– Nem akarod velem megcsalni, – takarodjál!… Oh átkozott élet, nem fogom
tudni a szerepemet! – –
… Ahogy kiértem az utczára, sajátságos büszkeséggel egyenesedtem ki s
pillantottam fel a havas éjszakába. Ilonára gondoltam… kiálltam hát a
nagy vizsgát, ellenálltam, visszautasítottam egy gyönyörű asszonyt. Úgy
éreztem: most lettem igazán férfivá! Hű vagyok, – micsoda erő! Van-e
nagyobb erő a hűségnél?…
_Márczius._
Szeretem őt és hű vagyok hozzá… És életemben most érzem át először, hogy
micsoda végtelen boldogság az, hűnek lenni ahhoz, a kit igazán
szeretünk! Gyermekes örömmel hajtom a végletekbe ezt az állhatatosságot:
már azért is szemrehányást tennék magamnak, ha az utczán egy csinos nő
után megfordulnék… Neki, vagy az ő gondolatának szentelem minden
perczemet. Minek is veszem a kezembe ezt a naplót, miért olvasom át
olyan szorongva első lapjait? Aggódva kérdem magamtól: változott-e azóta
valamit a mi boldogságunk? Oh, úgy féltem a mi szép szerelmünket! Hát
nem, – nem változott semmi, boldogok vagyunk, csak én… alig merem
bevallani magamnak: én szenvedek. Tisztázni szeretném gondolataimat!
Félek, a dolgok rendes folyamata ez – nekem szükségképen szenvednem
kell, éppen mert hű vagyok, és mert a mióta hű lettem, egészen más
szemekkel látom a világot. Óriási egy fordulat! Az eddigi szerelmes
költeményből egy egész életre szóló szerelmes valóság lett. Megtettem
azt a nagy lépést, a mi a szeretőt a férjtől elválasztja, – életem
súlypontját az imádott nőbe helyeztem át. Ábrándjaimban mily boldogan
neveztem őt feleségemnek… de hisz ez hazugság! Ő már másnak a felesége!
Milyen galádul bukom a fenségesből a nevetségesbe: én férfi létemre hű
vagyok hozzá és ő?… Vannak dolgok, a melyekre gondolni se merek. Titok
van közöttünk, – egyikünk se meri említeni. Sajnálom őt és gyűlölöm
egyszerre… Az első időben mámorom káprázatától mit se láttam, ha láttam
is, költői magaslatomról nem törődtem vele. Most, hogy a hűségem oly
lázadóan követelődzik bennem, most látok sokat és minden nap többet.
Nézem a férjét, azt a feketeszakállas, hallgatag embert, nézem aranyhajú
kis leánykáját… Beszélgetek azzal a komoly úrral s valami ádáz
figyelemmel lesem minden mozdulatát: ezekkel a karokkal ölelte át,
ezekkel az ajkakkal csókolta meg először imádottamat esküvő után. Ő
eltudna mondani nekem mindent… Ha a felesége nevét kimondja,
összerázkódom, ha nevén szólítja ökölbe szorúl a kezem. Szeretném a
fülébe harsogni: nekem van ahhoz jogom!… Olykor feltámad bennem a
becsületérzet: mit tolakodom én ide ebbe a békés családi életbe?
Nyomorult gazember vagyok. Van még más nő is a világon, szabadulni
fogok. Oh, hiszen ha megcsalhatnám, de nem tudom, – már késő. Szeretem,
szeretem… És aljasul megadom magam megint. Micsoda szatira! Azt mondják,
a szerető neveti ki a férjet, – hazugság! Ha tudná, neki kellene
nevetnie rajtam, hisz én többet szenvedek, mint a mennyit ő szenvedne.
Neki van felesége, családja, gyermeke, övé volt az én imádottam legszebb
ifjúsága… végeredményében én maradok hoppon! Hiszen ha közönséges lelkű
ember volnék és megalkudnám! De nem tudok, és csak szenvedek…