtak, a míg egészséges voltam, de menekültek
tőlem, mihelyt beteg lettem. S a ki legjobban szeretett, az az Ostfy
Kázmér!…
Béla búsan hajtotta le a fejét.
– Szereti még mindig? – kérdezte végre félénken.
Egymásra néztek.
– Hogy kérdezhet ilyet? – súgta végre Marianne – hát nem volt nekem elég
a csalódásból? S azt hiszi, új életemben ilyen szívtelen, hiú bábok még
érdekelni tudnának? No, legyen okos…
Béla szemébe könyek szöktek.
– És én mégis szeretnék olyan hatalmas, daliás ember lenni, mint Kázmér,
– szólt végre keserűen.
– Ne akarjon olyan lenni, mint ő.
– Vigasztalni akar…
– Miért vigasztalnám? – felelt Marianne és mintegy, hogy önmagát is
meggyőzze, kedvtelve nézett végig Csejtheyn. Szinte boldog alázattal
húzta össze magát még kisebbre az oldalán. – Lássa, folytatta halkan, –
én olyan kicsiny s gyönge vagyok, s maga oly erős mellettem! Olyan jól
esik tudnom, hogy biztos karja támogat engem. Mit csinálnék most itt
maga nélkül?…
Ismét egymásra néztek.
– Marianne, hát tudna… tudna engem szeretni, csak egy kicsit?…
Marianne pillanatra mintha habozott volna, de aztán magával ragadta őt a
szivéből előtörő hálaérzet. Feje a Béla vállára hanyatlott, s Csejthey
örömittasan ölelte magához. Ajkaik egy hosszú csókban forrtak össze.
– Hihetek e boldogságomnak?
– Higyjünk benne, – suttogta Marianne szorongva, – szeretem, szeretni
akarom magát…
Csejthey szinte eszét vesztette boldog mámorában. Halkan beszélgettek,
hosszasan, és légvárakat építettek a jövőre. Ide vonulnak el a világ
irigy szemei elől, megveszik a zöld Oriole szigetet, s ottan fognak
élni, mint a mesebeli pásztorok… Hazamenet beosontak a parti templomba,
s ott a velenczei Madonna márványszobra előtt kezet kézben tartva
imádkoztak boldogságukért.