Henszelmann akkor is, mint mindég, ősz volt, s hosszu hajjal. Irányi
emelt fővel s öntudatos magatartással dolgozott a mindennapi kenyérért;
nem panaszkodott, nem kért és nem fogadott el senkitől mást, mint a mit
munkájával megérdemelt. Akadt, a ki rátartósságáért élczelt, pedig
kalapot emelhetett volna előtte. Tán negyedóráig élveztük a viszontlátás
örömeit, száz meg száz kérdés után találkozót adva egymásnak, elváltunk,
mert Daninak tanórája volt. Mentem Jámbor Palihoz. Kérdém a concierget:
Mr. Jámbor? »Ez az ur ismeretlen nálunk«, nyertem feleletül. Kérdém a
házszámot, összenézem jegyzetemmel, nem tévedtem. »Adja ide a lakók
névsorát.« Beletekintek, s voila! rámutatok Jámbor nevére. »Ah! Mr.
Zsambo?« kiáltott fel a concierge és megmondta lakását. Pali Mansard
szobájában ép ugy fogadott, mint Pesten az »Angol királynő«-ben, midőn
Jankováczról feljött költeményeit kiadni, s addig vissza se ment, mig az
árát velünk el nem költötte. Nyakamba ugrott azzal a vidor
könnyelmüséggel, mely költői lelkületét oly kedvessé tette. Mig
felöltözködött, összevissza beszélt kalandjairól, Berangerről, Páris
rejtelmeiről, mintha csak azért volna itt, hogy egy örökséget elköltsön.
Pillanatig sem jutott eszembe a nélkülözésekkel küzdő menekült állapota,
s ha szobájának félbolthajtásu alakja, azzal a magasan kaczérkodó kis
ablakkal nem emlékeztetnek Pali barátom viszonyaira, azt kellett volna
hinnem, hogy valahol kőszénbányája van. El volt telve Párissal, mint a
ki másutt meg sem tud élni; a művészet, irodalom és párisi nők
lelkesedésbe hozták. A Caffé »Helder«-ben reggeliztünk, a fekete kávé és
cognac vieux mellett aztán folyt az élénk társalgás.
Midőn kiléptünk a Boulevardra, elhatároztuk, hogy most azon végig
sétálunk.
Ma már Párisról irni annyit tesz, mint valakinek a tavasz szépségeit
magyarázni; ismeri mindenki, a ki nem látta, olvasott már róla eleget.
Még a benyomást is elhallgatom, a mit rám tőn, bár kevés külömbséggel
egyikre ugyanazt tette, mint a másikra, ki először látja Párist.
A mint a Boulevardokon haladtunk, egyszerre hátulról egy török csap
elénkbe, katonailag üdvözöl, s magyar nyelven kérdé: »Ugyan kérem, merre
van az a spanyol fogadó?« »Hát maga magyar?« »Igen, kérem alássan, én
Kmetty tábornok szolgája vagyok. Vele hagytam el hazámat.« »Kmetty itt
van?« »Az éjjel érkeztünk. Most elküldött szivarért, s ebben a bolond
nagy városban nem tudok haza találni.« »A Hotel d’Espagne-ba?« »Oda,
oda.« »Na jőjjön, barátom.« Csodálatos véletlen! Kmettyt oly őszintén
szerettem és tiszteltem, s oly barátságos és kedélyes tábornok volt a
magyar hadjáratban az alanti tisztek iránt, hogy az ember nem tudta
feledni. Azért egész csodálattal és részvéttel függtem Karsz
védelmezőjén; ezerszer gondoltam rá a hősre. És ime! ő Ázsiából, én
Pestről, egy napon érkeztünk Párisba, találkoztunk a világvárosban, hol
évekig el lehet valakit keresni, találkoztunk az első órákban, mielőtt
még egyetlen ismerősét is látta volna. Oh! mily jól esett lelkemnek a
találkozás, s ugy látszott, ő is szivből örvendett.
Kmetty csak nehány napig tartózkodott Párisban, itt fogadta azt a
londoni küldöttséget, mely Karsz hősies védelmeért neki a diszkardot
átnyujtotta. Aztán átment Passyba lakni, mert ő betegség végett fürdőbe
nyert szabadságot, tehát nem maradhata Párisban. Dehogy volt beteg!
lelke, szive vágyott régi ismerősei után: egy kis európai élet s
nagyvárosi szórakozásra volt szüksége. Passyból aztán mindennap bejött
Párisba velünk ebédelni, néha kimentünk hozzá reggelizni, aztán együtt
tettük meg az utat.
Meghatott, midőn Almássy Pált, azt a valódi nagyurat, kit megszoktam
bőségben, fényben, palotában látni, most negyedik emeleti két szűk
udvari szobában találtam. De hamar eloszlott ezen érzés, mert
tapasztaltam, hogy ő itt is ép oly derült, finom modorú s élénk
társalgású előkelő ur, mint volt otthon, hol minden léptét egy-egy
csoport szolga leste. Almássy mindjárt fölkerekedett, hogy elkisér gróf
Andrássy Gyulához, kihez átadandó levelem s üzenetem volt sógorától,
gróf Pejacsevich Márktól. Andrássy gróffal a rue fauburg st. Honoréban
találkoztunk, a mint ép szállásáról kijött. Kért, hogy másnap négy
órakor jőjjünk, várni fog ránk. Onnan együtt Hajnik Palihoz mentünk. Őt
családi körben találtuk. Még Fülepp Lipóthoz akartam elmenni, de
mondták, hogy őt csak ebéd után lehet találni, mert reggeltől ebédig egy
Páris melletti gyárban van, a hol igazgató. Gorove Istvánt teljes
kényelemben találtam; egy első emeleti szép lakosztályt birt, diszes
berendezéssel. Ő igazi ur volt, még inasát is Alfonznak hivták. De
szivélyes, barátságos és vendégszerető. A mint meglátott, s hallotta,
hogy Kmetty is itt van, azonnal elhatározta, harmadnapra theaestélyre
valamennyi honfitársunkat magához meghivni, ott is volt mind. Kiss
Miklós St. Angeról bejött. Csak gróf Andrássy Gyula nem jelent meg. Tán
a leendő külügyér lelke ébredt már akkor fel benne.
Mennyi magyar sziv dobogott itt együtt, mennyi áldás és szerencsekivánat
szállt innen szegény, leigázott hazánkba, mennyi visszaemlékezés merült
fel a forradalom előtti időkből!! Még most, huszonhat év multával is
elérzékenyülve gondolok ezen estére.
A mily élvezetesen kezdődött és folyt ez az estély, ép oly szomoruan
végződött. Genfből távsürgöny érkezett. Magyarországból jöttem, s
Párisban láttam életemben először magyar távsürgönyt. Klapkától jött,
tartalma: Asztalos Sándort ma párbajban agyonlőtték. Ez megdöbbentő!
Az aradi hőst mindenki egyénileg is szerette, nekem meg épenséggel
ifjukori barátom volt. Még együtt maradtunk egy darab ideig, tán csak
azért, hogy mély fájdalmának adjon kifejezést az egész társaság, aztán
leverten oszlottunk szét. Almássy Páltól azon igérettel váltam meg, hogy
délután 4 órakor Andrássy Gyula grófnál találkozunk. Nem találtam
otthon, daczára annak, hogy ő tüzte ki az órát. Ott hagytam névjegyemet
s többé nem mentem oda. Nehány nap mulva ő szerencséltetett
látogatásával, s kimenté magát, hogy akkor másutt volt elfoglalva.
Egyuttal meghivott magához reggelire.
Este tiz órakor fölkerestem Fülepp Lipótot. Mindjárt meglátszott a
vendégszerető magyar ember. Ő maga nem volt dohányos, csak erősen
burnótozott, de sietett szivarért küldeni, aztán háziasszonyától
theakészletet kölcsönzött ki, s minden szabadkozásunk daczára, a
vizforraláshoz látott. Boldog volt, hogy valakivel a régi temesi
dolgokról kibeszélhette magát. Reggelfelé, mikor felkerekedtem
hazamenni, Lipót barátom egész komolyan mondá: »Ugyan ne siess, kérlek,
hisz még csak most jövünk bele a beszélgetésbe.«
Teleki László gróf ép most nem volt Párisban, de nehány hétre később,
nagy örömünkre, megérkezett.
Teleki Sándor grófot az Orsini-bombák és a Clichy elriasztották
Párisból.
Bethlen Gergely grófot nem látogattam meg, ő üzente, ne jőjjek, majd
fölkeres ő maga. Mondották, senki sem jár hozzá, bizonyos gyöngéd dolgok
miatt. Feszélyezve van valakit otthon elfogadni. Azonban ő sem jött;
mikor aztán másutt találkoztunk, felkiáltott: »Ugyan az istenért! egész
Párisban nem találtál más szállást, mint abban a vendéglőben, melynek
tájára sem merek menni, annyival tartozom ott.«
Jól esett még föltalálnom a baráti szolgálatra örökké kész Katona
Miklóst.
Szarvady Frigyes és Horn Ede családos ember lévén, de különben is nagy
lapoknál volt elfoglaltságok miatt csak ritkán, vagy mint meghivottak
jöttek közibünk.
Ezek voltak 1857-ik év telén a párisi menekültek.
Egész nap járt-kelt, mulatott, kalandvadászatra indult vagy dolgozott
mindenik, tetszése szerint, de fél hattól hat óráig este a »passage de
l’Opera« volt a találkozó. A ki nem volt eligérkezve, vagy viszonyai
másfelé nem vitték, itt összegyültünk s elmentünk valahová ebédelni. Ha
valami különös ok nem volt, vagy valami jó napot nem akartunk magunknak
csinálni, a »Hotel de l’Espagne« maradt a tanya. Ezt a többi ok mellett
azért is legjobban szerettük, mert itt lakott Bornemisza Ignácz báró az
elbájolásig szeretetreméltó családjával. Az étteremben a legnagyobb és
legdiszesebb asztal a magyaroké volt, s báró Bornemiszáné adta a
háziasszony szerepét, ott láttuk mellette szép Zsuzsika leányát és
Teleki Miksa grófnét.
M. Lyót egy kis fürge franczia, a Maitre d’Hôtel leginkább ezen asztal
körül forgolódott, s annyira elismerő volt, hogy egy szép reggel azt
olvastuk a fogadó czégen: »Hôtel d’Espagne et de Hongrie«, ugy hallom,
maig is ezt a czimet viseli. Ebéd után az egész társaság egy mint másnap
felment Bornemiszáékhoz fekete kávéra, a báróné maga készitette,
Zsuzsika bárónő szolgálta fel, ki aztán zongorához ült, hogy művészi
játékával nyujtson élvezetet. Néha nagy ebédekre vagy estélyre az egész
magyar társaság összegyült Lady Langdal fényes termeiben, vagy Kiss
Miklós st.-germaini palotájában. Legtöbbször azonban Mr. Kanenál, ki
igen jó szakácsot tartott. Ez az angol Gorove Istvánnak benső barátja s
Kmettynek nagy bámulója, csak azért vitt házat Párisban, s töltötte itt
a telet, hogy sokat lehessen Kmettyvel, mondom, ez többször adott nagy
ebédeket, ahol csupán csak magyarok voltunk. Mikor Gorove, Almássy és
többen szerencsésen hazakerültek, én meg már nős voltam, legényem egy
névjegyet hoz be. »Egy ur van itt.« Nézem. »Mr. Kane.« Azt gondoltam, a
párisi magyarok közül valaki tréfát üz. Rohanok az ebédlőbe, s ott áll
Mr. Kane.
»Eljöttem az én kedves magyarjaimat még egyszer látni, látni itthon édes
hazájokban.« Természetesen Gorove vendége volt, ki elutazott vele
Szegedre, Debreczenbe, hadd lásson igazi magyar várost. Annyi szűrt és
kulacsot vásárolt össze, hogy akár egy kiskereskedést nyithatott volna
vele.
Ezalatt Teleki László is megérkezett. Sokszor félnapokig elbeszélgetett
velem, a hazai viszonyokról. Minden ujságot a legnagyobb figyelemmel
hallgatott. A személyek, a hangulat, a társas-viszonyok, minden, a mi
hazai, rendkivül érdekelte.
Hogy Teleki László szive minden iziben mennyire át volt hatva a
hazafiság érzetétől, az leginkább kiolvasható saját soraiból. Midőn
Londonból Brüsselbe érkeztem, hogy hazafelé vegyem utamat, Jósika Miklós
azzal fogadott: »Párisból leveled van!« Tartalmát közlöm, mert e nehány,
odavetett sor is világot vet e halhatatlan lélek érzelmeire.
»Paris, Hôtel d’Espagne, Rue Taitbout 4, márczius 5-én. Kedves barátom!
Még egy rövid szives köszöntést. Mondd meg üdvözletemet azon jóknak, kik
rólam még emlékeznek. Nagy élvezet volt nekem veled lenni. Sajnos, hogy
együttlétünk oly rövid ideig tartott. Érdekesben beszéltél a hazáról,
mint annyi más honfi, kivel itt külföldön találkoztam, mert jobban
ismered a hazát s több oldalról. Megismertetted velünk a mostani hazát.
Köszönöm – köszönjük. Áldjon ég. Adja isten, hogy találkozzunk még
Kanaán földjén, de ugy, a mint illik találkoznunk, büszkén – öntudattal,
boldog hazában. Isten veled. Még egyszer áldjon ég! ölel igaz barátod
Teleki László.«
Türr Pista is többször megfordult köztünk, de mindig csak rövid időre.
Neki mindig, ma Párisban, holnap Londonban volt dolga, valami kaukázusi
kölcsönügyben fáradozott. Mindég örvendtünk, ha jött, vigan, könnyelmüen
élt, mint valami nagy örökös, ki a gondnokság alól kiszabadult. A jókedv
aztán ránk is elragadt.
Képmutató volnék, ha azt mondanám, hogy mi mindég csak epedtünk, s
feledtük, hogy Párisban vagyunk. Csináltunk bizony mi jó napokat is
magunknak. Igy, egy alkalommal, korábban jövén a »passage de
l’Opera«-ba, ott találom már Almássy Palit, ki azzal fogad: »Nem volna
kedved ma jól ebédelni?« »Mindég, ha lehet«, feleltem nevetve. »Jőjj
hát, csináljunk egy jó napot.« Elmentünk a Palais Royalba Vefaurhoz,
beültünk egy cabinet particuliairebe és Pali megrendelte a lucullusi
ebédet s fejedelmi borokat. A franczia választékos konyha, de méginkább
talán a pincze, derült hangulatba hozott, s mert mulatni volt kedvünk,
elhatároztuk szinházba menni.
A Vaudevilleben a »Question d’ argent« adták. Szép komolyan beültünk
zenekari támlásainkba, s figyeltük a darabot, melynek mulatságos helyeit
a szokottnál jobban megnevettük. Aztán suttogva társalogni akartunk, de
bármennyire szerettük volna is mérsékelni hangunkat, bizony csak
fenszóval beszéltünk mi.
Felettünk a páholyban, félhangosan mondja egy nő társnőjének francziául:
»Ezek magyarok.«
Nekünk sem kellett több, a nő igen szép volt, az előadás végeig többé
nem a darabra figyeltünk, de szemeink a nőket ostromolták, mit ők
derekasan ki is álltak. A darab vége előtt kimentünk, nehogy
elszalaszszuk a jó szerencsét. A mint delnőink kiléptek páholyukból,
Pali mellettök termett: »Vigyáznak«, mond a nő magyarul, a nélkül, hogy
félretekintett volna. »Fehér szegfű, vörös szalag«, ezzel elsurrant, s a
következő pillanatban láttuk, hogy egy tekintélyes ur karját fogadja el,
ki egy diszes fogathoz vezette.
»No, barátom, kiáltott fel Pali, ez »légyott«, holnap az operabálba
megyünk!«
Másnap éjfélkor az operabálban, feléje sem tekintettünk a nézőtér és
szinpad tarka-barka jelmezeinek, hanem egyenesen a foyerbe siettünk.
Nagy sokára feltaláltuk az elegans dominót, kinek fehér szegfü, vörös
szalaggal volt mellére tűzve, mig két női álarczos társaságában magyarul
beszélgetett. Félreismerhetlenül ez az. Mindjárt csatlakoztunk, a minek
egy igen kellemes óra lőn következése.
Elváláskor a fehér szegfűs igy szólt: »Szerdán estély lesz nálam,
elvárom önöket. Az urak egyikét Marczibányi Berta, a másikat Szilvayné
fogja bevezetni« s itt két társnőjére mutatott, kik mindjárt meg is
osztoztak rajtunk. Tehát engem Berta, Palit Szilvayné vezeti be.
Megmondták lakczimeiket, s hogy pontban 11 órakor várni fognak.
»Rád nézve nagyon érdekes, szólt Pali, e nélkül nem ismerted volna a
párisi életet. A mit ott fogsz látni és tapasztalni, az Páris.
Szerencséről beszélhetünk, mert ezreibe kerül idegennek, hogy ily
jellegü estélyre bejuthasson.«
Este 11 órakor Berta lakásához hajtattam, névjegyemmel egy
commissionairt felküldtem, s negyedóra mulva a fölpiperézett,
illatszeres hölgy mellettem ült. Berta egy spanyol grand szépe volt.
A háziasszony Benyovszky Irma, Paget, előkelő bankár hölgye, nemcsak
drága ékszereivel, de szépségével is ragyogott.
Az estély kiállitása gazdagságban, fényben és változatosságban mindent
felülmult. Drága szőnyegek, ezüst és kristály kandellaberek, gazdag
buffet, vagyont érő teritékek. E mellett roppant demokratikus szellem; a
vendégek fesztelenül társalogtak együtt, a nélkül, hogy egyiket a
másiknak bemutatták volna, pedig volt ott herczeg, gróf, grand, bankár,
énekes, szinész, iró, iparlovag, csak a nők voltak egyenlőek,
egyensorsuak; egyik gazdagabban, másik szűkebben ellátva. Volt ének,
zene, szavalás, táncz, játék és pezsgőzés.
Egy ilyen demimonde estély bóditó valami.
»Kár lett volna Párist elhagynod, a nélkül, hogy egyik legnagyobb
örvényét láttad volna.«
De Almássy Pál nemcsak ily nagyuri mulatságok előidézésében találta
örömét, hanem a jószivüség és nemes tettek gyakorlatában is. A merre
csak járt és megfordult valaha, jótéteményei emlékeket hagytak magok
után. Nem mert gazdag volt, szórta a pénzt, hanem mert emberiesen érzett
s gondolkozott. Száz meg száz példát hozhatnánk fel életéből, de mint
jellemzőt, csak egyet emlitek, mivel története ezen időre esik.
Teleki Sándor viszonyai ugy kivánták, hogy jó és rossz időkben egyaránt
hűséges barátnőjétől Clemencetól megváljék, s őt Jersey szigetéről
hazaküldje.
Egy reggel, szokatlan időben – ugy kilencz óra tájt – Almássy Pali
benyit hozzám e szókkal: »Azt hallom, Clemence igen siralmas állapotban
megérkezett. Jer keressük fel.« Pillanatig sem haboztam, hogy
kivánságának engedjek. Azonnal kocsiba ültünk s a barriere-en túl Pali
ritka türelemmel s kitartással, csaknem házról-házra keresve, a délutáni
órákban megtalálta a szerencsétlen teremtést, ki e rövid ut alatt
csakugyan megőrült. Pali a részvét melegével mondott vigasztaló szavakat
a buslakodó atyának, a kétségbeesett fivérnek; barátságosan kezet
szoritott a blousos emberekkel, s rövid türelemre intette őket. Már ebéd
ideje volt, mikor Páris belsejébe visszatértünk. Palinak nem volt
étvágya. Másnap egész idejét a szerencsétlen teremtés ügyének szentelte;
járt Pontiustól Pilátushoz, s meg nem pihent, mig délután egy
gyógyintézetben el nem helyezte a boldogtalant.
Nemes volt alakja, gondolkozása, szive és lelke.
Bármennyire ragadta is el lelkemet a bensőbb viszony ily jeleivel,
érezhette szivem a legmagasztosb odaadást barátságunk iránt, büszke
lehettem rá, amint voltam is, de azzal dicsekedni soh’sem jutott
eszembe. Félre ne értsen hát senki, mikor elhunyt nagyjainknak
parányiságomhoz intézett bizalmas sorait közlöm, csakis azért közlök
egy-kettőt, hogy abból is kilátszassék, mennyi kedély, sziv és barátság
volt azon valóban nagy és jeles férfiakban.
Tavasz elején mély megindulással vettem bucsut a párisi számüzöttektől
és barátaimtól. Londonba érkezve, mielőtt lábamat kitettem volna, irtam
nekik, még egyszer mondtam »isten-hozzád«-ot.
Harmadnapra Almássy Páltól kaptam levelet. Közlöm, hogy azok, kik
közelebbről nem ismerték őt, egy futó pillantást vethessenek az 1849-dik
országgyülés elnökének szivébe.
»Páris, márcz. 8-án 1857. rue du faubourg Montmartre. – Édes lelkem
barátom! Szives megemlékezésed körünkben nagy örömmel fogadtatott.
Éreztük ugyan, hogy az a baráti rokonszenv, mely oly ébren él irántad
mindnyájunk lelkében, nálad sem csökkenhetett, de levelet nem várva, a
szó, mely soraidban oly melegen, kedélyesen nyilvánult, kimondhatlanul
jól esett. Hidd el, naponta emlitünk közös jó tanyánkon. Hiányzik a
kedélyes szó, a meleg hazafiság, a kedves társalgó, az élczes kedv,
melylyel annyiszor lelkesitéd estélyeinket. Búsan tekintünk az üres
székre M. Lyót famozus ebédjei alkalmával. Ismételve mondjuk, te voltál
az első magyar utazó ismerőseink közül, ki Páris számos mulatságainak,
élvezeteinek daczára, a szerencsétlen számüzött társaságot kereséd föl
mindég, nem udvariasságból, mint némelyek, nem félelemből mint mások,
nem mint curiosum quid mint nehányan, sem szánalomból mint itt-ott egy!
– hanem jöttél hazafi meleg érzeted sugallatából. – És azért
elfeledhetlen maradand előttünk, hogy az élvekben annyira gazdag
Párisban, mégis csak köztünk találtad magadat jól, otthonosan.
Bornemiszáné és Julie báróné viszonozzák üdvözletedet. A búcsuzás
perczeiben, ugy mondják, ők is elfogulva valának, minek következtében ők
sem fejezhették ki annyira barátságukat, mennyire kivánták volna.
Zsuzsika báróné elkérte leveledet, mert hozzá intézett szavaidat
emlékkönyvbe akarja följegyezni. Mottot is talált már, ugymond, de nem
merte megmondani, bármennyire kértem is.
Laczi és jó Pistánk is forró üdvözletöket nyilvánitják általam.
Ná.. czi bácsi azt hebegte, hogy re.. gény.. ben s.. em olvasott oly
kedves emberről, mint te vagy. Ez még a legokosabb, mit eddig hallottam
tőle!
Gergely pedig szürke hajához kapva, felkiáltott: Jezum Krisztum! beh
szeretem azt a Degrét! Hátha még a segesvári ütközetnél vele lehettél
volna.
Miklós, ki szinte üdvözöl, holnap indul Svájczba.
Kisérjen az ég minden áldása utadon – és ha majdan rálépsz szeretett
hazánk szent földére, ne feledd, kérlek, üdvözöld nevemben is. –
Ugyszintén azokat is, kik még emlékeznek! Batthyányi grófnét látogasd
meg, és nyilvánitsd neki üdvözletemet. Ölel mindig hű barátod Almássy.«
Londoni és bruxelles-i látogatásaim után hazaérkeztem.
Báró Augusz, kihez elmentem az utlevelet megköszönni, felszólitott, hogy
beszéljek neki valamit tapasztalataimról.
– Megméltóztatik engedni, hogy őszintén beszéljek?
– Sőt igen kérem.
– Na, ha én osztrák kormány volnék, a tartomány minden lakosától
megtagadnám a külföldre szóló levelet, mert ott megismeri a jólétet,
szabadságot, s egy sem kivánkozik vissza.
– Nem mind arany, a mi fénylik, felelt a báró, de olyan hang és mosoly
kiséretében, melyből azt lehetett értelmezni: higyje el, (mert akkor
Magyarország is Ausztria volt) jobb Ausztriában.
Nekik igen!
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
67 |O felhasználta |Ő felhasználta
202 |álmodome-? |álmodom-e?
93 |nem, !mintha |nem, mintha
105 |aljegyzőknek. |aljegyzőknek.‘
112 |éfjél után |éjfél után
129 |meggyőződni, |meggyőződni,‘
163 |azt mondom‘ |azt mondom,
169 |banásmódja |bánásmódja
174 |találni. |találni.‘
180 |lovaim |‚lovaim
195 |forradalome lőttiek |forradalom előttiek
196 |Kemény. |Kemény.‘
205 |uton- utfélen |uton-utfélen]