A társaságban részvétteljes megdöbbenéssel fogadták a hírt, s az első
napokban csakugyan tömegesen látogattak el az érdeklődők hozzá. Hordták
a virágot az udvarlók, sőt szorgalmasan eljártak az ú. n. «barátnők» is.
Ki igaz részvétből, ki valami kegyetlen kiváncsiságból… Persze, az
aggódók közt legelső helyen állt maga Ostfy Kázmér, hisz tán épp az ő
daczos viselete volt a közvetlen oka a Marianne meghülésének. Bántotta a
lelkiismeret, – meg hát szerette az asszonyt, már tudniillik a maga
módja szerint. A férfiak ritkán jó betegápolók, a nagy nőhódítók meg
egyáltalában képtelenek ilyes önfeláldozó szerepre: nekik a szenvedély
csatáira kész egészséges asszony kell. Tovább mennek az elesettek felett
újabb csatákra… Kázmér a veszedelem napjaiban való kétségbeeséssel ült a
szomszéd szobában órák hosszat, de mire a betegség fordulópontja
elérkezett, s az orvosok megmentettnek nyilvánították Mariannet: akkorra
belőle is kiapadtak a könyörületességi ösztönök. Megkönnyebbülten
sóhajtott fel, de nem birta ki tovább a betegházban. A feledékeny világ
már rég napirendre tért a szép özvegy felett, a többi jukker-asszony
annál vigabban mulatott tovább, csak ő neki ne lenne szabad «társadalmi
kötelességeit teljesíteni?» Titokban elment egy bálra, aztán egy második
bőjti mulatságra… Lassankint mind kevesebbet járt fel Gorszkyékhoz, –
annyival inkább, mert maga is szégyenlette a viseletét. Marianne a
betegségből kimerülten tért magához és a következő időben szomorúan
kellett meggyőződnie arról, hogy mennyire mulandó e földön minden.
A tüdőgyuladás hát elmult volna, de az orvosok azért csak csóválták a
fejüket. A szervezet alapjában meg volt támadva: sorvasztó mellbajra
volt kilátás. Nagynénjének sokáig sikerült megakadályozni, de végre is
tükröt kellett adnia a követelődző beteg kezébe. Azt mondják, elájult, a
mikor belepillantott… A többiek már régóta tudták, de ő csak most vette
észre, micsoda szomorú rom lett az egykori királynői alakból! Naphosszat
sírt keservesen, sehogyse tudta magát az alázatosságnak megadni. A
városban már híre ment, hogy Gorszky Marianne él ugyan, de az aszkóros
szegény betegben senki se ismerne többet rá a farsang diadalmas
asszonyára. Ostfy Kázmér rosszkedvűen hallgatta e híreket, –
kimondhatatlanul sajnálta Mariannet, de rettegve gondolt a
viszontlátásra. Végre egy napon beeresztették… A szegény asszony merően
nézett rá és a maga kérlelhetetlenségében olvasta le a férfi arczáról az
itéletet. Élt még a királynő benne, volt annyi ereje és büszkesége, hogy
visszautasítson minden alamizsnaszerelmet.
– Értem magát, – mormogta búsan – nem kivánhatom, hogy továbbra is
szeressen… Nem az vagyok többé, a kinek ismert és a kit szeretett.
Menjen…