közbeszéd tárgya volt, s minden magyar ember örömmel hallotta, az már
szent és igaz.
Kemény Zsigmond báró, ki ugyan soha sem volt fiatal iró, mert egyszerre
köszöntött be Pestre ‚Gyulai Pál‘-jával, nem az iró és tudós itészszel,
hanem regényével, s rögtön felcsapott nagy embernek, de azért kedélyes
és velünk jó viszonyban élő férfi volt, kinek barátságát birtam. Hogy ez
nem dicsekvés, felmutatok egyet-kettőt későbbi leveleiből, mert a
forradalom előttiek mind elvesztek.
A leveleket megelőzőleg emlitenem kell, hogy tervünk volt együtt utazni
külföldre, min ő utolsó pillanatban változtatott.
Mikor pedig nősülendő voltam, ő is ugy nyilatkozott, hogy aligha nem
tesz hasonló lépést. Nősülésem után következő napon vettem e levelét:
‚Édes barátom! Nem tudom, hogy második igéretemet teljesithetem-e
jobban, mint az elsőt. Én a házasságra nézve egy kevéssé poltron vagyok.
Boldogságod reméllem szivet ad nekem is. Isten áldjon, s példád és
szerencséd téritsen minket is makacs nőtleneket a széles világból a
csendes háztüzhelyhez. Aug. 26. 1857. Hived
Kemény.‘
Egyszer meg irt, hogy Vácz melletti nyaralómban május 26-án meglátogat.
Feleltem, miszerint kocsim a vasutnál fogja várni. Kemény nem jött.
Május 31-én aztán következő sorokat kaptam:
‚Édes barátom! Épen e perczben kaptam meg leveledet, a szerkesztés
asztalának fiókjában.
Képzelheted, mekkora volt boszankodásom.
Én még ünnep előtt a svábhegyre költöztem át, s részint azért, mert
gyomorbajom volt, részint pedig, mert Gyulay és mások hozzám szállottak,
– nem mehettem Váczra. Excusáltam volna is magamat, ha a sok zürzavarban
el nem késem. Arról azonban ideám sem volt, hogy – a mint ma meglelt
leveledből látom, kocsit küldesz előmbe. Bocsánatot kér tehát e
confusióért hived Kemény.‘
És igy több bizalmas természetü levelet hozhatnék fel tőle, de hát elég
ennyi is kimutatni, hogy nem követtem el szerénytelenséget, midőn az
irók közül legelőször is őt kerestem fel, még pedig keserü
szemrehányással a ‚Forradalom után‘ czimü röpiratáért.
– Sajnálom, mond ő, ha félreértitek czélzataimat. Védeni akarom azokat,
akiket a hatalom sujtoló karja elérhet, vagy elért. Aztán meg a sajtónak
kivántam legalább is annyi szabadságot biztositani, mint a mennyivel
jelenleg él. Viszonyaink közt ilyesmit szentelt vizzel elérni nem lehet,
se pedig nyilt, őszinte föllépéssel. Szükséges elleplezni a czélt, ha
mindjárt erős szereket kell is hozzá használni. Ez a röpirat nincs a
történelemnek szánva, idővel el fogják feledni, de most szükség volt rá.
Sokáig elbeszélgettünk, sok érdekest tudott mondani a forradalom
politikai oldaláról, a miben nagyon kevéssé voltam beavatva, egész idő
alatt csak a hadjáratra, csatákra és katonai dolgokra forditván
figyelmemet. Sok mindent más szinben világitott meg előttem, mint
képzeletemben láttam, és igen sok oldalról lebbentette fel a fátyolt,
hogy a hibák és cselszövények szálait megmutassa.
Az első ember volt, ki velem nyugodtsággsl s tárgyilagosan beszélt a
lezajlott eseményekről. És ez nem jó hatást tett rám, lehangolva
távoztam tőle, bántott a gondolat, hogy van ember Magyarországon, ki ugy
veszi a dolgot, a mint van, engedmények árán kész megalkudni a
körülményekkel, s nem abban reménykedik: vissza jő Kossuth. Nekem csak
ez a politika tetszett, én csak ily érzelmü emberekben tudtam bizni.
Kemény Zsigával megmaradtam jóbarátságban, mert szerettem mint embert,
kitünő észt, lovagias jellemet, de nem politizáltam vele többé soha;
beszéltünk irodalomról, müvészetről, utazásról, kalandokról, társadalmi
dolgokról, és sok egyébről, mert ő mindenben jártas volt, s annyi
alapossággal birt, hogy csak is tanulni lehetett tőle, de nem
politizáltunk soha; dolgoztam a lapjába, de politikáját nem osztottam
soha, mi legalább is annyiban különbözött az enyémtől, hogy ő higgadt
volt, én meg szenvedélyes.
Dobogó szivvel néztem a Pillvax kávéházba, a hajdani ‚közvélemény‘ kerek
asztal körül uj emberek, idegen arczok ültek. Idegen volt a kávés, más a
szolgaszemélyzet. Istenem! hogy megváltozott minden.
A ‚Megyeház utcza‘ sarkán volt a ‚veres ökör‘, ennek első emeletén
csinosan berendezett, s tekeasztallal ellátott szoba képezte az ifjabb
irók zárt helyiségét. A forradalom előtti kerek asztal társaságból itt
találtam még: Dobsa Lajost, Bércy Károlyt, Lisznyay Kálmánt és Berecz
Károlyt. Az öregebb irók közül Garay János vezetteté fel magát naponkint
fia által, mert szegény jelesünk már a vaksággal küzdött. Ezek körül
csoportosult az uj nemzedék, mint, Tóth Kálmán, Balázs Sándor,
Bulyovszky Gyula, Beöthy László, Győrfy Gyula, Saal Ferencz, Samarjay
Károly, Kempelen Gyula és más apró szentek. Ugy éreztem itt magam,
mintha egy szellemvilágba jutottam volna, törődött lelkem
megruganyosodott. Hallottam megint Bérczy adomáit, Dobsa szikrázó
élczeit, Berecz gunyorát, Bulyovszky szigoru birálatait, Lisznyai
viszontagságait a besorozás után. A fiataloknál pedig az értelmiség,
kedély, sziv és lélek képzettség lepett meg.
Naponkint alig vártam a délutánt, hogy ebben a kedves társaságban
találjam magamat.
Ez az érintkezés meghozta a munkakedvet, s ha irodalmi müködésem valami
csekély eredményt képes felmutatni, ugy ezen korszakra esik.
E gyászos korszakban, mikor az önkény uralom tüzzel-vassal hazánk
elnémetesitésén müködött, mikor a hivatalos nyelv a közigazgatásban,
biróságoknál, intézeteknél, üzletekben a német volt, mikor ifjainkat
elszedték német katonának, akkor az a maroknyi magyar iró szembeszállt
az áramlattal, kitette magát üldöztetésnek, s védte a nemzetiséget.
Irodalom még aligha teljesitett valaha szentebb kötelességet!
Jósika Miklós, Jókai Mór, Kemény Zsigmond több nagy és kisebb tehetség,
valamint az uj erők által támogatva, a magyar nemzetiséget és szellemet
megoltalmazták.
Ezt jelenleg sokan nem akarják érteni. Könnyü nekik megvédett
helyzetben, nagy képekkel belehelyezkedni abba a csarnokba, melyet mások
annyi küzdelemmel oltalmaztak.
Lassan a napi sajtó is élénkülni kezdett, munkásai fáradhatatlanok s
rettenthetlenek voltak. Itt müködött az élén Kemény Zsiga és Jókai Mór,
aztán Csengery Antal, Irinyi József, Pompéry János, Török János, Bánffay
Simon, Királyi Pál és még több jeles férfi. Bizony megérdemli a nemzet
elismerését és háláját mind, mert a romba dőlt épülethez csaknem
szemenkint kezdték hordani a homokot, hogy ujra fölépüljön.
A szépirodalmi lapok is nagyobb erővel, több hévvel s megszaporodott
számmal – mint a forradalom előtt, futották pályájukat.
Tóth Kálmán és Friebeisz István közt éles vita fejlődött ki, mely a
legsértőbb személyeskedésbe ment át. Ebből kihívás lett. Tóth Kálmán
engem, s Friebeisz Kemény Zsigát bizta meg a segédkezéssel. Zsigával
megegyeztünk a módozatok fölött, feleinket értesitettük, hogy másnap
reggel fog megtörténni a viadal.
Korán reggel Tóth Kálmánért akarok menni, s amint az ajtón kilépek, egy
rendőr utamat állja, s kezembe ad valami idézést, hogy rögtön jelenjek
meg Ritter kerületi biztosnál. Itt tudtomra adták a feladást,
egyszersmind figyelmeztettek, hogy lépten-nyomon szemmel fognak tartani
a rendőrök, s ha ezen intés daczára is mernénk a vivásra kisérletet
tenni, le fognak tartóztatni. Kemény Zsigával hasonló történt, s a két
féllel is. Nő volt a feladó, Tóth Kálmán nőtlen volt, s honvéd-viselt
ifju.
Megverekedni kellett, de hogyan? Kemény Zsigával négyszem közt
kicsináltuk a dolgot. Egy esztergályos készitett négy virágkarót, s
mindenikbe egy-egy víkardot rejtettünk, aztán mindeniket nagy déli
növény mellé szurtuk, s két-két ember vive egy-egy növényt, a rendőrség
orra előtt szállitotta a Margit-szigetre Tahynéhoz. Én elmentem
estelizni Tóth Kálmánnal, Kemény Zsiga Friebeisz Istvánnal, s többé ki
sem eresztettük őket, hanem kiki vitte magához éjszakára emberét.
Kora reggel védenczemmel bérkocsira ültem, s a budai oldalra hajtattam,
tul a Császár fürdőn ladikba ülvén, áteveztünk a Margit-szigetre. Kemény
hasonlóan járt el a pesti oldalon. Ott, hol jelenleg a főherczeg
nyaralója van, lakott özv. Tahyné. Oda mentünk, Lumniczer Sándor
orvos-tudort már ott találtuk, a vállalkozó szellemü háziasszony rendes
uton hozatta ki. Nagy terem állt rendelkezésünkre. A feleket
kiállitottuk; csakugy néztek, hogy hát üres kézzel fognak megvivni?
Elbámultak, mikor nekimentünk a déli növényeknek s kezdtük széttépni,
mig végre a karókból előhuztuk a kardokat.
Megverekedtek. Freibeisz a mellén keresztül sebet kapott, mig azt
Lumnitzer összevarrta s bekötözte, mi a vendégszerető háziasszony kitünő
villásreggeliéhez láttunk.
Friebeiszt ladikba tették, s Pestre csónakáztatták, mi pedig kirándulást
tettünk a zugligetbe s csak este tértünk haza.
Ritter biztos még hetek mulva is, ha látott az utczán, megfenyegetett,
mert ugy átjártunk az eszükön.
Nagy zajt ütött, hogy Tomori Anasztász mesés örökséget csinált. Tomori
nem szórta lovakra, fényüzésre s könnyelmü időtöltésekre a pénzt, hanem
bőkezü pártolójává lőn a hazai tudomány, irodalom és müvészet minden
ágainak. Szobrokat öntetett, szinmüjutalmakat tüzött ki, a nemzeti
szinházra sokat áldozott s Shakespeare magyar forditását a Kisfaludy
társaság által eszközölvén, azt diszes kiállitásban kiadatta. Ezen ezrek
s ezrekre menő vállalat midőn teljesen elkészült – forditás és kiállitás
az ő költségére, – az egészet a ‚Kisfaludi társaság‘ tulajdonába
bocsájtotta. Szóval tudott európai müveltség szinvonalán álló gazdag
ember lenni. Házat vitt, s boldog – boldogtalan élvezte
vendégszeretetét.
Nem voltam vele ismerős, de tiszteltem lelkületeért. Sajnáltam, hogy nem
voltam vele ismerős kőrösi tanár korában, de most, mikor gazdag ember,
nem akarok vele megismerkedni.
Bizalmas barátja volt Berenkey iró, ki egyik – gondolom kétszáz aranyos
– Tomori jutalmat egy szinművel elnyerte.
Berenkeyvel is csak ugy félismerős voltam.
Tomori sokat járt ki a felcsuthi jószágára, Berenkey rendesen elkisérte.
Egy izben künn időzvén, este az asztalnál ülve elbeszélgettek, köztük az
asztalon erős, vastag metszett pohár állt. Anélkül, hogy valaki
érintette volna, nagy csattanással két darabba esett. Egyik sem volt
előitéletes, még is mindkettőt megdöbbentette ez a robbanás.
Berenkey az órára tekintett. Különös, mondá, épen éjfél. Meglásd Nászti,
valamelyikünket komoly baj fog érni.
– Annak ki vagyunk téve, felelt Tomori, de az semmiesetre sem lesz
összefüggésben ezzel a pohárral.
Tán negyednapra ezen jelenet után, éjszaka erősen csengetett valaki
ajtómon. Nyitottam, Berenkey jött be. Soha sem volt azelőtt nálam.
Arczából mindjárt kiolvastam, hogy valami baj van.
– Nagy szivességre kérlek, azért bocsáss meg, hogy ily szokatlan időben
látogatlak meg először.
– Mindenesetre komoly ügy lehet, ha reggelig sem tür halasztást.
– Korán reggel hazautazom, dolgaimat rendbehozni, azalatt pedig intézd
el kérlek itt, amivel megbizlak.
– És az?
– Hivd ki Tomorit.
Megdörzsöltem szemeimet, ha nem álmodom-e?
– Okát elhallgatom, hihetőleg ő is el fogja hallgatni. Tájékozásul neked
elég legyen annyi, hogy az ügy békés uton ki nem egyenlithető. Holnap
elutazom, holnapután visszatérek s rákövetkező nap verekedhetünk.
– Kardot ajánljak?
– Pisztolyt. Kérlek határozottan, minden tétovázás nélkül. Izgatottan s
magából egészen kikelve távozott.
Kellemetlen megbizás volt, egész éjemet elrabolta. Reggel azon
megnyugvással távoztam hazulról, hogy mégis kiegyenlithető lesz. Akik
közt oly benső baráti viszony létezett, azok nem lőhetnek egymásra, ha
elébb nem, az utolsó pillanatban, mielőtt a gyilkos cső eldördülne,
megszólal a szivben az a hang, melyet barátok közt elhallgattathat a
harag, de el nem némit soha.
Még soha sem beszéltem Tomorival. Láttam meglepetését, a mint
benyitottam nála.
– Csodálkozik, szóltam, hogy ily korán jövök, de ez, fájdalom! nem
látogatás.
Ugy látszik, nagyon ismeretes volt előtte az ilyen bevezetés, mosolygott
hozzá, s bizonyosan várta, minő vállalkozásra hivom fel, mert ilyesekkel
ostromolták.
– Mindenekelőtt, folytattam, be kell magamat mutatnom.
– Van szerencsém, s csak azt sajnálom, hogy eddig is nem volt.
– Berényi nevében jövök.
Tomori homloka kissé elborult.
– Megbizott, hogy kihivjam önt.
Nyugodtan vette.
– Kérem nevezze meg segédét.
– Sógorom: Juhász.
Menni akartam, Tomori megfogta a karomat e szókkal:
– De barátom, nem ugy van az, a hivatalos közlésnek vége, most kezdjünk
egy kis barátságos beszélgetést. Rágyujtottunk azokból a Hamburgban
örökölt országoshirü szivarokból, s Tomori elmondta, mily boldog volt
kőrösi tanársága alatt, mily elégülten élt, szerény lelkületét mennyire
megragadta s csaknem üdvezitette tanártársai szelleme. Mintha csak azt
árulná el, akkor nem voltam annyi keserü tapasztalásnak kitéve, mint
most. Elragadtatással beszélt kőrösi tanártársairól, lehetett is, olyan
kart nem egyhamar fog felmutatni a világ akármely intézete. Egész kis
akadémia volt: Arany János, Szász Károly, Szilágyi Sándor, Mentovich,
Tomori Anasztáz, Losonczy László. Mind hirneves irók, s egyik a nemzet
legnagyobb, legünnepeltebb költői közül, kinek a hazafias kegyelet most
állit szobrot.
Ezen időt Kőrös városa arany betükkel jegyezze fel évkönyvébe, hogy a
késő unokák épüljenek őseik példáján, s mindenkor büszkék legyenek arra
a szellemre, mely akkor e városban uralkodott, mert nem puszta véletlen
az, hogy annyi jeles került össze egyszerre a tanári karba, ez menedéket
nyujtott a zaklatások elől, s megélhetési mód, mikor minden ut zárva
volt e kitünő szellemek előtt.
Az a melegség, meghatottság, mellyel Tomori volt kartársairól beszélt,
az őszinte szeretet hangja, mi előadásába olvadt, engem határozottan
Tomori barátjává tőn, s az érzelmet, mely iránta akkor bennem fölébredt,
maig is változatlanul táplálom.
Midőn kikisért, az ajtóban megállva, kezdé: ‚különös!‘ s elmondta a
felcsuthi pohár-történetet.
Juhászszal néhányszor értekeztem, derék fiu volt, de még is inkább
óhajtottam volna komolyabb emberrel tárgyalni. Ő mindjárt pezsgőt
hozatott s oly könynyedén vette a dolgot, mintha bálrendezésről volna
szó.
Részemről sok fejtöréssel s nyugtalansággal töltöttem az időt.
Másnap gyászhirü sürgöny érkezett: ‚Berenkey, amint Fehérvárról Pestre
utazott, a lovak elragadták, ő a kocsiból kiugorván, szörnyet halt.‘
Tomorit a hir annyira meghatotta, hogy könyekre fakadt. Egressy Gáborral
mindjárt a helyszinére utazott, szerencsétlenül elhunyt barátját a
kegyelet és részvét minden jeleivel elhalmozva diszesen eltemetteté.
Azóta már ugy bizalmasan kérdeztem Tomoritól: Ugyan mi volt az akkori
összeütközés oka? ő elszomorodva felelt: ‚pénz kérdés.‘
Mióta az örökséget tette, vajjon hányszor kellett volna e kérdés miatt
megverekednie? a feleletet erre, azt hiszem, megadja az, hogy ugy
visszavonult a világtól.
Kúthy Lajost uton-utfélen szidni hallottam, mert beállt Bachhuszárnak;
nem tudtam elhinni, aztán mondták, hogy N.-Váradról áthelyezték első
megyei biztoskint Aradra. Beszéltem olyannal, aki látta, nem hihettem.
Más Kúthy Lajos lehet, s összetévesztik az iróval.
Rokonim látogatására Aradra rándultam. És meggyőződtem; ott láttam
szinről-szinre három csillagos arany gallérral. Meredten néztem rá s nem
tudtam szólni, végre kitört belőlem: Nem akartam elhinni, de most magam
látom.
– És elitélsz?
– Határozottan.
– Hát te is azon higvelejüek közé tartozol, kik át nem látják, hogy ez
népies kormány, szabadelvü intézkedéseit kell hogy támogassuk,
szolgáljuk. Ez a kormány az, mely a tehetségeknek tért nyit, s a vagyon
és születési előnyöket leszoritja a térről, melyet eddig bitoroltak.
– Megyek elébb csörgő-sapkát tenni, vágtam szavaiba, aztán tovább
hallgatlak! Ezzel ott hagytam.
Évek után találkoztam vele Pesten. Összeesve, megtörve ment az utczán
egyedül; nem nézett jobbra-balra ismerőst vagy barátot keresni, csak ugy
maga elé merengve haladt.
Szivem elszorult, ugy szerettem valaha. Megszólitottam.
Búsan emelte rám ábrándos nagy szemeit, fájdalmasan elmosolyodott, e
szókkal: Meglátogatlak, sok elmondani valóm van.
Nem jött. Meghalt!
E fényes tehetség, legnépszerübb iró, a társaságokban annyira kedvelt
egyén, mily hitványul, s megvetve végezte be földi pályáját. Meghalt
baráti részvét nélkül, eltemették, s nem tett koporsójára koszorut sem a
szeretet, sem az elismerés, nem kisérte sirjához a tisztelet s nem
dobott rá hantot baráti kéz.
Nagyot botlott, de nagyon is bünhődött.
Az »Európa« fogadóban asztaltársaságunk volt: Szentiványi Károly és
Miklós, Komáromy György, Csernovics Péter, Ilkey Mór, Thaisz Elek,
Nemeshegyi Ignácz, Szitányiak, Asbóth Ede, Farkas János, Irinyi Józsi s
többször vidéki barátaink s ismerőink. Néha aztán esténkint odajött
Patikárus Ferkó, Károly és János, akkoriban a legkedveltebb s valóban
jeles társulatával s sziveinkhez szóló zenével gyönyörködtettek.
Történt, egy asztalnál ülő katonatisztek megneheztelték, hogy a czigány
mindég csak Csernovics és Ilkeynek huzza, természetesen, mert azok
fejedelmileg fizették, hát ők is magok közt gyüjtést tettek, s odaadták
Patikáruséknak, hogy most nekik játszák el a hymnust. Patikárus kérdi
Ilkeytől: mit csináljon? hát csak huzd el, lőn a felelet. Elhuzták s a
tisztiasztal zajosan megtapsolta. Ilkey odainti Patikárust, ad neki
ötven forintot, s azt parancsolja, most reggelig folyton a hymnust
fogjátok játszani.
Egy óra mulva nem volt tiszt az asztalnál, szép csendesen mind
megszökdösött.
Más alkalommal a társaság nagy része megint Patikárus zenéje mellett
estelizett, Lo-Presti Árpád és Mezősy Laczi is ott volt.
Hirtelen a rémhir terjedt el, hogy Bécsben merénylet történt.
Megdöbbentünk mindnyájan s a zene elnémult.
Az utczáról behangzott az őrjáratok sokszoros lábdobogása. Kinéztünk; –
a lámpák szuronyok fényét villogtatták, s járó-kelő embereket alig
láttunk. Idegenszerü érzés fogott el minnyájunkat.
– Maradjunk együtt reggelig, inditványozá valamelyik.
– De hol?
– Jőjjetek hozzám, mond Komáromy György, s tarokkozzunk.
Elfogadtuk. Asbóth Ede, Komáromy György, Irinyi József, Nemeshegyi
Náczi, Thaisz Elek, Lo-Presti Árpád, Mezőssy László és én mentünk
Komáromyhoz, a ‚Tigris‘ szállodában lakott, s hozzá fogtunk a tarokkhoz.
Éjféltájt erős ‚lábhoz‘ fegyverzörejt hallunk, az ajtó megnyilik, belép
egy tiszt s egy rendőrbiztos, a szuronyok az ajtó előtt villogtak.
– Kik az urak? igazolják magukat.
– Én vagyok a házi ur, Komáromy György, s ezek vendégeim.
– Kik és hol laknak? kérdi a biztos s jegyzőkönyvet véve elé.
Lo-Presti Árpád oda nyujtja névjegyét.
Visszadobták neki, e szókkal: itt nem fogadunk látogatást. Mondja nevét
és lakását.
Mindnyájan elnevettük magunkat, a komoly helyzet daczára is, midőn
Mezőssy Laczira kerülvén a sor, megmondta nevét s átkozott rossz
németséggel, de annál nyomatékosabban hozzá tette: első minőségü
bortermesztő Tokajból.
Felszólitották, hogy mindenki térjen haza.
Szétoszlottunk.
Másnap lakásomon tisztelt meg egy tiszt s egy rendőrbiztos. Motozást
tartottak. Össze-vissza turkálták rosz beszélyeimet, s még
regénytöredékeimnek sem hagytak békét. Hirtelen félsz fogott el, most
már veszve vagyok, mig a rendőrbiztos irományaimat vizsgálgatta, a
katonatisztnek nagy bádogdöbönyre esett a szeme.
– Abban mi van?
Libabőrt kaptam. Nagy bünösen kinyitom a döbönt, négy font török dohány
volt beledömöcskölve.
A tiszt rápillant, s egész kicsinylőleg megjegyezte:
– Ez a pénzügyérek dolga.
Ez volt az utolsó zaklatás, a melyen e gyászemlékezetü korszakban
átmentem.
Lassankint aztán eljött az idő, midőn a megkegyelmezések gyakrabban
fordultak elő. Minduntalan érte az embert egy-egy kellemes meglepetés.
Mily kedves, mily édes volt, mikor Bónis Samuval találkoztam. Nem
regényt irok, hát mellőzöm az érzékeny jelenet leirását, amikor
viszontláttuk egymást. Kérdésemre hogyléte felől, ugy félig kielégitőleg
felelt:
– Az egészségem csak megvan valahogy…
Én résztvevőleg kiegészitettem.
– De a lelked ugy-e…
Bónis Samu megforgatta kerek szemeit, s hajdani hangjának egész erejével
felelt:
– De bruder, a léleknek semmi baja sincs.
Előkerült a becsületes derék Boczkó Dániel is, ki életében tán csak
egyszer hazudott. Mikor a 70 éves aggastyánt elitélték 20 évi fogságra,
elnevette magát, s mondá: most az egyszer megcsalom a németet, s
meghalok ott. Nem csalta meg.
Roppant elfogott a vágy, látni a külföldi menekültjeinket; megtudni
tőlük: reménylenek-e valamit, mikor és hogyan? de utlevélért moczczanni
sem mertem.
Akkoriban sokat jártam Péczelre Ráday grófékhoz, az ünnepeket rendesen
ott töltöttem; hogy tanitottam lovagolni a kis Gidát, aki most nagy
miniszter, az agarászatoknál kis ponnyján soh’sem távozott oldalamról;
hányszor mondta, beh szeretem azt a Degré bácsit! Bizony jó lett volna
abból a nagy szeretetből egy szemernyit megőrizni a váczi választásokra.
Kétszer erősen összeütköztünk, nem én jöttem az ő utjába, de ő az
enyémbe. Végeredményben a szerencse neki kedvezett, ma ő fenn én lent; a
kerék rám nézve már nehezen fog többé fordulni.
Liszt Ferencz hangversenyezett a nemzeti szinházban. Tiszteletére Ráday
Gedeon gróf, a nemzeti szinház vezetője, péczeli kastélyában nagy
lakomát adott. A többi közt báró Augusz Antal helytartó, s Liszt benső
barátja is ott volt. Mikor a pezsgő jó hangulatba hozta már a társaságot
s ebéd után össze-vissza folyt a társalgás, emlitettem báró Augusznak,
hogy irói tapasztalat végett külföldre szeretnék utazni, ha nem járna
nehézséggel az utlevél megnyerése.
Augusz báró azt mondta: látogassam meg őt.
Két napra később gr. Ráday Gedeon fölvezetett báró Auguszhoz. Nyájasabb
s előzékenyebb fogadtatást nem is óhajtottam. Kicsibe mult, hogy
ajánló-levelekkel nem látott el, tán ez is megtörtént volna, de aligha
volt kihez? sok becses tárgyat mutogatott, végre kinyitotta zongoráját,
s megmutatta benne Liszt sajátkezü irását, amire ugylátszik nagy sulyt
fektetett.
Ötödnap reggel kezeim közt volt az utlevél, s én az esti vonattal
elindultam.
Végre egy forró vágyam teljesül, s annyi mindenféle viszontagságok után
látok szabad országokat s boldog népeket is.
Midőn az osztrák határokon tul voltam, egész más embernek képzeltem
magamat.
XIV.
»Páris!«
E hangra minden idegem megrendült; szivem tájáról a vér pillanatra
eltágult, s a következő pillanatban oly rohammal támadta meg, hogy azt
gondoltam, kiszoritja a keblemből. Ép igy éreztem magam, midőn az első
ágyugolyó zúgott el fejem fölött. Kitekintettem a vasutkocsi ablakán, s
ugy tetszett, mintha fölöttem volna a föld, s itt lenn az égboltozat;
fenn sötétség terült el, alant pedig előttem a légszesz-lángok milliói
ugy fénylettek, mintha a csillagok onnan fentről mind alászállottak
volna.
Nem Páris ragadta el lelkemet, nem az, hogy a világvárosba teszem
lábamat, hol fény uralkodik; hol a müvészet, tudomány és izlés oly
otthonos; nem azon ezer és ezer forrásai az élvezeteknek, mik itt
kinálkoznak, nem, oh nem. Egész szivemet, lelkemet az a gondolat tölté
el: nemsokára látni fogom a »számüzötteket«. Bérkocsiba ültem, s a rue
St. Honoré, Hotel Choiseuilbe hajtattam.
Előtte való nap ebédeltem Strassbourgban, most a hajnali órában kértem a
garçontól, nem kaphatnék-e valamit étkezni? Nem kaptam. Lefeküdtem, de
az éhség és izgatottság nem hagyott aludni. Végre virradni kezdett, s
lassankint ugy előrehaladott az idő, hogy botrány nélkül reggelit
kérhettem. Legnagyobb izgatottság közt öltözködtem. Az utczákon,
boulevárdokon áthaladtam, anélkül, hogy jóformán szétnéztem volna,
kocsira ültem, hogy először is Irányi Danihoz megyek.
Irányit együtt találtam Henszelmannal; az elsőt könyvei közt, az utóbbit
egy nagy góth épület rajzával foglalkozva. Egyszerü, de igen barátságos
kis lakásuk volt.