Igen rosszul kezdtem magamat érezni, sebeim több mint két hét óta se
tisztázva, se bekötözve nem voltak, ujra gyulladás állott be s megint
gennyedezni kezdtek. De hát mit gondoltam én vele, ha belehaltam volna
is. Többé se nem szerettem, se nem kivántam élni.
Mácsa körül Lónyay Feri, és Erős Feri jön kocsimhoz.
– Lojzi pajtás! kidőlt az egyik lovunk, adj el nekünk egyet.
Huszárom a kocsi után lovagolt a nyerges lovakkal. Előre láttam ugyis,
hogy elveszik, hát örültem, akármi áron eladhatom.
– Ott van, feleltem, az a sárga, mit adtok érte?
– Kétszáz forintot.
– Vigyétek.
– Pénzünk a kocsin van, majd Aradon kifizetjük.
– Jó.
Azóta mind a kettő elhalt, s velök a lovam ára is sirba szállt. És mégis
örülök, hogy odaadtam, szorultságban segitettem két jó pajtásomon,
legalább kocsin juthattak Aradig, ott ugyis elvette tőlük a német, mint
elvette volna tőlem a többivel együtt. Hisz egész uton azok a kapzsi
tisztek mindég szemlélgették s nézegették lovainkat, ugy látszik, már
akkor mindenik kiválasztotta magának a hadizsákmányt.
Arad alá érve, megállapodtunk. Módjával mindjárt megkezdődött a
lófoglalás.
Kazinczy ezredes gyönyörü arabs paripát lovagolt; több osztrák
törzstiszt s egy orosz ezredes bámulta a lovat és lovast. Egyik osztrák
törzstiszt oda kiált: hatvan aranyat azért a lóért. Másik nyolczvanat,
Kazinczy már tudta, hogy csak igéretnél marad, egy kocsit átugratott
vele, s a tisztek előtt termett. Az ugratás után mind a két tiszt
felkiáltott. Száz aranyat!
Kazinczy leszállt a lóról, az orosz ezredeshez lépett e szókkal.
– Tizenkilencz csatában volt velem e ló, fogadja el ezredes ur tőlem
emlékül.
A két osztrák hős tajtékzott dühében.
Kocsimon elterülve vártam, hogy hát mi lesz?
Hirtelen egy osztrák törzstiszt termett a kocsimnál. ‚Na, gondolám,
rajtam a sor.‘
– Mindenütt kereslek már, szólitott meg: ‚szállj le a kocsiról, szolgám
majd behajt vele Jóskához.‘
Neumann Feri őrnagy, rokonom volt.
– Nos, kérdtem, van-e örömöd ebben az állapotban.
– Hagyj fel kérlek most ilyesmivel. Fánny (nővérem) kért, hogy jőjjek
ki, s téged fölkeresve, segélyedre legyek. Egyebet nem tehetek, mint azt
mondom, megvettem fogatodat, s elküldöm sógorodhoz. Ott vagyok szállva
ugy is.
Levánszorogtam a kocsiról, s csak ekkor fogtam kezet Ferrivel.
Legénye felült a bakra, Neumann Feri a kocsiba s elhajtottak. Én ott
maradtam, az én jó Péteremre támaszkodva. Ez egy cseh vadász volt, egész
hadjáratban minden bajt s nélkülözést szivesen megosztott velem, kisért
mint az árnyék s gondozott, mint egy rabszolga.
Először a tábornokokat szállitották be kocsin, fedezet alatt a várba,
azután gyalog kisérték a törzstiszteket, s az osztrák seregben szolgált
tiszteket, szintén a várba, végre három csoportban fegyverek közt a
többi tiszteket a zsidó zsinagógába, az összelődözött Kornyaházba és a
szintén összelődözött Fehér-kereszthez. Én a Fehér-keresztbe jutottam.
Bevinni a táborból nem volt szabad semmit. Na lehet képzelni, milyen
gazdálkodást vittek ott véghez azok az osztrák hősök? Fogatra és
paripára tett szert még olyan is, ki azt sem tudta, felüléskor a jobb
vagy a ballábát kell e a kengyelvasba tenni. Sok tette itt magát urrá,
kinek váltani való inge sem volt. Megérdemelték az istenadták, elég
veréssel jutottak hozzá. Na de vittek is végbe oly pusztitást, minőt
csak jégeső tehet a vetésekben. És ezt nem közemberek követték el.
A ‚Fehér kereszt‘-nél oly büz ütött meg, midőn beléptünk, hogy ugyan
ember volt a talpán, ki vissza nem hökkent. A földön rodthat szalma volt
elszórva, melyen még az epemirigyes horvátok haltak el; itt-ott
gyógyszeres üvegek, megposhadt dinnye-héj s megpenészedett kenyérdarabok
hevertek. Mennyivel tisztább s lakályosabb lett volna akárminő istálló.
A szalmaszálakat a férgek mozgatták, s a patkányok a lábaink közt
futkostak el.
Ment volna az ember ez elől a fertőzött levegő elől az udvarra, vagy
akárhova, de az ajtóban fegyveres őrök álltak. Csaknem valamennyien
állva töltötték az éjt. Én leroskadtam, lázam volt.
Ez több volt kegyetlenségnél, ez a legemberietlenebb eljárás, melyet egy
csepp szivvel nem az ellenségen, de még a legvadabb állaton is elkövetni
lehetlen. Nem attól féltem, hogy meghalok, de hogy reggelig megőrülök.
Az éj végtelennek tetszett, pajtásaim legalább mozogtak, szivaroztak, de
én tehetetlenül feküdtem a büzös szalmán, s agyvelőmben oly nyomást
éreztem, hogy néha eszméletem is elhagyott.
Reggel láttam, hogy fogolytársaim nagy felindulásban vannak. Mindjárt
meg is tudtam okát: itt van Haynau.
A vérengző szörnyeteg eljött áldozataiban gyönyörködni. Összejárta a
rommá lőtt épület minden zugát, s élvezettel legeltette szemeit a sok
szerencsétlen ifjun.
Köpenyembe burkolódzva, a szalmán ülve maradtam. Egyszerre megáll
előttem a rettenetes ember, s kérdi:
– Beteg?
– Sebesült vagyok.
– Minő alkalomkor sebesült meg?
– A turai ütközetben.
– Akar kórházba?
– Rokonaim vannak itt.
Haynau segédjéhez fordult, s mondá: intézkedjék, azzal tovább ment.
A segéd felirta nevemet, s követte tábornokát.
Délután egy óra tájt szuronyok közé fogva elkisértek sógoromhoz. Ép
ebédnél ültek; két osztrák törzstiszt is ült az asztalnál. Amint
fegyveres emberek közt beléptem, nővérem és gyermekei sirva fakadtak.
Neumann Feri őrnagy elémbe jött, kezet nyujtott s az őrséget kirendelte
a szobából.
Én csak levest és ágyat kértem.
Ismét abba a szép kerti szobába szállásoltak, hol sebesülten feküdtem.
Mily jól esett az ágy, a csend, a nyugalom. Kértem, hogy magamra
hagyjanak, mert ki akarom magam pihenni.
Amint egyedül éreztem magamat, nem szégyellem bevallani, keservesen
sirtam. A gondolat, hogy utószor láttam abban az egyenruhában a
honvédeket, melynek annyiszor és annyi becsületet szereztek, leirhatlan
fájdalommal töltötte el szivemet. Aztán, mi történik azzal a sok
válogatott, délczeg és jókedvü fiuval?
– Igen, igen! ügyünk Világosnál meghalt, Sarkadon ki volt teritve, s
Gyuláról megindult a világ legnagyobb gyászmenete, s itt Aradon
megtörtént a temetkezés.
Még e pihenés is keserves volt.
Másnap beállit hozzám az örökké élczes, s tán még a vesztőhelyen is
jókedvü Marschalkó Tamás e szókkal:
– Na Lojzi! most már bizonyosan tábornok leszek.
Ránéztem, ha nem zavarodott-e meg?
– A felülvizsgáló bizottságból jövök, folytatá, besoroztak. Először
mikor beálltam közembernek, fölvittem hadnagyságig, aztán elmentem
szolgabirónak; megint beálltam honvéd közembernek, lettem őrnagy; most
harmadszor vagyok közember, lehetetlen, hogy tábornokká ne legyek.
Meglehet igazat mondott, ma ezredes, az igaz nyugalmazták, de ez nem
zárja még ki egészen a tábornokságot.
Hogy szórakoztasson az a kedves jó pajtás, beszélt jeleneteket a
besorozó bizottságból, a többi közt, hogy:
Gróf Batthyányi Guszti, az irtóztató hőség daczára, egy kötött
nyakkendőt vagy háromszorosan burkolt a nyaka körül, ugy, hogy a feje
alig látszott ki. A mint belépett, a bizottság tagjai suttogták: ‚a
leendő herczeg‘, s mindenkép keresztül akarták csuztatni az annyiszor
milliomost, Batthyányi bajtársi sorsában kivánt osztozni, s ridegen
felelt a hozzá intézett kérdésekre. A katonaorvos – hihetőleg azon
reményben, hogy szép elismerésre lehet kilátás igy szólt hozzá: Nemde,
ön torok bajokban szokott szenvedni? Soha. Hát miért viseli azt a
gyapjas vastag kendőt a nyakán? Nincs más, mindenemet elvették künn a
táborban. Besorozták Besorozták mind s elviszik szerte-széjjel
megkinozni a laktanyákba, mert nincs elég börtönük valamennyi számára.
Érzékenyen bucsuztunk el egymástól, tán örökre.
Neumann Feri őrnagy, s a szeretetreméltó orvosom közbejárása s
fáradozása folytán kényszer-utlevelet kaptam a nagyváradi fürdőbe, hol
azonnal katonai felügyelet alá kell kerülnöm.
Valami Hegyesy honvéd százados, ki szintén sebesült volt, csatlakozott
hozzám.
A cseh Péter most már inas, betegápoló és kocsis egy személyben volt,
befogott s utnak indultunk.
Simánd felé néhány oláh szekeret értünk el; az utolsó kocsiból egyik
elkiáltja magát: ezek szökevények! Agyon kell őket verni; volt az
általános vélemény. Szerencsére tudok oláhul s megértettem, mi a
szándokuk, mikor a kocsikról leugráltak.
– Térj le az utról, szóltam Péterhez, baj van.
Ekkor az oláhok már a lőcsöket s vasvillákat kapkodták elő.
Péter a meglehetős magas töltésről az árkon keresztül, még most sem
foghatom meg, minő csoda által – a földekre tért. Az oláhok orditozva
gyalog, kocsin s loháton utánunk, de pihent lovainkkal nem
versenyezhettek. Messze elhagytuk őket.
Ez veszedelmes utazás lesz. Simándon, nem tudom hogy hajtunk át, ez a
fészek különben is zsivány hirben áll. Nincs más hátra, mint a lökösházi
puszták felé kerülni. Igy mentünk aztán árkon-bokron keresztül, nem
torony irányába, hanem torony ellenébe, mert az oláh faluhoz közeledni
se mertünk.
Már Váradhoz közeledtünk, mikor az egyik lovam a nagy hajsza
következtében megbetegült; tüdőgyulladást kapott. Mit csinálunk most?
Lassan elvánszorogtunk Gyapjuig. Itt segitve lesz, Blaskovics Sándor
barátom, csak nem hagy el. Beállitottam a kastély udvarába.
– Itthon a nagyságos ur?
– Pesten van.
– Kivel beszélhetnék?
– Mi tetszik? én vagyok a tisztartó.
– Látja uram ezt a lovat, bábolnai vér ló.
– Jó fajta lehetett.
– És lesz is, mert meggyógyul, ha gondozzák. Hat éves, sokért nem adnám,
de a szükség kényszerit, sietnünk kell. Adjon érte egy használható
lovat, nem nézem se szemét, se fogát, csak lába legyen.
Kivezettek egy igás gebét, befogták az én szép ‚tündérem‘ helyébe, s én
még meg is köszöntem.
Közel Nagyváradhoz valaki lóháton vágtat kocsinkhoz. Oh mily jól esett
lelkemnek az elveszett sok jópajtás közül egyet feltalálni; Thurzó
Miklós volt. Elmondtam neki utazásom czélját. Ő aztán ki nem eresztett
többé, elvitt bátyjához: Thurzó János alispánhoz, hol a részvét,
barátság és vendégszeretet minden jeleivel fogadtak, s két napig el sem
eresztettek.
Itt adtam el Neumann Sándor, (Ferinek bátyja) főszolgabirónak a
fogatomat mindenestől százötven frtért. Pétert kifizetve, elbocsátottam.
Harmadnap Hegyesyvel kimentünk a »Felix« bányába.
Sok orosz, osztrák és honvéd tiszt volt ott az egészség helyreállitása
miatt. Az osztrák tisztek ugy néztek ránk, mintha mi ettük volna meg
előlük az ebédet, s nekik most koplalni kellene. Ellenben az orosz
tisztek a legnyájasabbak, legelőzékenyebbek voltak, mig az osztrák
tiszteket figyelembe se vették, ami ezeket csak inkább ingerelte
ellenünk.
Az ott levő orosz tábornok, ha jól emlékszem Hagemannak hivták, theára
és Whistre mindég két-három honvéd tisztet fogadott magánál, mig
osztrákot egyet sem.
Mikor beszéltük neki a különbséget az orosz és osztrák tisztek
bánásmódja közt, elmondtuk az Aradon történteket, s a besorozást, a
tábornok homlokára ütve felkiáltott: ‚Ausztria megcsalja az egész
világot!‘ s mintegy értésünkre adta, hogy ez nem a czár beleegyezésével
történik.
Egy este a pinczérrel böröndömet beküldtem Váradra a Sashoz, reggel
aztán én is bekocsiztam, egyenruhámat fölcseréltem polgári öltözettel, s
kocsit fogadva, a világba indultam; hogy merre, minő kilátással, azt ép
oly kevéssé tudtam volna megmondani, mint azt, hogy mi történik majd
velem? Amit az isten ad.
Este érkeztem Szalontára, kifizettem a fuvarost, kis böröndömet kezemhez
vettem, s elindultam Arany Jánost fölkeresni. Kis parasztféle házban,
versirásnál találtam.
Elcsodálkoztam, hát ez azt gondolja, hogy még lesz Magyarország? lesz
magyar olvasó? Oh! ő nem látta mint lett mindennek vége! hisz a nemzet
virága le van aratva, a családi tüzhelyek kipusztitva. Magyarnak lenni
üldözendő bűnt képezend. A mi megmarad, csak töredék; a zöme kimenekült,
fogságban van, s német katonának besoroztatott. Kinek irsz? ki fog többé
magyarul olvasni?
‚Végre is irok magamnak, kedveseimnek, s aztán meg nem is egészen ugy
lesz az, mint elkeseredett lelked látja.
Arany János bensőleg, részvéttel s barátilag fogadott; áldott jó neje
könyes szemekkel hallgatta beszédemet. Estelire meg olyan jó izletes
tarhonyát adott, hogy maig is emlegetem, mert se azelőtt, se azután oly
kitünőt nem ettem. Arany János maga keresett fel egy megbizható
fuvarost, ki reggel 4 órakor tovább szállitson. Éjszakára spanyol-fallal
különitettek el számomra egy szoba-részt, hol édesdeden aludtam. Még
este bucsut vettem lefekvés előtt, nehogy reggel háborgassam
nyugalmukat.
Fuvarosom négy órakor óvatosan megkopogtatta az ablakot, én csendesen
fölkészültem, s a börönddel kezemben indultam. Arany már a folyosón
pipázott.
– Várj, mondá, feleségem már elkészitette a reggelit.
Megreggeliztem.
– Az ég óvjon meg minden baj és szerencsétlenségtől, szólt Arany, mikor
a kocsiból még egyszer, kezet szoritottunk.
Kocsisom becsületes képü s bizalmat támasztó kinézésü magyar ember,
mikor már jó ideig haladtunk felém fordult e kérdéssel:
– Hova?
– A békési pusztákra.
– Jól van uram, de melyik részibe?
Gondolkoztam.
– Elviszem, folytatta a beszédet, ha akarja, olyan helyre, a hol a madár
sem találja. Az isten áldja meg, tudom én mi járatban van. Hej de csak
szomoru idők ezek! Lesz-e még valaha jó világ?
– Van a ki remél, én nem.
– Ejnye, ejnye! nem jó ám, ha az urak, a kik nálunknál többet tudnak,
igy beszélnek; mi azoktól várunk vigasztalást. Kossuth él még ugy-e?
– Szerencsésen kimenekült.
– Akkor vissza is jön, s ha ő itt lesz, nem kell félni, még a holtakat
is feltámasztja, hogy fegyverhez nyuljanak. Nem mindég lesz áruló, mert
ugy-e, hogy árulás okozta ezt a nagy szerencsétlenséget?
– Nagy szerencsétlenség biz ez.
– No, no! nem kell egészen kétségbeesni, csak azt mondom: ‚él magyar,
áll Buda még.‘ Azt mondják: Görgey muszka tábornok.
– Nem tudom, a fegyver letétel óta nem láttam.
– Nini! hát ott volt? kiáltott fel emberem, s az első ülésről egy
ugrással mellettem termett. Mondja el kérem.
Elmondtam, s ő visszafojtott lélekzettel hallgatta. Nagy hatással volt
rá, mit abból vettem ki, hogy elnémult, s időnkint aggodalmasan rázta
fejét. Sok idő mulva megszólalt:
– Jó lesz ugy-e, ha kerüljük a helységeket? Minek lássanak?
– Igaza van, de majd hogy látja el lovait?
– Hát uram, itt ez a két ülés; ha elfogy, a kocsi oldalon is
elüldögélünk.
Valami marhajáró kuthoz értünk, itt fujtatott, megkapatta lovait, s
elővette a tarisznyát; jó házi kenyeret, a melegtől olvadozó szalonnát
vett elő. Bizony jól esett.
– Nos uram! szólalt meg indulás előtt, most már a békési pusztákon
vagyunk. Merre tartsak?
– Gerendásra.
– Naplemente előtt ott leszünk.
Szerencsémre otthon találtam Beliczay Istvánt.
– Adsz-e menedéket Stefi?
– Isten hozott, nálam otthon vagy.
– Hátha bajba keverlek?
– Ne félts te engem, a mig Békésvármegyében vagyunk. Nem fogod elunni
magad, találsz itt pajtást eleget, mert a legszegényebb tanyától a
legszebb kastélyig mindenikben van bujdosó, kutatnak is sokszor, de még
soha sem találtak egyet sem, s nem is fognak. Biztositlak, a legjobb
helyen vagy; még egyszer isten hozott.
Kocsisom semmikép sem fogadott el fizetést. Beliczay jól tartotta
lovait, megtömte tarisznyáját, tele kulacsot akasztott a nyakába, s ugy
eresztette utnak.
Csak néztem, mi az, mikor estelihez öt személyre teritenek. Egyszerre
csak benyit Thaisz Elek.
A meglepetés mindkettőnket szoborrá tőn. Némán néztünk egymásra!
– Te itt? kiálték fel.
– Csak ahol lehet; felelt Thaisz, nem igen engednek válogatni.
– Inkább hittem, Szigeti fog estére a nemzeti szinházban megnevettetni,
mint hogy veled ma itt kezet szoritsak.
– Holnap meg ki tudja melyik börtön választ el. Ész, akarat, számitás
most a véletlen által kigunyoltatik.
Jött aztán Beliczay Rezső, volt honvéd bajtárs és Hellebrand.
Estelihez ültünk, s a derék háziur igen jó borokat szolgáltatott. A régi
kedv és fiatal vér szikrákat kezdett szórni. Élvezzük a pillanat
örömeit, meglehet, utolsó az életben; koczintsunk, ki tudja meddig lesz
alkalom egymásra köszönteni telt poharainkat? köny, bubánat,
kétségbeesés nem használ az ügynek; azzal senki helyzetén egy
hajszálnyit se javitunk, s csak aláássuk a magunk egészségét, hogy
tehetetlen, kimerült lények legyünk, ha egy véletlen vagy isten akarata
megint tettre szólit. Éljen a bor! kábitó ereje mig fejünkből elüzi a
sötét képeket, szivünk tőle lángra gyul.
Hónapok óta ma nevettem először, mert beleéltük magunkat a multba,
idéztünk fel vidám jeleneteket, megemlékeztünk sok vig pajtás tréfáiról.
Lelkem sötét éjében ma villant meg az első villanyszikra.
Későn éjfél után, vagy jobban mondva, nem sokkal hajnal előtt oszlottunk
szét.
– Hova ilyenkor? kérdeztem a távozoktól.
– Egyik jobbra, másik balra; felelt Thaisz.
– Mi vagyunk e puszták urai, tette hozzá Hellebrand. A szegénylegények
megsüvegelnek, a szolgák éjjel-nappal ajtót nyitnak előttünk, s a házi
ebek lábainkhoz hunyászkodnak.
Oly izgatott valék, hogy cseppet sem birtam aludni.
Reggel Beliczay Rezső két lovat nyergeltetett. ‚Tegyünk látogatásokat,
mondá, sok érdekest fogsz találni.‘ Alig negyedórai ügetés után
szalmafedelü kunyhó előtt álltunk meg. ‚Ez Boczkó Dani‘ tanyája.
Szegény! nehezen fogja többé látni, öreg már, s ha elitélik, ott a
fogságban hal meg; mond Beliczay.
– És e ház?
– Béres-lak.
– Mit keresünk itt?
– Mindjárt meglátod.
Bementünk. Thaisz Elek ott feküdt a szalma-ágyon, szürével betakaródzva,
s jóizüen aludt. Felköltöttük. Beliczay tudósitotta, hogy estére
Csorváson leszünk, s aztán megint tovább nyargaltunk. Szép uriházhoz
tértünk be; ez Markovics birtoka. Itt találtuk Hellebrandot. Erővel ott
akartak fogni. Csak annyit mondott Rezső: ma lehetlen; s ez elég volt.
Hosszu lovaglás után nagy kastélyhoz értünk; itt tartózkodott
Kosztolányi ezredes. Együtt ebédeltünk. Kosztolányinak láza volt, nem
jöhetett velünk. Délután egyhuzamban több órai lovaglás után
Csepcsányiéknál beköszöntöttünk. Milyen öröm fogott el, mikor két
huszárpajtásom jött elémbe. Mindkettő tényleges szolgálatban levő
osztrák tiszt volt, s a csatamezőn léptek át hozzánk, tehát a golyó
megöntetett számukra, s csak is szerencsés kimenekülés által kerülhetik
el. Lengyelek s testvérek volt tak, báró Béz-nek hivták. Otthon
tartózkodott Csepcsányi Béla és Gyula. Este döczögő szekeren Thaisz Elek
is megérkezett. Szép nagy társaság gyült össze. Sok érdemet arathatott
volna akkoriban valaki, ha ezt az egész társaságot ugy, amint együtt
mulatott, elfogathatná. De oly magyar ember, legalább ezen a vidéken,
nem akadt.
Annyi jellemet, bátorságot s szivességet mint azon, időben a nemzet
minden osztálya kifejtett, a világ egy országa se mutathat fel. Kastély
és kunyhó egyiránt nyitva állt, s tartozott légyen tulajdonosa bármely
párthoz, az üldözött oda bátran beléphetett. Akkoriban nem volt szokás
kérdezni: kicsoda? honnan jő, meddig marad, s hova megy? Még a cseléd is
mindenütt oly előzékeny volt, hogy a szobaleány, ha kevés málhát látott,
mindjárt azt kérdezte: nincs-e szennyes? ő reggelre tisztán beadja. A
családok a meghatottságig gyöngédek, résztvevők s vendégszeretők voltak,
gazdag-szegény egyaránt. És ki nem fáradtak, bele nem untak oly hosszu
időn át. A gazdag bőkezüen vendégelt, a szegény megosztotta utolsó
falatját.
Az isten áldja még porait is annak a derék nemzedéknek, mely nagylelkü
viseletével annyi szerencsétlennek fejéről elháritotta a vészt. Hány
lakolt volna életével, ha a rémuralom első dühében kézre kerül?
Szólhatna erről Sárossy Gyula, Pálffy Albert, Rákóczy János és számtalan
más, ki csak kegyelem utján mult volna ki lőpor és golyó által, s ki itt
az országban biztosabb menhelyet talált, mint valamely külállam oltalma
alatt.
Azon társaság mostantól fogva sokat volt együtt, legtöbbször Békésmegye
jelenlegi főispánja, Beliczay István gerendási pusztáján, ez volt a
központ. Sokat lovagoltunk, agarásztunk, s elbeszéléseinkkel egymást
szórakoztattuk.
Itt ért október 6-án az a – nem megdöbbentő, de őrüléssel fenyegető,
szivet-lelket agyonzuzó emberietlen hir, hogy imádva szeretett
tábornokainkat Aradon kivégezték. Mindnyájan elhalaványodtunk, csak
reszkető ajkakat lehetett látni, szólni egy sem birt. Ez igazán halotti
csend volt, mert mindenik arczára a halál réme ült. Ugy éreztem, mintha
széditő mélységbe zuhannék le, s az irtóztató légnyomás akadályoz a
lélegzetvételben. Nem emelkedett egy hang sem, nem hallatszott semmi
nesz, mintha mindeniknek vérkeringése megakadt volna. Nem volt senkinek
egy szava megmérhetlen fájdalma kifejezésére. Ingadozó léptekkel
tántorogtunk szét egyik erre, a másik amarra, egymást sem akartuk látni.
Én valami dohányszáritó pajtába tévedtem; összeestem mint egy darab fa;
nem gondolkoztam, nem éreztem, nem sirtam; meddig fekhettem igy, nem
tudom, zokogás rázott fel tompultságomból. Mintha kigyócsapat futott
volna végig rajtam, ugy borzogtam, s mindjárt rá hőség lepett meg. Rezső
tenyerébe fektetve fejét ült mellettem s zokogott, mire nekem is
megeredtek könyeim.
Pestről is elérkezett a megrenditő gyászhir; a bakó ott is müködött
Batthyányi Lajos gróf, Csányi László, Vorinyeczky herczeg, Csernyus
Andor és báró Perényi Zsigmond kivégeztetett.
Szemfedelet akartak boritani az egész nemzetre, s hogy az élők sorából
kitörölhessék, elébb nagyjait és jeleseit kellett kiirtani.
Oh, mily nyomorult, lelketlen s boszuálló tanácsosai voltak azok a
koronának! nem gondolták meg, hogy az uralkodóház jól felfogott érdeke,
a birodalom valódi ereje s a népek legszentebb érzülete ellen követnek
el vakmerő merényletet. Hisz ha Világos után a helyett, hogy bitókat
állitanak s bakókkal kezdenek kormányozni, általános megkegyelmezés
érkezik, a honvédséget, ezt a jól begyakorolt s tüzben nevelkedett
sereget ugy mint volt megtartják; a tiszteknek szabad választást
engednek rangjokkal visszalépni vagy tovább szolgálni, s az
országgyülést Pestre összehivják, nem lett volna Európában akkor
hatalmasb s népszerübb uralkodó mint Ferencz József. Máskép ütött volna
ki a schleswig-holsteini szereplés, a sebastopoli hadjáratban sem jutott
volna Ansztriának oly alárendelt, költséges, s mégis veszteséggel járó
helyzet; Solferinó és Königgrätz sem volna gyászbetükkel történelmükben
feljegyezve.
Az önkényuralom iránti vágy, a magyarok elleni gyülölet, s a boszu
teremtette meg mindazt.
Schwartzenberg herczeg, Haynau, Bach nem csak a magyarok hóhérai, de
Ausztria sirásói is. Ha mi átokkal szivünkben gondolunk rájuk, emlékök
Ausztria népeitől sem érdemel áldást.
A bujdosók négy napig nem látták egymást, ez idő alatt mindenik néhány
évet vénült, csoda, hogy meg nem őszültek.
Most már beszéltünk azon istentelenségről, mely még a veres indiánoknak
is szégyenökre válnék, s az osztrák elkövette az egész művelt világ
szeme láttára. Egyik-másik hallott részleteket; ezekből láttuk, hogy a
mieink még a vesztőhelyen is nagyobbak voltak törvénytelen biráiknál, s
azok, kik fegyverrel kezökben mindég megverték az osztrákot, most is
megverték lelki erővel. Hősök a csatatéren, bátor vértanuk a
vesztőhelyen.
Sokáig, nagyon sokáig nem birtunk másról beszélni.
Heteket töltöttem el itt Thaisz Elek társaságában s megesett, hogy
valami átvonuló katonai csapatocska elől, mely szeretett Beliczay
házánál kissé megakadni, másfelé vonultunk, s meghuztuk magunkat valami
csőszházban, s most is emlegetjük még azokat a hullott malaczokat, a
melyek ez alkalommal nekünk étkül szolgáltak.
E pusztákat katonai és csendőri őrjárattal a csendbiztos vezetése alatt
többször átkutatták, de bizony eredménytelenül mindannyiszor. És miként
történt ez a nemes hajsza?
A ház elé vágtat egy suhancz betyár, s ujjai közt lapocskát morzsolgat.
Hozzá megy Beliczay s kérdi: ‚Mit akarsz?‘ a legény odaadja a lapocskát,
megbillenti kalapját s elsiet. A lapon rajzónnal az van irva: ‚Csabáról
őrjárat indul, 6 órakor Beliczaynál lesz, onnan megy Markovicshoz, hol
az éjet tölti.‘