Ezalatt a szép szultána tovább töprengett a kincses édenében,
Medina-Azzahrában. Olyan bübájos hely volt az, hogy Dsebreil angyal
elszállván Kordova felett, ezt jelenté Allahnak a mennyekben:
– «Uram, imhol nézzed: a te prófétád paradicsomának egy sarkát lopta le
a földre Abderrahman!…»
A többi angyaloknak pedig ezt sugta a fülébe:
– «De még idefent, a Mohamed édenében sincs houri olyan szép, mint
Azzahra királyné! Nézzétek jelenését: fekete szeme a szenvedély
éjszakája, vakító mosolya a csókok nappala, – a gránátalma nyilik
orczáin, hollószárny libben fürteiben és ajkai közt gyöngyfüzérben
ragyognak fogai. Nézzétek: termetében a paradicsomi kígyó hajlik
csábításra, – teste puha, mint a Béthel levelének érintése, és keblei
felborított ambrózia-serlegek a Mohamed asztaláról… Lábaiban életrekel a
márvány és a hogy tovalibben, olyan édes myrrha árad elő egész lényéből,
hogy mint illatos virág után szállanak utána a mézrevágyó méhek…»
És ennyi bübájosság mellett Azzahra még sem volt boldog. Ezer
odaliszk-leány, ezer rabszolga leste parancsait, s ő azért csak fáradtan
ődöngött palotája termeiben. Aranylánczon fogott szelid, kis tigrisei
őrködve kisérték… Mindegyre keresett valamit, a mit sehogyse talált meg
e csarnokok ezüstös azur falai közt. Puha fekhely kellett? Ott voltak a
toledoi zsidók adta selyemkerevetek… Illatos üdülés tetszett? Ott volt a
drágakövekkel kirakott alabástrom-medence, melybe tizenkét arany
állatfejből ömlöttek balzsamos vizek… Könyökig duskálhatott a szafirban,
smaragdban! De ő már gyülölte mindezt. Olykor szenvedélyesen ölelte át a
márvány-oszlopokat, melyekbe gyöngygyel és rubinttal voltak kirakva
köröskörül a Korán versei, – de ah, hideg volt e pompa érintése: az ő
karjai melegebb és élőbb valami után epedtek. Megállt aranyszobra előtt
és keserűen sóhajtott fel:
– Szobrom, te boldogabb vagy nálam, mert nem érzesz, nem gyötör a vágy!…
Asszonyai hiába szórakoztatták; egyre ezt kérdezte tőlük:
– Keresek valamit, mondjátok meg, mit?
– Hisz megvan mindened, – felelték a rabnők, – s a szultán csak a
parancsaidat várja…
Ilyenkor azonban csak könyek szöktek az Azzahra szemébe. Hiába, rab volt
ő, kincses édenének a rabja és nagyon boldogtalan!
… Egy este, mikor lefeküdt nyoszolyájára, melynek mennyezetét
hegyi-jegeczoszlopok tartották, – ismét türelmetlenül faggatta dajkáját:
– Hisz megvan mindenem, mondd, miért gyötör akkor mégis a vágy? Keresek
valamit, – oh, felelj hát: mit? Kiérzem én azt a tavaszi szellőből, a
virág illatából, a szálló galambok bugásából… mi lehet az?
Büvös éjszaka volt odakint. És a holdas csendben – mintegy feleletképp –
dallamos férfihang szólalt meg a távolból. Zengett édes csókról,
boldogságról, – egy szultánáról, ki a szerelmet keresi és a kit egy ifjú
messziről, ösmeretlen imád. Zengett szívbolygató szépen.
Azzahra félrehajtá ablaka függönyét és visszatartott lélegzettel úgy
hallgatta. És azontúl nem kérdezte többet a dajkáját. Szive ezerszeresen
visszhangozta azt a belopódzó édes dallamot. Mikor pedig végre elaludt,
azt álmodta, hogy megtalálta azt, a mit keresett.
Ki énekelt ott a holdas éjszakában? Ibn-Zaffir volt, a rab költő, kit
börtönőrei munkába állítottak éjszakára. Ásóval kezében ott dolgozott a
Medina-Azzahra tündérkertjeiben.