_Április._
… Ilona látja szenvedésemet és csak megadóan hajtja le a fejét.
– Hát én, – suttogja – azt hiszed, én nem szenvedek még százszor
annyit?…
Szemeink már értik egymást, de ajkaink még nem tudnak, nem mernek
nyiltan szólni. Csak annál észvesztőbb csókokba fojtjuk keserüségünket.
Ő összekulcsolja kezeit és könyörög:
– Oh, hisz csak boldoggá tehetnélek téged! Mondd, mit tegyek?
Elszorul a torkom, de aztán így felelek:
– Legalább a jövőd legyen az enyém, – az tiszta… Igérd meg, hogy az
enyém lesz. Úgy érzem, akkor megnyugszom…
S a hogy karjaim közt van, a műterem félhomályában, suttogva boldog
ábrándokba merülünk. Menekülünk ebből a gyűlöletes világból, el az
álmok, tündérmesék országába. Hiszünk a lélekvándorlásban, hiszszük,
hogy még egyszer e világra jövünk, – megesküszünk, hogy akkor majd
hamarabb egymásra találunk, és boldogok leszünk… De aztán félve
légvárakat építünk e mostani életünk jövőjére is. Még boldogok lehetünk,
ugy-e? Könnyes csókokkal biztatjuk egymást. De mikor, – hogyan?… Nem
tudunk, nem merünk rá felelni. Ilona szorongva lesi arczomat:
– Tied a jövőm, mienk az, – ugy-e, megnyugszol?…
_Május._
Azt hittem, megnyugszom, de hát nyilván beteg vagyok: a féltékenység
kórja tovább harapódzik bennem. A jövő? Micsoda hóbort, micsoda agyrém!
A jelen éget engem, – némelykor már azt hiszem, hogy megőrülök. A
rögeszme nem hagy el: egyre férje karjaiban látom őt. Ordítanék
kínomban. A minap férje két heti távollét után hazatért, – éppen édesen
beszélgettünk, mikor belépett. Szokatlan szenvedélyességgel ölelte meg
előttem a védekező asszonyt. Milyen könyörögve nézett rám Ilona, mikor
gunyos mosolylyal bucsúztam! Azt hittem, az eszem vesztem el azon az
éjszakán. Másnap, mikor műtermembe jött, nem birtam többé magammal s
kitörtem:
– Nem birom tovább! Téged, a ki nekem szentebb minden szenteknél, téged
szennyez be csókjaival az az ember…
– De hát mit tegyek? – zokogott Ilona. – Tudtad, hogy férjes asszony
vagyok, mikor megismertél!…
– De nem tudtam, hogy ennyire foglak szeretni!
– Meg kell alkudnod…
– Nem tudok megalkudni!
Durván ragadtam meg a kezét. Oh, mily kegyetlen szavakkal illettem!
– Nem tehetem – fuldokolt végre Ilona – értsd meg, hisz ez lenne éppen a
vesztünk! Gyanakodni kezdene… Oh, hát azt hiszed, nem többet szenvedek
nálad? – hisz nem neked, hanem nekem kell szenvednem ölelését…
– Hazudsz, őt szereted!…
Nem, nem tudom tovább írni ezt a kegyetlen párbeszédet. Szegény
angyalom, úgy megbántottam őt! Mikor magához tért karjaimban, gyöngén
csak ennyit suttogott:
– Megteszem a lehetetlent…
– Esküdj meg rá!
– Esküszöm… Csak te igérd meg, hogy megnyugszol.
– Megnyugszom! – mondottam reszkető örömmel.
_Junius._
Nem tudom még az eset részleteit. Csak azt hallottam, hogy a jelenet
után a férje külföldre utazott. Ilona vidékre költözik a rokonokhoz.
Nincs többé becsületérzés bennem: csak ujongni tudok! Most
végre-valahára egészen az enyém lesz. Alig várom, hogy utána utazhassam…
_Julius._
… És még most sem az enyém egészen. Egek ura, mi lesz velem? Beteg
vagyok, megmérgezett a sok szenvedés. Jelen és jövő után féltékenységem
tovább harapódzik arra, a mit többé megváltoztatni nem lehet: a múltra.
Féltékeny vagyok az Ilona múltjára, és ember, te, ki ezt valaha olvasod,
tudd meg, hogy érző léleknek ez a legnagyobb gyötrelem a földön!
Harapná, marczangolná az ember azt a multat és beletörik a foga a
megkövesedett tényekbe! Nézem a nyavalyámat, mint a rákbeteg a fenéje
terjedését, – és nem tudok segíteni magamon!…
Itt vagyok Ilonánál vidéken, nagynénje őrzi titkunkat, – szabadon
szerethetnénk egymást és csókjainkat megmérgezi ez a féltékenység.
Könyörtelenül hajszol a démon, kaján örömmel tépem fel a sebemet, melyet
gyöngédsége behegeszt. Vallatom őt és feljegyzek mindent.
– De hisz akkor még nem ismertelek, – esdekelt Ilona – könyörülj rajtam!
Férjhez kellet mennem valakihez…
– Szeretted a férjedet? – kérdem mohón.
Ő kínos aggodalommal néz rám.
– Mondd meg az igazat!
– Szerettem… – felel ő végre, lesütve a szemét.
Ördöngösen kaczagok fel:
– Őt szereted még ma is! Én?… én persze csak az a folt vagyok, a mivel
megfoltoztad ezt az első és nagy szerelmedet… Erre való vagyok én.
Ilona sírva védekezik. Másnap, a mint a park fái alatt sétálunk, félve
fogja meg a kezemet:
– Nem mondtam igazat, Zoltán… nem szerettem őt…
Én mohón kapok a válaszon:
– Nem szeretted őt? Akkor hát eladtad magadat neki… Ez még borzasztóbb!
A legravaszabb szofizmákba dolgozom bele magamat. Felállítom szabálynak
azt, hogy minden férfinak joga van az életben egy érintetlen nőre s
számon kérem majd tőle azt az ártatlanságot, a melyet másra tékozolt s a
melylyel nékem tartoznék. Felolvasom neki azokat a franczia írókat, a
kik azt vitatják, hogy az első férfi érintése fatális bélyeget nyom a nő
egész életére, mely alól nem menekedhet. Aztán vallatom, mint egy
vizsgálóbiró:
– Mondd el nászutatokat… mondj el mindent részletesen…
Ő vívódik, könyörög, de én nem kegyelmezek. El kell mondania mindent s
én kaján örömmel jegyzem a csókokat: hisz úgy fáj minden szava. Csak
olykor tör ki belőlem:
– Oh, hisz ezer esztendeig kellene mosdatnom téged, hogy lemossam rólad
azt a sok csókot, a mivel az az ember beszennyezett…
Egek ura, mi lesz velem? Gyűlölöm már azt a szegény kis gyermeket is.
Nem tudok ránézni, – mindig azt az ölelést juttatja eszembe, mely lételt
adott neki…
_Szeptember._
Itt vagyok Velenczében, a rögeszme kergetett ide. Itt volt Ilona
nászúton. Fölkeresem mindazokat a helyeket, a hol ő akkor boldog volt.
Kikerestettem neveiket a vendégfogadó könyvéből s megnéztem még azt a
szobát is, a hol laktak. Elutazásom előtt kicsikartam tőle pár levelet
menyasszonykorából, – esténkint kiülök a partra és mialatt a távolból
mandolinszó hallatszik, ezeket olvasom. És sirok…
_Október._
… Összekulcsolta kezeit.
– Megteszek hát mindent, – szólj, mit tegyek?
– Tagadj meg mindent, – lihegtem – multadat, férjedet, gyermekedet, úgy
jer el hozzám, egyedül, – akkor tán egészen az enyém léssz!…
_November._
Eljött hozzám, – eljött egyedül. Aléltan támaszkodott a műterem
ajtajához.
– Itt vagyok, Zoltán, – szólt gyöngén – úgy, a hogy parancsoltad.
Megtagadtam mindent, multamat, férjemet, – még gyermekemet is… Teérted,
mert szeretlek…
Reszkető örömmel, már rohantam feléje, mikor egyszerre, mintha villám
ért volna, megálltam. A végzetemet hurczoló démon megfordult bennem s a
szemembe kaczagott. Megdöbbenve bámultam Ilonára. Megborzadtam tőle.
– Zoltán, érted tettem…
– És velem is így fogsz tenni, – kiáltám elképedve – megtagadtad a
férjedet? Igy fogsz megtagadni engem is, – el tudtad hagyni a
gyermekedet? Igy fogod elhagyni az én gyermekemet is… Ilona, iszonyodom
tőled! Se veled, se nélküled – – –
Csak azt láttam még, hogy összerogyik, – a következő perczben már
rohantam ki az utczára. Most itt ülök a zakatoló olasz vonatban: világgá
futok, menekülök. Lesz-e erőm vissza nem térni? A holdfénynél látom a
kék tengert, hallom csobogni habjait. Édesen ringatnak el, fáradt
vagyok, jó volna pihenni alattuk…
*
_Idegen kéz jegyzete alul:_ Két napra rá öngyilkos lett Sorrentóban.