tanyájára.
Hat órakor az őrjárat a megyei csendbiztos vezetése alatt csakugyan
megérkezett, átkutattak Beliczaynál minden padlás, pajtát és zugot,
aztán naplót vettek fel, hogy nem találtak senkit és semmit, aláirta
Beliczay Iztván, a katonai őrvezető és csendbiztos, mire tovább mentek.
Hét óra tájt mi szép csendesen visszasétáltunk. Már tiszta volt a
levegő.
Késő este a csendbiztos is odahagyva a Markovics tanyáját, egymaga
visszajött közibünk s reggelig társaságunkban mulatott.
Még a hivatalnokok is a szegény bujdosók részén voltak. Nem akadt oly
uraság, még a legudvariabb érzelmüek közt sem, ki gazdatisztjének ezt a
tételét: ‚bujdosók ellátására vagy tovább menekülésére‘ bármi magasra
rugott is az, el ne fogadta volna, még Wodianer Albert báró pusztáján
is, kit ugyan szabadelvüséggel senki sem vádolhat, a bujdosók egész
serege megfordult. Magam is töltöttem ott egy éjt, s találkoztam is
Harkányi Frigyessel, Wodianer Albert unoka-öcscsével; bizonyosan
emlékezni fog rá a képviselő ur, mert e találkozás nem volt közönséges s
mindennapi. Maga Atzél János, Aradmegye főnöke, a megyei irodát
megtöltötte honvédekkel, mert ugymond: ‚itt senkisem keresi őket.‘
Láttam az állapotok nem javulnak, örökké meg bujdosó sem maradhatok,
elhatároztam, hogy valamiképp kivergődöm Törökországba, onnan már nyitva
a világ. A gondolatot gyors elhatározás követte, amit Beliczayval is
közöltem. Beliczay István Gyulán járván, elmondta ezt atyjának, ki azt
felelte: ‚itt nehéz tanácsolni, rosszul sikerülhet ez is, az is.
Helyzetében még várnék, de ha nem akar, ne tartóztasd.‘ István elmondta
ezeket, aztán csomagot nyujtva át, folytatta: Atyám üdvözlete s
szerencsekivánata mellett, ezt küldi, mert ilyen terv kivitele üres
kézzel nehezen megy. Szép kis összeg pénz volt.
Szép deczemberi délutánon szánra ülve, Arad felé vettem utamat.
Éjjel érkeztem Aradra. Fogadóba nem mehettem, rokonaimnál leghamarébb
rám akadnak, hát jóismerősömnél kopogtattam. Félreeső szobába eldugtak,
mint valami lopott portékát, s én négy napig abból a szobából ki nem
tettem a lábamat. Negyednap este jön a sógorom, s nagy csomagot hoznak
utánna. ‚Reggel ebbe öltözködjél s jer hozzánk.‘ Inas bérruha volt.
Másnap a barátszürke köpenyt orromig felhuzva, mentem sógoromhoz,
szerencsére nagy hideg lévén, senkinek sem tünt fel, hogy ugy
eltakaródzom. Sógorom háza előtt utazó hintó várt, a mint odaérkeztem,
nővérem kikisért egy koros, nagy erős, fekete, de különben elegáns
asszonyságot, kit eddig soha sem láttam. Beült a hintóba, én meg a
kocsis mellé a bakra. Előfogat volt. Az asszonyság a kocsiból még
egyszer kiszólt: ‚lovaim délután Kovaszinczon legyenek.‘
Kovaszinczra megérkezvén, nagyszerü szőlőkolnába hajtottunk. Itt az
asszonyság a fuvarost kifizetvén, elbocsátotta.
– Menjen abba a szobába, öltözzék hamar át, fiamnak vannak ott ruhái.
Podgyászát délután majd elhozzák cselédeim.
Mikor bementem ő nagyságához, igy szólt hozzám:
– Most mi ezentul tegezni fogjuk egymást.
Roppant ostoba képet csinálhattam, mert az a komoly urhölgy ugy
elnevette magát, hogy én zavaromban azt sem tudtam, hova legyek?
– Értsen meg, ön ezentul Bittó Lajos, testvér öcsém.
– Mily kegyes nagysága.
– Semmi nagysága, én Mari vagyok.
– Azt sem tudom…
– Hogy ki vagyok? Házyné.
– Misinek édes anyja, ki szintén a huszároknál szolgált?
– És besorozták. Annak te most nagybátyja vagy.
Házynénak Krassó megyében, ép a végvidékkel határos nagy birtoka volt.
Ez tán könnyithette menekülésemet Törökországba.
Szákulra érkezvén, láttam, hogy az én Mari nénémnek egész udvartartása
van: háziorvos, titkár, káplán, ügyész, ellenőr, igazgató, ki mind az
asztalnál étkezett, tehát mindég kis lakoma volt. Ezek közepette az én
Mari néném ugy tünt fel, mint valami Szerecsen királynő. Lassankint
rájöttem, hogy ezek, Lajos öcsétől kezdve, le egész a diszkertészig mind
menekülők, s ez a derék asszonyság valóságos buzgalommal segiti át
Törökországba egyiket a másik után.
Egyszer hivatja Dienes urat. Ez a kasznár volt. Belép, egymásra nézünk.
Ámon volt Fehérvárról, gondolom s reméllem, most is él. Néhány év előtt,
mikor Amerikából visszatért, Pesten meglátogatott. Házynétól ment ki
Törökországba s ugy aztán Amerikába. Soha egy szóval vagy tekintettel a
többiek előtt el nem árultuk, hogy ismerősök vagyunk. Innen menekültek
ki sokan, szegény Andrásfy is innen tett kisérletet.
Nemsokára én is eljutottam Mehádiára, mint Gózon és Andrásfy.
Megalkudtunk a sócsempészekkel, hogy az ő titkos ösvényeiken kivezetnek.
Valaki elárult, nekem könnyü volt a menekülés, tudtam oláhul, de bizony
szegény Andrásfyt és Gózont elfogták.
Iparkodtam vissza Szákulra. Amint egy korcsmába étkeztem, megáll két
kocsi, szuronyokat látok, azt gondoltam végem van. Fegyverek közt
bekisérik Gózont és Andrásfyt. Rám se néztek, mintha soh’ sem láttak
volna.
Szomoruan leültek étkezni. Gózon ugy elgondolkozva, villájával
vakargatott az asztalon.
Röviden s gyorsan falatoztak, a katonák megint fegyver közt kisérték a
két foglyot, kocsira ültek s tovább haladtak. Odarohantam, a hol Gózon
ült, s láttam, hogy a villával egy czimet vakart oda. Leirtam, mert nem
lehetett más, mint az illetőt értesiteni balesetéről.
Megint visszakerültem Mari nénémhez, s vártam uj alkalomra.
Egyszer azt mondja Házyné: Baj van, holnap haza jön Misi fiam, épen most
kaptam levelet, az szeles, csacska fiu, rád ismer.
Fölkerekedtem, s tul a Temesre mentem, ott az erdőben egy telepitvény
volt, vashámorosok lakták. Ezek a munkások kora reggel kimentek a
hámorba dolgozni, s csak késő este tértek vissza, soha egyet se láttam.
Nappal az egész falu ki volt halva. Többször bebarangoltam az erdő
mélyére, s igy vetődtem el az órajárásnyi távolságban levő vashámorba.
Itt találkoztam Szende Bélával. Az öröm s meglepetés mindkét részről oly
nagy volt, hogy első pillanatban szóhoz sem jutottunk, csak is néma
kézszoritással üdvezelvén egymást. Voltaképp azt sem tudtuk: egymásra
ismerhetünk-e vagy sem? Buda bevételekor találkoztunk utóljára.
Ő az igazgatóval járkált, röviden bucsut vett tőle s hozzám
csatlakozott.
– Te szabad vagy? kérdeztem.
– Tökéletesen.
– Miként lehet az?
– Csak ugy, kedves barátom, hogy Bé a tábori főorvos mindenható, s
történetesen arám nagybátyja.
– Ez mindent megfejt. Aztán elmondtam az én viszontagságaimat, mostani
helyzetemet, s hogy mi a tervem.
– Az utóbbiról még sokat megbeszélhetünk. Gyere hozzám Magurára.
– Nem lesz feltünő?
– Épen nagyon alkalmas. Erdélyből egy félvér csikót kaptam, s embereim
tudják, hogy valakit hozatok idomitás végett. Huszár voltál, annyit csak
tudsz?
– Hát ha elrontom?
– Az se nagy baj, csak te nálam lehess.
Következő nap Máguron beállitottam Szendéhez. Nagyságoltam őt, s ő
barátom Birbynek szólitott.
Ez volt köztünk a viszony cselédei előtt, s csak is este, mikor az egész
ház aludt, bizalmaskodtunk egy pohár bor, vagy csésze thea mellett. Hej!
be kifogyhatlanok voltunk a visszaemlékezésekben; a jurátusi élet, az
országgyülés, a hadjárat és az a sok minden, ami azután következett!
– Ugy-e, szólt Béla, Szende Laczit egészen megbizható embernek
ismerered?
– Hogy ne.
– Neje meg valóságos angyal. Látogassuk meg. Gavosdiára ritkán vetődik
valaki, hát nincs mitől tartanunk. Kellemesen eltelik egy nap.
A vastag Laczi nem tudott hova lenni örömében, mikor meglátott.
Béla bemutatott a házi asszonynak, mondván: Igen-igen jó barátom, nálam
Birby, Házyéknál Bittó, nálatok meg Degré.
– A többit jól értem; szólt az urhölgy, kecsesen nyujtva kezet.
Az ebédet jó későn szolgálták fel, de kitünő volt; Laczi a legjobb
borait hordotta fel, s igy nehezen váltunk el az asztaltól. A hányszor a
házinő jelt adott a fölkelésre, mindég jutott valamelyiknek valami
érdekes elbeszélni való eszébe.
Észre sem vettük, hogy az ebédlő kertre nyiló ajtaja előtt két hintó
megállt. Látogatók voltak Lugosról. Már megláttak, maradnom kellett.
Szende Béla sietett engem bemutatni: Bittó Lajos, Házyné öcscse.
Az urak közül egy szép szőke férfi, pénzügyi főnök, jeleg is Pesten él,
neve Zsenyey Móricz, azonnal rám ismert, valamint én is ő rá, valaha
többször találkoztunk, de ő ezt a legcsekélyebb szemhunyoritással sem
árulta el. Egykedvüen váltott velem néhány szót, mint a legidegenebbel
szokás.
A társalgás elég élénken folyt, mialatt engem Athanazkovics megyei
főügyész erősen szemügyre vett. Kezdtem magam feszélyezve érezni.
– Ön nagyon hasonlit valakire Pesten, szólalt meg a főügyész, s minél
tovább nézem, annál jobban emlékeztet rá.
– Valóban?
– Nem mondta azt még önnek senki? pedig szakasztott Degré.
– Szegényt jól ismertem, kiáltott bele hirtelen Zsenyey, elesett
Csornánál.
– Ott voltam, tevé hozzá Szende Béla.
– Elesett? csodálkozott az ügyész, sajnálom az isten adtát, ámbár nagy
kópé volt. Aztán elkezdett rólam mindenféle adomákat beszélni, közbe
olyanokat, hogy görcsöt kaptam a tenyerembe, mert szerettem volna pofon
verni hazugságaiért, de magam nevettem legjobban izetlenségein A két
Szende és Zsenyey szintén nagyokat nevettek, de ugy hiszem, azok az én
helyzetemen. Athanazkovics azt hitte, az ő előadása oly érdekes, tehát
mindég badarabb és badarabb dolgokat beszélt az elesett Degréről.
– Most legalább hallottad, miként beszélnek az ember holta után barátai,
nevetett Béla, mikor hazafelé lovagoltunk.
– De én soha életemben se láttam azt a medvét.
– Hallottad, sok tréfája volt veled, s mennyit mulattatok együtt.
– Na csak megkapjam egyszer boldogabb időkben, majd megtréfálom én őt.
– Hamarébb meg lesz tréfálva, mert ha egyszer már nem leszesz itt,
Laczi, Móricz és én rásütjük hazugságait egyetlen mondással: Degrének
beszéltél Degréről.
– Képzelem, milyen furcsa pofát vág majd hozzá.
Hét hét után mult, már hónapok is elteltek, anélkül, hogy kedvező
alkalom kinálkozott volna a kimenekülésre. Többnyire Szákulon Bittó
Lajos voltam, aztán üdülni mentem Magurára Birbynek.
Ez alkalommal értesültem Csuzy Pali haláláról. Megrenditőn hatott ez
rám. Oly dús-gazdag s egyetlen örökös, annyi nagy vagyon ura, szép
tehetség, meglepő külső, hazafias lélek, mily nyomorultan veszett el.
Csuzy Palit is besorozták. Az elszállitás előtti napon jelentkezésre
vezetteté magát az ezredeshez, hol azon kérelmet tette, ha nem vihetne e
magával egy kis magán-podgyászt. Az ezredes félvállról felelt: bánom is
én, de alkalmatlanságot vele nem türök, ön lássa, miként helyezi el.
Másnap az ujoncz csapat menet készen fel van állitva, egyszerre érkezik
egy utazó hintó; a lovakon ezüsttel kivert szerszám, a bakon bérruhás
kocsis, mellette gazdag arany vállrojtos vadász, nyomban utána egy
lovász vezetéken telivér paripával.
Az ezredes oda kiált:
– Kié az a fogat.
A vadász a bakról erős érczes hangos felelt:
– Csúzy közemberé.
Az ezredes tajtékzott dühében, s azonnal megparancsolta, hogy Csúzynak
gyalogolni kell, és kocsijára fölülni semmi szin alatt sem szabad.
Kemény hideg télben a több napi gyalogolás kimeritette Csuzyt, s
kérelmezett, hogy szabadjon kocsijára ülni, mert beteg. Meg lőn tagadva.
Utoljára csakugy vonszolta már magát, s kijelentette, ha agyon lövik,
sem megy tovább, ő beteg, nem birja a gyalogolást. Föltették egy
szállitó-kocsira; ott fujta a hideg szél, verte a havas eső, s és igy át
meg átfázva és hülve érkezett meg Bécsbe.
Harmadnap meghalt.
Igy bántak akkor a legkitünőbb s előkelőbb ifjakkal is.
Bizony, sok jóvá tennivalója volna Austriának, hogy csak némileg is
enyhüljön fájdalmunk, s részben behegedjenek sebeink.
Végre lelkemből meguntam ezt a csavargást; hallottam, hogy a Martiusi
dolgokért az iróknak kegyelmezés adatott, a volt honvédeket sem üldözik
már annyira, elmentem Aradra jelentkezni.
Aradon letartóztattak, ügyemet átadták a hadbirónak, s rendőri
felügyelet alá vettek, ez volt az egész, s emellett maradt tovább egy
évnél. Miért? mert ilyen volt Aradon egész sereg, kikkel az ujon
érkezett hadbiró, valami báró Sternegg barátságos viszonyban élt,
valamennyivel, mint a várbeli foglyokkal is tegező lábon állt. Köztünk
élt, velünk mulatott, s mindenkinek szivességet s barátságot kivánt
tenni. Persze ez is másképp lett volna, ha azt a hóhér várparancsnokot,
Howiger tábornokot azon áldott bomba a légbe nem repiti, de miután az
igazságos ég büntetése utolérte, a szerencsétlenek sorsa itt jobbra
fordult. Az emberies gondolkozásu s mivelt lelkü gróf Thun jött helyébe,
a hihetetlenségig határos szabadságot engedett a foglyoknak; ebben
legtöbb érdeme volt szép lelkü s angyali jóságu nejének. Ezt bizonyos
körökben rossz szemmel is nézték, annyira, hogy nemsokára mással
váltották fel. A könyekig meg volt mindenki indulva a hirre, hogy a
valóban nemes gróf eltávolittatik. A grófné fogházról fogházra ment az
elitéltektől bucsuzni, s minden fogoly adott neki valami kézmüvet vagy
faragványt emlékül, a mik közt valóban becses példányok voltak. Utánna
Castellitz jött, nem oly sima, nem oly udvarias, de ép oly nemes lelkü
és jószivü. Ő terjedelmes kertjét azonnal a foglyoknak ajándékozta, hogy
ott szórakozzanak, ezek aztán valódi édenkertet csináltak belőle, ugy,
hogy csodájára jártak. Itt aztán ő is nagyon kellemes órákat töltött.
Mindég ugy beszélt, hogy: mi foglyok. Ő is, mint előde, ha aradi polgár,
birtokos, vagy tisztviselő jött, hogy a mai napra öt, tiz, vagy akár
husz foglyot vendégemül óhajtanék kivinni, megengedte, sőt örvendezett
rajta, hogy szegények kissé szórakoznak. Nem volt nap, bármily időben,
hogy egy csapat fogoly a városban ne lett volt, mert az a lelkes derék
aradi polgárság szivét, kenyerét megosztotta ezekkel a
szerencsétlenekkel, csak is az ő részvétök, barátságok, s gyöngéd
gondoskodásuk a foglyokról enyhitette a fogság kinait. Az isten áldja
meg őket, ritka erény, magasztos szeretet, testvéribizalom volt
eljárások s viseletökben az elhagyottak iránt; ők törekedtek nekik
családot és otthont pótolni, vagy ha már ez lehetetlen is, legalább
időnkint szigoru helyzetöket feledtetni. Az aradiak vetekedtek a
szivességben, az aradiak megközelitették a szenteket jóságban; az
aradiak minden szerencsétlen honvéd szivében emlék-oszlopot emeltek
magoknak.
Lehet-e itt meg nem emlékeznem a lelkes, hazafias és gyöngédérzelmü
Vásárhelyi nővérekről? volt-e egy is közülünk, vagy a várbeliek közül,
kik e két uriház szivességét ne élvezték volna, kire ezen termekből a
részvét, a vigasz s a barátság édes ihlete nem áradozott? nem volt! a
mint nincs egy is, aki a hálaérzetét szivében magával sirjába ne vinné.
Nem akarom itt részletezni sem az aradi polgárok, sem a két Vásárhelyiné
jótéteményeit, ehez magában két kötet kevés volna. Mi honvédek ugy is
tudjuk, mások pedig nehezen birnák megérteni.
A világ önzetlenebb és résztvevőbb polgárokat, mint az aradiak voltak,
felmutatni nem bir, s oly sziveket, mint a két Vásárhelyinéé csak az
égben az angyalok közt lehet találni.
Bátran merem ide irni, ugy az aradi polgárságnak mint a két
Vásárhelyinének is minden Aradon volt honvéd háláját.
Méltó elismerés illeti azon nagyszivü férfiakat is, kik nem vonták meg a
módot az aradiaktól keresztényi tettet gyakorolhatni, s ezek a
várparancsnokok: gróf Thun és Castellitz, aztán a derék és emberies
lelkü hadbiró báró Sternegg.
Milyen jóindulatu ember volt Castellitz, mutatja az, hogy midőn
megérkezett mint várparancsnok, felhivatta mindazon foglyokat, kik vele
egy ezrednél szolgáltak, kifejtette részvétét, s egyszersmind azon
kivánságát, hogy tekintsék őt ezentul is mint régi pajtást, legyenek
hozzá bizalommal, s ha valamire szükségök van, egész őszinteséggel
forduljanak hozzá.
Azt emlitettem már, hogy kertjét a foglyoknak átengedte.
Fönixdorf szeretetreméltó, kedves deli ifju, volt Hannover huszártiszt,
s a halhatatlan nagy Damianics tábornok segéde engedélyt kért Arad
városába átmenni. ‚De igen rosz az idő,‘ jegyzé meg Castelliz.
‚Mindegy, felelt Fönixdorf, megigértem egy átutazó rokonomnak. Délután
négy órakor a várban leszek.‘ Castellitz megadta az engedélyt.
Fél négykor Castellitz kisétált a várból, s nézte a Marost, mely ép
zajlani kezdett. Megpillantja a tuloldalon Fönixdorfot, a mint két
ladikossal alkuszik, hogy átszállitsák, kik semmi áron sem akartak
vállalkozni.
Castellitz átkiált: ‚Maradjon ott, jőjjön holnap, holnapután, vagy
amikor lehet.‘
Fönixdorf jól megtermett, erős ifju, csomó pénzt ád az embereknek,
lapátot ragad, beugrik a ladikba s evedzeni kezd.
Castellitz kiabál rá, szidja, fenyegeti. Fönixdorf nem hallgat, hanem
életveszély közt küzd a jégdarabokkal.
Castellitz izgatottan fészkelődött, s ideges rángatódzások közt nézte
Fönixdorf küzdését.
A félóráig tartó tusában a ladikot jó messze lesodorta a viz, Castellitz
mindig arányt tartott vele, ugy hogy a kimerült Fönixdorfot a
patraszállásnál segitette.
– Átkozott fiu! förmedt rá, hogy megizzasztott. Miért nem maradt odaát?
– Mert megigértem, hogy négykor itt leszek. Ime, folytatá Fönixdorf
óráját előmutatva, egy perczet sem késtem.
– Mondtam, hogy maradjon, máskor az ily engedetlenségért megbüntetem.
Álljon itt báró Sternegg hadbiróról is egy vonás:
Teleki Sándor gróf honvéd ezredes a haditörvényszék előtt
kihallgattatott, s miután elvül volt nálok felállitva, hogy mindazon
törzstisztek, kik azelőtt, az osztrák hadseregben szolgáltak, halálra
itélendők, természetesen az első s főkérdés: ha szolgált-e azelőtt? erre
Teleki igennel felelt. A birák összenéztek, megint egy áldozat. A
kérdésre: hol? Teleki azt felelte: Don Carlos hadseregében.
– Az itt nem jő tekintetbe, jegyezte meg a hadbiró.
– Különös, mond az elnök, ott az uralkodóért harczolt, itt meg ellene.
– Mert ott barátságból huztam kardot, és itt meggyőződésből.
Sok ide-oda után Telekit felmentették, azzal a meghagyással, hogy álljon
felülvizsgáló bizottság elé, ott majd besorozzák közembernek.
Teleki a várból kijövén, első gondja volt utat téveszteni. Csak nehányan
tudtuk hova ment?
Este, mint rendesen Vásárhelyi Judith urhölgynél nagy társaság volt, ott
tartózkodó foglyok nejei s letartóztatott ifjak. Nagy asztal körül
esteliztünk, ez mindég igy volt. Egyszerre betoppan Sternegg hadbiró;
helyet foglal az asztalnál, közömbös dolgokról cseveg, de látszott
rajta, hogy rejt valamit. Aztán ugy odavetőleg mondta: Milyen
szerencséje van annak a Teleki Sándornak, hogy elmenekült. Ma
parancsolat jött, hogy erős őrizet alatt Pestre szállitsák.
– Miért?
– Erdélyből feladások jöttek ellene, hogy mint főispán és kormánybiztos
több jóérzelmü egyént kivégeztetett.
Na, ha ez nem volt jóakaratu figyelmeztetés, akkor Sternegg egy elemi
tanulónál együgyübb lett volna.
Vásárhelyiné rám néz s távozik.
Néhány percz mulva követtem.
– Tudja hol van Sándor?
– Hogyne, feleltem, Mácsára ment Csernovics Péterhez.
– Vigye meg neki azonnal a hirt. Az én kocsimon nem mehet, az
feltünnék,… mindjárt… mindjárt. Bátyám fogatát s jóérzelmüségét ismeri a
rendőrség, azon feltartóztatás nélkül mehet.
Félóra mulva az egész városban, az egész megyében a legosztrákabb
érzelmü ember, Brünnecknek feketesárgára fényezett kocsiján haladtam
Mácsa felé.
Csernovics Péter csakugy dőlt a nevetéstől, mikor mondtam, kinek
kocsiján jöttem Sándort a fenyegető bajról értesiteni. Na, mondá, ha ezt
megtudja Brünneck, bele nem ül többé comprommittált kocsijába.
Telekit már nem találtam Mácsán, s ugy értesültem Csernovicstól, hogy
alkonyatfelé, csakhogy senki észre ne vegye, gyalog elment Iratosra.
Kérésemre Csernovics lovat nyergeltetett, s én Iratosra vágtattam.
Legelőször is fölvertem Salbeck Jakabot, e kérdéssel:
– Hol van Teleki Sándor?
– Még itt, de holnap tovább utazik. Minden jól van elintézve.
– Mindjárt ha lehet. Hol van Sándor.
Bementünk hozzá, s elmondtam a fenyegető veszélyt.
Sándor ugy félálmosan dörmögte:
– Biz én nagy hibát követtem el Erdélyben.
– Mert néhányat kivégeztettél ugy-e?
– Hogy többet nem akasztattam fel.
– Sándor! szólt Jaki bácsi, most nincs idő tréfálni.
– Mindég van meleg szobában, jóbarátok közt.
– Megyek a bérlőmmel beszélni, hogy ne holnap este, hanem most mindjárt
induljatok.
– Amint parancsolod szives házigazda, ki a vendégeden minél elébb
tuladni akarsz.
Salbeck Jaki aggodalmas képpel távozott, hogy a bérlővel beszéljen.
Ez a bérlő egy irtóztató magyarfaló rácz volt, de Salbeck Jakinak hive s
lekötelezettje, Jakiért még Serbiát is elárulta volna.
Sertvés-kereskedést is üzött, hát sokat járt Belgrádra, ismerték
mindenfelé őt, és magyar gyülöletét. Ez volt megbizva, hogy Sándort
kicsempészsze, ki is csempészte.
Sándor szépen felöltözött paraszt kocsisnak, kezébe vette a gyeplőt, s
vitte a ráczot Belgrád felé.
Igy menekült Teleki Sándor gróf Törökországba s onnan tovább.
Aradon Teleki Sándor elfogatására minden intézkedések megtétettek.
Minden hivatalos készülék mozgásba hozatott; őrjáratok, körözések, a
környék felkutatása, házmotozások szakadatlan folytak. Pedig hol járt ő
már akkor?!
Amennyire azok közt a viszonyok közt csak lehetett, napjaink elég
kellemesen folytak. A hasonsorsu emberek társasága nagy volt, köztük:
Tóth Lojzi (Tóth Vilmos bátyja), Fülepp József, Csemeghy Károly, Kozma
Gyula és Zsombor, Kövér Lajos és Guszti, Szentimrey István, Tarnay Imre
és Tóni, Bethleni János, Dániel Béla, Boross István s még többen.
Mindnyájan egy társaságot képeztünk, s naponkinti folytonos
érintkezésben álltunk a várbeli fogoly barátainkkal.
Nem volt semmi bajunk, azok a feledhetlen aradiak mindent elkövettek,
hogy nekünk köztük az életet kellemessé tegyék.
Ismét elkezdtem irogatni, s időnként küldözgettem hol Nagy Ignácz, hol
Szilágyi Virgil lapjába. Aradon Szabó szinigazgató müködött, s
társulatánál volt a lánglelkü Szerdahelyi Kálmán, jutalomjátékára
vigjátékot irtam ‚Bál előtt és bál után‘ czimüt, később Pesten a nemzeti
szinházban is többször előadták.
Közel másfél évet töltöttem Aradon, mig végre minden további zaklatás
alól egészen fölmentve, Pestre jöhettem.
Három év alatt, de minő három év! Pest nagyon megváltozott, nem ugyan
külalakjára, de belső életére, szellemére nézve. Nem tudtam ráismerni az
én kedves Pestemre. Bach-huszárok, egyenruhás rendőr és csendőrtisztek,
Bécsből lehozott minta-ügyvédek, Prágából idevándorolt polgármester,
Brünnből csempészett pénztárnok, ki a beszedett adóval megszökött; német
mivelődést terjesztő jött-ment tekintélyek, akkor jól elpáholt, de most
hatalmaskodó katonák voltak a hangadók. Prottmann rendőrfőnököt valahol,
tán Bukovinában szedték föl, s itt megtették mindenhatónak; ez aztán
értette szakmáját; üldözött nem csak magyart, szabadságot és szellemet,
de még a történelmi tényeket is rendőri felügyelet alá vette, s
változtatott rajta karhatalommal. A ‚báléj‘ czimü dalmüben nem volt
szabad lelőni III-ik Gusztávot, hanem e jelenetnél minden oldalról
felfegyverzett rendőrök rohantak be, s elfogták az összeesküvőket.
Milyen kár, hogy Prottmann nem szolgálta Gusztávot, igy az a népies
uralkodó megmenekült volna a főurak merénylete elől.
Fogalmat nyujt az akkori pesti hangulatról báró Eötvös József néhány
szava.
Ferencz József osztrák császár készült Pestre.
A hivatalos közegek itt mozgásba hoztak mindent, hogy a fogadtatás minél
fényesebben üssön ki. Báró Augusz Antal helytartó fölkéri Eötvöst,
mondjon neki valami tervet a fogadtatáshoz, bármibe kerüljön is az, de a
felséget lepje meg, s a népnek örömet szerezzen.
Eötvös kelletlenül vállat vont, s odavetőleg mondá:
– Nem tudok. Kis szünet mulva elkezdte, tán még is.
Augusz örömtől sugárzó szemekkel biztatá:
– Nos, nos?
– Ő felsége a hidon hajtat át?
– Természetesen.
– Tehát a hidfőnél arra a két oszlopra.
– Igen, igen.
– Az egyikre akasztasd fel Prottmannt, a másikra magadat. Ő felségét meg
fogja lepni, s a népnek örömet szerez. Ezzel vette a kalapját s
távozott.