Ébredés volt az az álom: álmában ébredt Azzahra a szerelem boldog
tudatára. Egész nap merengve hevert vánkosai közt és parancsát leső
asszonyai nem hallották a szavát. Estefelé végre felkelt és – a merről a
dalt hallotta – kiméne sétálni palotája függőkertjeibe.
A szultána sétálni ment, – és a mindenható Abderrahman illő távolból,
félénken kisérte őt udvarnokaival. Az öreg király szívdobogva nézte: nem
fordul-e meg? – aggódva leste: nincsen-e valami óhaja, a mit rögtön
teljesítsen? Hisz a csillagot is lehozta volna neki az égről…
– Minden Allahtól van, – sugta a tudós Al-Gebrnek, – de birodalmam felét
odaadnám, ha szive visszafordulna hozzám! Ah, bölcs Al-Gebr, te, ki a
számfejtés mestere vagy, – fejtsd meg nekem az Azzahra szivét…
Azzahra pedig ezalatt csak csendesen haladt egyedül tovább. Vajjon
csakugyan ebből az irányból jött-e az a dallamos énekhang?… Tétován ment
feljebb a függőkertek emeleteire, s végül az egyik felső terraszon
álmodozva megállt. Úgy érezte, innen kellett felhangzania annak a
szerelmes szónak… Ha megfordul, tán észre is veszi azt a fiatal
rabmunkást, ki a szultán kiséretének láttára olyan ijedten bujt a
terrasz hátsó falának a bokrai mögé. De Azzahra nem fordult meg, s a
függőkert párkányáról merengve nézett le a völgybe.
Az esthajnali hüsben épp akkor ébredt körülötte új életre a tikkadt
virány. Ezer illat áradt feléje a virágok kelyheiből, s a bucsúzó nap a
Hesperidák kertje felől aranyos sugarakkal árasztotta el lenge formáját.
A hogy oldalt állt, alakjának, s arczélének árnyéka egy szobor
tökélyével rajzolódott ki a függőkert hátsó márványfalára.
Az öreg király udvarnokaival csendesen jött fel a fügefabokrok közt a
terrasz lépcsőin. Abderrahman majd elnyelte szemével a szép szultánát:
gyöngédség és féltékenység vad hullámokkal váltakoztak szivében.
– Hisz hacsak tudnám, – sugta a tudós Al-Gebrnek, – hogy szeret-e mást,
vagy őt meri-e szeretni más!?…
Azzahra még mindig elgondolkozva állt ott a párkányon. De e perczben
szive annyira túláradt, hogy maga se tudta miért, pár habozó lépést tett
előre. Árnyéka vele ment a falon, – ment a felé a bokor felé, mely
mögött a remegő rabköltő, Ibn-Zaffir állt.
Dobogott az ifju szive úgy, hogy majd megszakadt. A bokron át láthatta
az élő szultánát, de Istenem, olyan messzire állt tőle… árnyéka pedig
itt a falon olyan közel volt hozzá! Nézte gyönyörű arczélét, hosszú
szempillái játékát, remegő ajkát – és nem birt többé magával.
Megfeledkezett a közelgő királyról, előlépett a bokor mögül és a falhoz
tántorodva, egy forró, szerelmes csókot nyomott az árnyék-szultána
ajkára.
Költő csókja volt az, – olyan ihletett és olyan szenvedélyes, hogy az
élő Azzahrának is meg kellett azt éreznie… S csakugyan, az ifjú csókja
alatt az árnyékfő édesen hanyatlott hátra a falon, s ugyanabban a
perczben boldog sóhaj… gyönge sikoly hagyta el az Azzahra ajkait.
De a szultána megijedt a saját sikolyától és hirtelen felriadt
álmodozásából. Ibn-Zaffir is önkénytelen felkiáltott: úgy érezte, az
árnyékkirályné elkapja az arczát tőle, – pedig hisz épp azzal a
mozdulattal fordult meg Azzahra, akkor látta meg költőjét igazán
először!… Meglátták egymást, de csak egy pillantást válthattak. Az öreg
király észrevette a csókot s tajtékzó dühvel rontott előre udvarával.
Száz kar nyult egyszerre a költő felé s dörgött a fenyegető szó:
– Halál a vakmerőre! – megcsókolta a szultána árnyékát!…