Súlyos lánczokban ott állt Ibn-Zaffir a vértörvényszék előtt. Trónján
ült a király, mellette Azzahra, – mert hisz Abderrahman azt akarta, hogy
maga a szultána itéljen az elvetemült bűnös felett, ki csókkal merte
bemocskolni felséges árnyékát. Hadd itéljen, – az asszonyok ugyis
kegyetlenebbek tudnak lenni a férfiaknál…
Tüzesített kínzóeszközök, a halál legrémesebb látományai vették körül a
költőt, – az ő arcza azonban derüs maradt s mikor durván rákiáltottak:
védje magát!… csak lantját kérte vissza s annak hurjaiba csapott.
Zengett dalt édes csókról, boldogságról, – egy szép asszonyról, ki a
szerelmet keresi és a kit egy ifjú messziről, ismeretlenül imád. Zengett
szívbolygató szépen… Azzahra hallgatta, de nem árulta el magát.
Akkor aztán előlépett a jogtudó bölcs, Rabbinus Charizi és körmönfontan
adta elő vádját.
– Bűnös e vakmerő, – végezte – hetvenhétszer bűnös! Mert az árnyék
sohase szakadhat el a testtől, egy azzal, – ha tehát Ibn-Zaffir a
szultána árnyékát csókolta meg, voltaképp őt magát, felséges személyét
csókolta meg. Halál a fejére, – bárd a nyakára!
Az öreg király lángoló szemmel pillantott a költőre, aztán a szultánához
fordult és reszketve kérdezte:
– Itéleted parancs, – megelégszel-e, ha csak egyszer hal meg?
– Megelégszem, – szólt Azzahra és felkelt. Szive dobbant, de mosolya még
diadalmasabb lőn, a hogy hozzátevé: – Tehát bárd a nyakára…
A hóhérok már megragadták a költőt, hogy a tőke elé vigyék, – már
villant a bárd, mikor a szultána hirtelen közbekiáltott:
– Megálljatok!
Mindannyian álmélkodva pillantottak rá.
– Igen, bárd a nyakára, – mondotta Azzahra – de a mennyiben ő csak az én
árnyékomat csókolta meg, annak a bárdnak is csak az árnyéka érje az ő
nyakát…
*
Mesémnek hát itt vége volna… De a kordovai narancsligetek, melyeknek
sürű lombozata alatt «zöld az éjszaka s aranyalmák a sárga csillagok» –
még mást is megsugtak nekem. Azt, hogy Ibn-Zaffir az itélet után még
viszontlátta a szép Azzahra szultánát, – de nem akkor, mikor az irígy
nap sütött, hanem abban a szerelmes homályban, mely elaltatja az áruló
árnyakat…