(Naplótöredékek.)
_Január._
… Egyedűl ülök műtermemben, s folyton az óra mutatóját lesem. Alig tudom
az ecsetet tartani, – hogyne, hisz az Ő megkezdett képe áll előttem,
hisz Őt várom! Inkább czeruzát veszek a kezembe, írni próbálok, – de hát
hiába, nem vagyok író, s mikor szívemet akarnám kiönteni, csak ezt az
egy szót tudom papirra vetni: _boldogság, boldogság!_… Oh, te áldott
szó, hogy ujjong minden betűd, ezerszer leírnálak, – világgá szeretném
kiáltani azt a mindenható örömöt, a mit te nekem jelentesz! Emberek,
nézzétek bennem a csodát: megtértem! hiszek, szeretek! De csitt…
Tudjátok-e, mikor szeret a megtérő világfi igazán? Magamon látom; mikor
még annak a legjobb barátnak sem árulja el szíve titkát, a kinek eddig
mindent elmondott, – mikor végre megtanul hallgatni. Sose voltam
fecsegő, de bevalljam-e? Hízelgett hiúságomnak, ha sikereimről
suttogtak. Most csak azt látom, hogy az első dolog, a mit a nagy
szerelem megöl, a hiúság. Alázatos lettem, nem fitogtatom, hanem féltve,
titkolódzva őrzöm kincsemet. A második, a mit a nagy szerelem megöl: a
barátság. Elbámulok magamon, – mint a bűnt kerülöm azt a benső hívemet,
kinek gyónással tartoznám. A pajtások csodálkozva néznek rám az utczán:
«mi lelte Iharossy Zoltánt? Úgy megváltozott…»
Őt várom. Előttem megkezdett arczképe, s két kezem önkéntelen imára
kulcsolódik, a hogy rajongva rápillantok. Kék szemei olyan megadóan,
olyan búsan néznek rám szőke haja arany keretéből… És én még mindig nem
tudok magamhoz térni ámulatomból, még mindig nem tudom elhinni
boldogságomat: hát csakugyan te vagy az, te magamnak jobbik fele, kihez
öröktől fogva tartozom, s kire csak így elkésve találtam rá? Hát így
nézesz ki, hát így hívnak?… Csodálkozva ismétlem nevedet: Ilona… Ki
hitte volna, hogy ez lesz az a név, mely eldönti éltemet? Pár héttel
ezelőtt még nem is ismertük egymást, fogalmunk se volt egymás létéről, –
lehetséges-e? Oh, azok az elvesztett évek!… De azért még se voltunk mi
idegenek, – nem kellett nekünk megismerkednünk: egymásra ismertünk mi
azonnal! Voltak közös emlékeink, – vágyaink ugyanazokra a dolgokra
emlékeztek vissza a multban… Én harmincz éves vagyok, te huszonhat,
csalódtunk, szenvedtünk mindketten eleget, – mint hajótöröttek
hánykolódtunk, szinte menekültünk egymáshoz, emlékszel-e? Multamra
gondolok, sok léha kalandomra, oh, ha visszalophatnám azt a sok
eltékozolt csókot! Megtisztulni, – hogy méltó legyek nagy szerelmemhez…