– Bűnös asszony vagyok, – suttogja remegve, – mi lesz velünk?
Mámorosan csókolom le az aggodalmat ajkairól:
– Ne törődj semmivel! Nincsen se jövő, se jelen, se mult, –
örökkévalóság a szerelem! Egyedül vagyunk a mindenségben…
_Február._
Csak ennyit: szeretek, szeretek… Egyre azt kérdem magamtól: szeretett-e
már valaki én előttem? Úgy érzem, én fedeztem fel a boldogságot… Hogyan
alakulhat át így valaki egy hónap alatt? Én, a kétkedő ember, ki eddig
agyonelemeztem minden érzésemet, most ujjongva tombolok: dolgozik a
démon olykor bennem, de analizise nem fog többé a boldogságomon…
És az az irigy világ körülöttünk! Milyen kajánul leskelődik titkos
szerelmünkre! Rettegünk tőle, – mámorunkban még megfeledkezünk, s
eláruljuk magunkat. Gyülölök már mindenkit, – ha az utczán
megszólítanak, előre félek a kérdésektől és menekülök. Türelmetlenül
szakítok barátaimmal, ismerőseimmel. Csakhogy nem olyan könnyű ám
egyszerre elvágni azt az ezer szálat, mely bennünket a társasághoz fűz!
Főleg az asszonyi szálakat… Művész embernek mindig van egynéhány olyan
viszonya, a melyet nem lehet csak úgy máról holnapra felbontani. Az
elhagyott szeretők boszúállók, kifürkésznek mindent, – vigyázni kell!
Pirulok, ha arra gondolok, hogy már Ilonát szeretve, még ölelnem kellett
egyik-másik régi kedvesemet… De nem tehettem másként, épp mert szakítani
akartam velük. Olyan undor fogott el…
– Hanem milyen furcsák a nők! Határozottan megérzik ők az emberen, ha
szerelmes, – s a férfi lekötöttségének a sejtése csak annál jobban
kihivja a kaczérságukat. És szívesen beállnak szerelemtolvajnak, ha
arról van szó, hogy meglopják egy kollégájuk boldogságát… «De maga
milyen érdekesen sápadt!» – hallom jobbról-balról, – «kétszer akkorák a
szemei és milyen fényesek!…» Soha annyi kalandra alkalmam nem volt, mint
a mennyi most lehetne. És mentől visszatartóbb az ember, annál
merészebbek ők. Mosolyognom kell… De azért a multkor még egyszer utolsót
lobbant bennem a hiúság. Levelet kaptam Mariettától. Hogyan, az a
ragyogó bálvány, Marietta ír nekem, ki eddig, minden erőlködésem
daczára, mindig csak kinevetett? Tán az egyedüli nő, a kiről egészen
biztos voltam, hogy soha meg nem adja magát nekem… Alig hittem a
szememnek: írt zavarodottan, érzelgően és sorai közt ott szégyenkezett a
vallomás. Három hónap óta nem voltam nála, keressem fel azonnal. Olyas
aggodalom vett erőt rajtam, mint a gimnazistán érettségi előtt. A
szinházban kerestem fel a nagy művésznőt, öltözőjében. A tükör előtt ült
s a hogy meglátott, egy sikolylyal ejtette ki az ecsetet a kezéből.
Láttam, elpirult a festék alatt, – sietve tette be az ajtót. Fecsegtünk,
én ügyetlenül és kitérőleg feleltem. Olyan elragadó volt pongyolájában…
legjobban szerettem volna felugrani és megszökni. Ő is zavarban volt.
Végre egy hosszabb szünet után hirtelen rám nézett és így szólt:
– Ej, milyen félénk lett maga! Úgy látszik, nekem kell beszélnem, – hát
tudja mit, Iharossy, ne vesztegessük az időt. Meggondoltam magamat…
Idegesen nevetett:
– Jöjjön el hozzám holnap délután… Zoltán, itt vagyok!…
Felkelt, én is felszöktem székemről, de hátraléptem előle. Megdöbbent.
– Zoltán, mi lelte magát?
– Semmi…
Fürkészőleg nézett rám s aztán egyszerre kitört:
– Micsoda, – maga visszautasít engem?!
Mosolyogni próbáltam:
– De kérem… ha parancsolja…
– Maga szerelmes! És tudom is, hogy kibe… igen, igen!