… Akkoriban, farsang végén, sokat beszéltek a sajnálatos esetről a
társaságban. Általában azt mondták: a szép, fiatal özvegy a Dombrádyék
legutolsó bálján hült meg és pedig – a pletyka nyelvek szerint – akkor,
mikor a táncztól kihevülten Ostfy Kázmér után kiosont az erkélyre, hogy
a neheztelő gavallért kiengesztelje. Forró szavakat válthattak odakint a
hidegben, mert mikor ragyogó arczczal, karonfogva visszajöttek a
terembe, a vetélytársak mindannyian érezték, hogy a méltó ellenfelek
szerelmes békét kötöttek, s az ő szerepüknek vége. A szegény Csejthey
Béla, ki mindenesetre a legreménytelenebb imádó volt, bámészan ejtette
ki kezéből a féltékenyen őrzött báli belépőt…
Emberére talált volna hát Gorszky Marianne? Meglepetve találgatták,
melyikőjük a voltaképpeni legyőzött?… Mindenkit érdekelt a dolog, hisz
(a hogy Rádern Gida mondogatta) a szép özvegy valósággal «bérbevette az
egész saisont» és deczember óta csak ő róla beszéltek az úri- és
hölgy-kaszinóban. Királynői termetű szőke asszony volt, ki épp oly
kevéssé ismerte a kaczérság kicsinyes eszközeit, mint az antik
szoboristennők, – de míg a női báj csak tetszelegve kéri, vagy
legfeljebb kihivja a férfi vonzalmát, addig az ő nagy, fekete szeme
fölénynyel teljesen parancsolta a hódolást…
Tüneményszerű volt a lengyel kapitány özvegyének a diadala, – a Pestre
farsangolni jövő gentry-családok csakhamar unottan tértek haza vidékre,
mert a leányok egészen kimentek a divatból azon a télen. Körülötte meg
egyre nőtt az udvarlók serege, pedig január végén már tisztában volt
vele mindenki, hogy Gorszky Marianne a daliás Ostfy Kázmért választotta
«ellenfelül». És hát nagyszerű volt ez a párbaj, – két büszke lénynek a
mérkőzése, kik a szerelemben a küzdelmet látták és daczukban csak
szenvedtetni akarták egymást. Kázmér veszedelmes, sőt kiméletlen játékos
volt ezen a téren, de erőtvevő féltékenységében már kezdte veszíteni a
fejét, midőn Marianne azon a báli éjen egyszerre váratlanul feladta a
játszmát. Tán nem merte tovább próbára tenni azt a férfit, a kit mint
asszony mégis szeretett volna erősebbnek látni magánál…
Azt mondják, sohse volt szebb, mint azon a hajnalon, midőn nem törődve
többet a kaján szemekkel, önfeledt boldogan járta a füzértánczot
választottjával. Arcza kipirult, – vajjon a szerelmes hév volt-e ez,
vagy már a jelentkező kór láza? Másnap nem jött el a kaszinói teára,
harmadnap pedig már mindenki azt suttogta, hogy tüdőgyuladásban fekszik
nagynénje lakásán.