– Menjen! – suttogta Marianne – koldusa vagyok a szerelemnek, de inkább
meghalnék, semmint hogy a maga alamizsnájából éljek. Felmentem – vissza
se jöjjön többet…
A jelenet kegyetlenül megrázta a beteget, napokig alig tért magához.
Mikor végre felvetette a szemét, keservesen fakadt ki:
– Mivé lettem!… Mindenki elhagyott…
Nagynénje biztatóan ragadta meg a kezét.
– Dehogy is hagyott el mindenki! A jók megmaradtak s a leghívebb most is
itt van. Nézd csak, itt van Csejthey…
– Csejthey?…
– Igen, ő, – a mióta beteg vagy, mindig itt őrködik a szomszéd szobában.
Annyit aggódott érted, – szólj egy jó szót hozzá!
Marianne elgondolkodott, – emlékezett erre az ő legalázatosabb
imádójára, de most mégis némi megerőltetésébe került, hogy képét
felidézze magában. Valaki mondhatatlan gyöngéden csókolta meg a kezét.
– Köszönöm, édes Csejthey…
– Oh, nagyságos asszonyom, én köszönöm, hogy oldala mellett lehetek! És
csak arra kérem, hogy továbbra is itt maradhassak, és… ápolhassam.
Marianne hálásan nézett az igénytelen szőke emberre. Valaki hát mégis
szerette, igazán szerette! Valaki, a kinek szemeiben semmiféle nyavalya
el nem hervaszthatja a bálvány ragyogó képét, a ki akkor is tud
szeretni, sőt még mélyebben, mikor a legnagyobb ellenség, a sajnálat,
erejét veszi a szenvedélynek. Vannak szenvedésre kárhoztatott, alázatos
szívek, melyek nem a szerelem napfényében, hanem csak annak árnyékában
nyílhatnak ki… Remélhette volna Csejthey Béla valaha, hogy egyszer még
ennyire a közelébe juthat bálványának? Ha nem rettegett volna annyira a
Marianne életeért, tán még áldania kell vala azt a betegséget, a mely
végre észrevétette királynőjével az ő igénytelen lényét…
Attól fogva szabad bemenetele volt a beteghez. Nem zaklatta őt félénk
vallomásaival, csak leste minden gondolatát s ápolta önfeláldozó
szerénységgel. Marianne olykor mosolyogva nyújtotta neki csókra a kezét
és sajnálkozva suttogta:
– Szegény Csejthey…
Április közepére a világ már régesrég elfeledte a farsang diadalmas
asszonyát. Marianne olykor szívdobogva hallotta, hogy Ostfy Kázmér kinek
udvarol, de már rég megadta magát sorsának s csak néha törült ki egy-egy
könyet a szeméből. Csejthey ilyenkor búsan hajtotta le fejét… Az orvosok
cseppet se voltak megelégedve betegükkel: erei egyre apadtak, egyre
soványkodott s április végére már siralmas váz lett belőle. Azon voltak,
hogy mihamarább délvidékre küldhessék. De alig merték a hosszú utat vele
megkoczkáztatni. Végre azonban mégis tenni kellett valamit: Lussinba
küldték.
– Ki jön még velünk? – kérdezte a beteg gyöngén.
– Könyörgök, – mormogta Csejthey – én hadd menjek le önökkel!…
– Köszönöm, köszönöm…