Egyszer volt, hol nem volt… messze az andaluziai paradicsomban élt
hajdan egy szerelmes mór király, Kordova szultánja, a mindenható
Abderrahman. Öreg volt már és nem boldog többé; a nagy hódítót végre a
szerelem győzte le, – az a szultána, kinek lábaihoz minden dicsőségét
letevé, a világszép Azzahra nem szerette őt. Olyan hideg, olyan
érzéketlen maradt karjai közt, mint az a szinarany szobor, melyet
szerelmük szentélyében neki emelt!…
A hogy alkazar-ja trónjáról kinézett birodalmára, felleg ült az
Abderrahman homlokán, s könyek peregtek végig hófehér szakállán. Ott
lent Kordova alatt, a Sierra Morena lejtőjén, látszott _Medina-Azzaha_,
az az édeni palotavároska, melyet kedvese egy szavára csak azért
parancsolt oda, hogy kincses márványba foglalja véghetetlen fájdalmát.
Aranyserleg volt az, fenekén a szeretetlenség mérgével…
Udvarnokai félve lesték a nagy úr bánatát, s nem merték vigasztalni őt.
Mindenki tudta a titkot, de kicsoda bátorkodott volna azt hangosan
kimondani? Pedig mégis fel kellett vidítani valahogy a szomorú szultánt,
– de hogyan? Hol az a fülemüleszavú dalnok, kinek lantja végre derüt
varázsoljon az öreg király arczára? Ekkor történt, hogy a tudós Al-Gebr
tanácsára elhozatták Makhanatból (mely földet a hitetlen keresztények
Szicziliának neveznek) – a leghiresebb szaraczén-költőt: Ibn-Zaffirt.
Ibn-Zaffir fiatal és szép volt és hangja olyan mézédesen zengett, mint a
Dsebreil angyal szava (kit a balga hitetlenek Gábrielnek, s a magukénak
neveznek). Ha tengerre szállt, a kék habok delfinjei játszadozva
követték lantját, s még az Aetna titánjainak haragja is csillapodott,
mikor ő kérlelte őket. Hallott ő már sokat Azzahra szultánáról és szíve
dobbant, mikor Kordovába lépett.
Azon az estén ünnepélyes rendben állták körül az udvarnokok a szomorú
Abderrahman trónját.
– Király, – kezdette Almanzor, az első vezér, – Allah kegyeltje vagy te,
Khalifa, s széles e földön Ghalebnek, a győztesnek neveznek mindenek! A
világ négy sarkára tüzted ki a próféta zöld zászlaját. Délen leigáztad a
fekete szerecseneket, éjszakon a fehér keresztényeket, keleten a damasi
khalifát, itt nyugaton minden szultánt: a granadai, sevillai és badajozi
mór királyokat. A bizánczi császár örül, ha kedvedre tehet… Tied a
hatalom, egyebet mit kivánsz?
Az öreg király csak búsan intett.
– Király, – szólalt meg a tudós Al-Gebr, – Allah kegyeltje vagy te,
khalifa, s széles e földön dicsőségesnek neveznek mindenek. A Kelet
szent Mekkáját ide napnyugatra tevéd át Kordovába, s mecseted a hit
pálma-erdeje, melyben ezer jáspistörzs tartja aranygallyaival az Allah
boltját és tízezer ezüst-mécses hív imádságra! Birodalmad Boldogabb
Arábia a réginél, Kordovád fényesebb Bagdadnál, – Asszur-bani-pal
Babylonját győzted le pompában! Tudomány és művészet virulnak
udvarodban, – tied a dicsőség, egyebet mit kivánsz?
De Abdarrahman csak még keserűbben takarta el arczát.
Ekkor végre előlépett Ibn-Zaffir. Elsápadt annak a gondolatára, a mit
mondani akart, de ifjú volt, vagyis merész, és költő, vagyis Allahtól
ihletett szókimondó. Lantjának hurjaiba csapott:
– Király, Allah kegyeltje vagy te, khalifa és széles e földön… boldognak
neveznek mindenek – –
Az udvarnokok összerezzentek, s a mindenható Abderrahman zordan vetette
fel a fejét. De a költő csak rendületlenül folytatá:
– Igen, a legboldogabb vagy te, mert ellenid után erőt vettél te még a
természet rendjén is: benned a vénség győzni mert még a szent ifjúságon
is! Szakállad fehér, s mégis tied a legszebb nő, – hisz tied Azzahra
szultána, egyebet mit kivánhatsz?
Az öreg király dühösen kelt fel, s a kardjához kapott. Az udvarnokok
rémülten hátráltak.
– Ki vagy te vakmerő, ki gunyolódó ajkadra mered venni a szultán
bánatát? Hazudsz, nyomorult!… Kényszerítesz, kimondom hát: szívem és
minden dicsőségem Azzahra szultánáé, de ő nem az enyém! Királyotok
szegényebb Kordova utolsó koldusánál… De azért most jaj neked, –
fogjátok meg, börtönbe veled, rabszolga!
A sarmata testőrök megragadták Ibn-Zaffirt és lánczra verték azonnal. De
a költő nem érezte a lánczok súlyát. Azzahrára gondolt, s édes volt neki
érette szenvedni.
Attól fogva azonban még jobban elkomorodott Abderrahman. Többet halandó
szólni nem mert közelében, – néma lőn a féltékeny, öreg szultán udvara.