ezredes tanárkodott, pedig egyszer kegyetlenül elbánt velem. Lovassági
főparancsnok lévén, Csabára jött szemlét tartani. Rövid gyakorlat után
következett a csapatok elléptetése. Ilyenkor a kapitány, kinek századán
volt a sor, a tábornokhoz lovagolt, hogy a szükséges felvilágositásokat
adja. Ott voltam a tábornok balján egy lófejjel hátrább, s mögöttem a
század kovácsa. Egyik-másik lóról aztán kérdezte: Ki avatta e lovat? én
aztán rámondtam: Tomcsányi őrnagy. Hány éves? stb. találomra elmondtam
valamit, a mi körülbelől egyezett. Aztán a vezetékekre került a sor.
»Kapitány ur! mi baja ennek a lónak?« rámondtam valamit azokból a
lóbetegségekből, a mik leggyakrabban előfordultak. Répásy a kovácshoz
fordult: »Mi baja ennek a lónak?« A kovács, hogy engem meg ne
hazudtoljon, ugyanazt mondta, a mit én. »Század-kovács, rivalt rá
Répásy, maga nagy szamár.«
Nem mertem a kovácsra nézni, ki majd megölt a szemeivel, mikor a
fentebbi jelenet ismétlődött.
A szemle végével Répásy hozzám fordult e szókkal:
– Kapitány ur! egy kapitánynak a századában minden lovat ugy kell
ismerni, mintha hitestársa volna. Elégületlen vagyok.
Tisztelegvén, visszavonultam.
Ebédnél aztán elmondtam neki mentségemet, hogy csak két nap óta
vezénylem a századot.
– Miért nem szóltál ott fiam? most nem kellene bocsánatot kérnem,
tréfálódzott jókedvüen. Aztán elhivatta a kovácsot, öt forintot
ajándékozott neki, mert kapitánya iránt figyelmes volt, én meg tizet
adtam, mert elviselte azt a czimet, mely közvetve rám czélzott.
Ekkor láttam őt utolszor.
Már lábadoztam, erős bot segélyével, s felkötött karral kisántikáltam az
utczára, hogy külső világot is lássak. Leültem a ház előtt, s
mindannyiszor egész társaság gyült össze körültem. Mindenféle ujságokat
s mende-mondát hallottam. Egyszer berugott huszár áll meg előttem,
tiszteleg, s hogylétemről tudakozódik.
– Mi ujság vitéz? kérdeztem.
– Nagy, igen nagy, felelt titokszerüen, kutyául megy a németnek, a
muszka felénk szoritja, maholnap két tűz közt lesz.
Nem tudtam: nevessek-e, vagy elszörnyűködjem e kijelentésen? Már tisztek
fordultak meg nálam, a kik egész határozottsággal állitották, hogy
leghitelesebb tudomásuk van arról, hogy döntő pillanatban az orosz sereg
az osztrákok ellen fog fordulni; szomoru jelenségnek s kétségbeesett
reménynek tartottam akkor is, de most, mikor láttam, hogy nemcsak
felizgatott képzelődés szüleménye, hanem valóságos elterjesztett hir,
mely már a legénység közt is kering, tökéletesen levert, ezáltal az
önbizalmat s fegyvereink erejét veszni látván.
Arad roppantul meg lőn szállva, kormány, képviselők, hadsereg, mind itt
összpontosult. Láttam, itt nem lehet maradásom, de meg jobban is voltam
már. Befogattam, s Temesvár felé vettem utamat.
Temesvárt báró Vécsey tartotta körülzárolva.
Jelentkeztem nála.
Ajánlotta, hogy valamely közeli faluban töltsem a lábbadozási időt, mert
az ő tábora igen nyugtalanitva van, s igy nem alkalmas az üdülésre,
különben is nem tudhatni, mely órában fog e hely nagy csatatérré
változni.
A közel Gyarmathára mentem, hol Dáné esperes igen vendégszeretőn
fogadott. Itt találkoztam Pálffy Albert és Dobsa Lajossal.
Másnap este a jó Dáné esperes háza megtelt vendéggel, ott volt Dáné
Ferencz is. A túlnépes asztalnál igen nyomott, mondhatni levert hangulat
uralkodott. Én bőrpamlagon elnyulva étkeztem, s hallgattam a társalgást,
mely leginkább a hadjárat nyomorait festegeté. Pálffy a többi közt azt a
megjegyzést tette, ha minden egyébtől eltekintene is az ember, már
magában az is kész betegség, mindennap s néha minden órában más és más
vizet inni.
A járási csendbiztos, ki ott ült s egész este egy szót se beszélt, hogy
ő is valami okosat mondjon, Pálffy szavai után hozzá tette: és más-más
bort.
Ez egyetlenszer nevetett fel a társaság, különben egész halottias
szertartási szine volt az estelizésnek.
Reggel nyugtalanitó hireket hallottunk, Pálffy és Dobsa fölmentek a
toronyba, s csakugyan látták az ellenséges sereget Temesvár felé
vonulni. Nem sokára megdördültek az ágyúk, s a temesvári szerencsétlen
csata kezdetét vette.
Seregünk itt szemben állt az összes osztrák sereggel s hiába várta, hogy
Görgey Aradról segélyt hoz, de azért elszántan, kétségbeesetten
verekedett, s az osztrákokat kezdte visszaszoritani, mikor az általunk
megszállni elmulasztott Szent-Andrásról Lichtenstein herczeg seregével a
mieinket oldalba támadta meg, a várból is kitörés történt s igy három
felől, roppant túlerővel az összes osztrák sereg a magyar sereg egy
kisebb töredékével harczolván, ránk nézve az ütközet csakis szomoru
kimenetelü lehetett.
A csata s ezzel utolsó reményünk is elveszett.
Kocsira ültem, Pálffy és Dobsa csatlakozott hozzám, s az a becsületes jó
csendbiztos, ki mindennap más-más bort inni oly veszélyesnek tart,
nehány legényével lóháton elkisért Rékasig.
Itt kocsimon töltöttük az éjt, s lovaimnak valahogy zabot szerezvén,
jólesett azokat ellátnom. Reggel indultunk Lugos felé.
Nincs oly leverő temetés a világon, mint midőn egy szent ügy elesik, s
annak harczosai képezik a gyászmenetet. Rékastól Lugosig kocsin,
lóháton, gyalog, fegyveresen s fegyvertelenül csak menekülőket lehete
látni. Borzasztó képe van egy ily szétvert seregnek! itt egyik
fáradtságtól kimerülten roskad össze, amott az éh és szomj veri le
lábáról a szerencsétleneket; sokan sebesülve vonszolják magokat egy
darabig, aztán valami árok szélén ledőlnek meghalni. A kinek terhére van
fegyvere, eldobja, hogy könnyebben futhasson. Tiszt támogat közembert; a
közember tarisznyájából falat száraz kenyeret nyujt a tisztnek;
megszünik a rangkülönbség s el van feledve minden harag. Nem jajgat, nem
panaszkodik senki, de mindenik arczára van irva a mély fájdalom, a
kétségbeesés.
Hetekig ha elaludtam, nem volt más álmom, mint e terület, Rékastól
Lugosig, benépesitve azon szerencsétlen alakokkal, kik testi és lelki
fájdalom közt roskadoznak; ha elmerengtem, lelki szemeim előtt nem
vonult el más látomány, mint egy szétvert sereg borzadalmas képe.
Hogy igy kell látnom azt a vitéz, szép honvédséget!
A megrázó látványok változatosságai közt Lugosra értünk. Ember hátán
ember volt. Nem birtunk falat kenyérhez jutni, s a kutak kimeritvék.
Kocsimmal valahol félreálltunk, ennyi a beszállásolás. Dobsa és Pálffy
megindult valami élelmet s hireket szerezni; egyik egy, másik másfelé
ment, vajjon melyik lesz szerencsésb? Nagy sokára megjött mindkettő üres
kézzel s azon megállapodással, hogy Törökországba iparkodjunk; arra még
szabad az ut, s mindenki: képviselő, katona, kormánytag csakis azt
hangoztatja: Törökországba. Mi nem képezhetünk kivételt, hát csak
sodortassuk magunkat az áramlattal. »Ha már igy áll a dolog s lenni
kell, jegyzé meg Pálffy, hát előzzük meg az áramlatot, különben mindent
elesznek előlünk.«
Dobsa és Pálffy letelepedtek a kocsi mellé, kiteritették a Lipsky
térképet, kikeresték az utat, mely Orsovára vezet, aztán megindultunk.
Huszonnégy óra óta se mi nem ettünk s a lovak sem részesültek
ellátásban, attól féltem, kidőlnek. Egy helyen kazalban buzakévéket
pillantottunk meg. Háboru idején szabad beszerezni; négy kévét
felraktunk, s igy a lovak már biztositvák. Kis forráshoz érkezvén,
megetettük s itattuk a lovakat, s aztán az esti homályban már sebesebben
haladtunk.
Megvallom, lelkiismeretet csináltam magamnak belőle, hogy mig ezredünk
ki tudja milyen sorsban részeül ott Arad alatt, mig pajtásaim tán utolsó
erőfeszitéssel csatát vívnak s vagy elesnek, vagy isten tudja mi
történik velök? addig én különszakadva, bőrömről gondoskodom.
Rettenetesen kezdtem bánni ez elhatározást, de már lehetlen rajta
változtatni.
Valami városkába értünk. Ez nem lehet Karánsebes, hamar is volna, még
több nagy helyen kellett volna idáig eljutnunk.
Dobsa és Pálffy kémszemlére indult, s egyik is, másik is visszatért azon
hirrel, hogy Facseten vagyunk, tehát egész ellenkező irányban tervezett
utunkkal.
Maig sem tudom, csakugyan ügyetlenségből követte el Pálffy ezt a hibát,
vagy szándékosan vezetett tévutra, hogy Törökországba ki ne jussunk,
elég az hozzá, mi utban voltunk visszafelé.
Most mit tegyünk? folytassuk, vagy megforduljunk?
– Ha már a véletlen is igy akarta, szóltam, akármit ad az isten, én
fölkeresem ezredemet, csatlakozom.
A városban megállapodni nem lesz tanácsos, ki tudja, nincs-e itt valami
ellenséges csapatocska, s minő érzelmü a lakosság? csendesen áthaladtunk
a városon, s jó messze tartottunk éji pihenőt. A lovak elfogyasztották a
két kéve gabonát, de mi már tizszeresen láttuk az égen a csillagokat az
éhségtől. Reggel földeket láttunk öles tengerivel; megszedtük magunkat,
tüzet raktunk, s mondhatom, félsültiben ettük meg, délre zöld szilvával
enyhitettük éhünket. Erre mindenütt szabad volt az ut. Este Paulisra
értünk.
Rózsa Ferdi gyermekkori barátom itt főszolgabiró volt. Egyenesen hozzá
állitottam be, itt aztán jólaktunk mi is, lovaim is.
Rendkivül érdekes estém volt; Roth és Philipovich fogoly tábornokok
őrizet alatt a főszolgabirónál voltak elhelyezve. Sokoldalú, művelt s
kellemes társalgású urak, szabadelvü eszméikkel megleptek. Beszédökből
nemcsak sejtetni engedték, de majdnem kimondották, hogy azon ügynek, a
melyért a magyar fegyverek küzdöttek, barátai, hogy e hős sereg más
sorsot érdemelt, s ha a katonai tudomány a honvédtiszteknél arányban
lenne bátorságukkal s a legénység elszántságával, a világ legelső
katonáit lehetne bennök csodálni. Egyik-másik magyar hadtestparancsnok
eljárásait birálgatták, a kormány hibái előtt sem hunytak szemet, s
egyenesen kimondták, hogy sem a két hatalom hadserege, sem az adott
körülmények nem sodorták volna a magyar sereget e gyászos kimulásba, ha
akarva vagy nem akarva, de mindenesetre az intéző kéz nem vezeti
lépésről-lépésre a romlásba.
Itt hallottuk, hogy Görgey ma vonult egész táborával Világos alá.
Ez bennem egy kis reményt keltett, hát ha nincs még vége ügyünknek? tán
Erdélybe vezet, ott még tarthatjuk magunkat és erősödhetünk. Kétszeresen
áldottam Pálffy ügyetlenségét, vagy szándékos félrevezetését, hogy
Karánsebes helyett Facsetre vezérelt bennünket.
Görgey nagy szellem, roppant lángész s vakmerő katona; oly erővel, mint
a minővel még mindég rendelkezik, fog valamit elkövetni, mire a világ
nincs elkészülve.
Ujra éledtem s alig vártam a reggelt.
Kilencz órakor már Világosra érkeztem.
Olyan volt ez nekem, mint a feltámadás. A temesvári szétvert s elszórt
sereg után, meglátni ezt a szép és harczképes nagy sereget, oly érzést
támasztott bennem, mintha azt a sulyos csapást csak álmodtam volna, s
most fölébredve, látom a boldogitó valót.
Ez a harczképes szép sereg, ezek a hatalmas ágyuütegek és Görgey
tábornok! ezek fogják előteremteni a megváltás művét. Ugy voltam mint a
beteg, kinél a hires orvos jelenléte már magában is javulást okoz.
Egy körülmény azonban zavarólag hatott ezen érzelmeimre; bármerre
fordultam, s akárkivel beszéltem, a fegyverletétel lehetőségéről
hallottam beszélni, s titokszerüen suttogták, hogy a muszka biztositotta
az egész tisztikart, állásának megtartása mellett, hadseregébe átvenni.
Bohus kastélyában nagy haditanács tartatott. Itt Görgey kimondta, hogy
fegyverletételre határozta magát. Ha valaki azonban sikeres működést
igér magának s megütközni szándékozik, ő kész azonnal a parancsnokságot
átadni.
És senki sem vállalkozott. Igen, mert addig húzták az alkudozásokat, mig
az orosz bekeritett.
Zámbelly Lajos ezredes felszólalt, ha már megadás sorsunk, legalább
kerüljük el a boszuállás indokát, s ne az orosz, de az osztrák előtt
tegyük le a fegyvert.
Trankus alezredes Zámbelly vállára tette kezét e szókkal:
– Föl kell akasztatni.
Zámbelly egyedül maradt inditványával, mi ha keresztül megy, sok embert
mentett volna meg a kivégeztetéstől.
De tudja isten, a muszka szél ide is elhatott, s nem egy tábornok meg
ezredes látta magát orosz szolgálatban, mire Aulich tábornok azt mondta:
függni fogunk, uraim, mindnyájan függni fogunk. Én ismerem Ausztriát.
Hogy honnan s ki terjesztette ezt a mételyező hirt, nehéz volna
eldönteni, de hogy számitással történt, ezt minden körülmény igazolta.
Másnap az egész tábor fel volt állitva, a tisztek egy térre
csoportosultak, a hol Görgey bekötött fővel, lóháton megjelent. Német
beszédben előadta, hogy a fegyvert az orosz előtt föltétlenül
leteszszük.
Égetőn sütött a nap; oh! ez az augusztus 13-ika még a velőt is égette.
A tábor indulásra készen állott
A legénység arczán meghiusult remény, ajkán eget hasogató szitok s
keblében vad fájdalom dúlt.
Többé nem az elszánt, a harczszomjas hősöket, hanem a kétségbeesett
katonákat lehetett látni.
»El vagyunk árulva!« dörmögték.
A menet megindult oly gyászosan, hogy a lélek felsirt az emberben. A
honvéd nem csillogtatta fegyverét, a huszár alatt nem ficzkándozott
lova, még az ágyúk döczögése is más volt, mint a dicsőség napjaiban.
A legénység nem pajzánkodott, nem élczelt, de még csak hangosan sem
beszélt. Ez egy óriási gyászmenet, mely a nemzet szabadságát vitte
sirba. Világostól Pankota felé Szőllősre tartottunk, hol az orosz tábor
csatarendben felállitva fogadott.
Itt történt a fegyverletétel.
Mit mondjak e jelenetről, vagy hol kezdjem? Azon-e, mikor a legénység
megtört szivvel búcsuzott szeretett tisztjeitől, vagy midőn a büszke
huszár kedves paripája nyakát átölelve, édesen csókolá végig; vagy a
zokogó tiszteken, kik velő-hasogató fájdalommal tekintettek végig azon
vitéz legénységen, melyet annyi szép csatában oly diadalmasan
vezényeltek?
Mind ez oly szivrázó volt, hogy a vad csoportok vezetői, a muszka
tisztek, száraz szemmel nem nézhették.
A ki e szomorú jelenetben részt vett, elmondhatja, hogy egyszer már
meghalt.
A fegyerletétel hadtestenként történt, elébb a gyalogság, aztán a
huszárok. Nem volt legény, ki fegyverét – mielőtt tőle megvált – meg ne
csókolta volna. Némelyek utolsó töltésükkel önéletöket oltották el, ezek
közt egyik jóbarátom, Molnár, tekintélyes pesti ügyvéd is. Mondom, ez
rettenetes, az őrülésig rettenetes volt!
A tisztek fegyvereiket s minden tulajdonukat megtartották.
Mintha a tenger megindult volna medrét változtatni, ugy hullámzott tova
ez a sokaság, ellepve mezőt, utat, falvakat, a mennyire csak a szem
látni képes.
XIII.
Nincs többé magyar hadsereg. »Az nem lehet, hogy annyi sziv, hiába onta
vért.« Hiszen még viseljük az egyenruhát, kard van oldalunkon; itt van
seregünk, ott döczögnek ágyuink… Igaz, igaz! de mit ér a meglánczolt
oroszlánnak ereje? Foglyok vagyunk, kiket isten és a világ elhagyott.
Népek felszabaditásáért harczoltunk, s most minket kisérnek börtönre. Ám
legyen, kardjainkat eltörhetik, de az eszmét, melyért e kardot kihúztuk,
többé meg nem ölhetik; nagy és dicső csatákban nyert az
halhatatlanságot, s nincs az a hatalom, mely bakóival ki birná irtatni.
Legyen az árulás, vagy két nagyhatalom túlereje, mely e végzetes
állapotot szülte, győzelmeink sikere azért meg lesz, mert történjék
velünk bármi, az ügy, melyért egy év alatt annyian elvérzettek, diadalt
fog aratni.
Az orosz tisztek előzékenyen, udvariasan s barátságosan bántak velünk.
Hozzánk lovagoltak, részvétöket fejezték ki; dicsérték seregünket, hogy
itt, meg ott a csatákban mily hősiesen küzdöttek. Kináltak italaikkal,
bizalmas társalgásba ereszkedtek, pajtásosan »te«-geztek, s a németet
helyettünk is szidták.
Zerinden megszólit egy Olga-huszár kapitány.
– Mi ismerjük egymást.
– Azt hiszem, kardjaink találkoztak.
– Még pedig derekasan mindkét részről. Ugy-e Turánál?
– A mint az egyenruháról látom, igen.
– Én is arról ismertem rád. Ej! csak azt a püspököt láthatnám, a ki ott
veletek harczolt. Az valóságos halál angyala volt, oly irtást vitt
végbe.
– Velünk püspök?
– Igen; veres diszben, mellén nagy kettős kereszttel.
Visszagondolkoztam.
– Ah! tudom már, az nem püspök, hanem Dessewffy tábornok volt.
– Mindnyájan azt hittük, még ezredesünk is, pedig ő már volt
Magyarországban, sőt atyja magyar eredetü.
– Valóban? vetém oda egykedvüen.
– De igen, Palugyánszkynak hivják.
E névre fölrezzentem.
– Itt volt?
– Sőt most is itt van; felelte a kapitány.
– Vezessen el hozzá.
– Ismeri?
– Nem tudom, de meglehet hogy igen.
Bóra, a főherczeg uradalmi tisztjéhez mentünk, az ezredes ott volt
beszállásolva.
A mint a szobába léptem, az ezredes – daliás fiatal férfi – egy
pillanatig rám mereszti szemeit, megismer, felkiált s ölelésemre siet.
– Hogy igy kell önt viszontlátnom! sohajtá, hogy igy találtam őseim szép
hazáját!
– Az ezredes urnak ezen kevés oka lehet feljajdulni.
– Ne higyje, s hogy itt lát, nagy erkölcsi nyomás következtében történt.
Beadtam lemondásomat, de legfelsőbb helyen sulyt fektettek arra, hogy én
vezényeljem az ezredet. Olga herczegnő, az ezred tulajdonosa hivatott,
sajátkezüleg ajándékozott meg e diszkarddal (ékkövekkel gazdagon
kirakott kard) s kijelentette ohajtását, hogy szép és vitéz ezredét én
vezényeljem. Önök itt nem tudják, mit jelent az ott? ily magas parancs
ellentmondást nem tűr. Meg kelle hajolnom, vagy… Megtettem, a mi tőlem
telt; a mint Magyarország határát átléptük, hüvelyébe rejtettem
kardomat, csatákba mentem mindég üres kézzel, mert én, mióta magyar
földön vagyunk, kardot nem rántottam.
Őszinte megindulással beszélt.
Ott tartott theára, s visszaemlékeztünk a Pesten együtt töltött napokra.
Kérdezett Schodelnéra, Lendvayra, Marczibányiékra, sorban és névszerint
emlegette azokat a derék fiukat, akikkel annyi jó és kellemes órát
eltöltött.
Késő este váltam el tőle; kért, hogy mig a végzet együtt tart bennünket,
látogassam meg gyakran, mindennap s ha valamiben szolgálatomra lehet, ha
tán menekülni akarnék e helyzetből, legyek bizalommal iránta, tán
segithet.
Megköszöntem. Én társaim sorsában osztozni akarok.
A távolban villámok czikkáztak. Ezredünk tanyájára érkezvén, találkozom
Maszburg Sándor báróval.
– Gyere Lojzi, szólitott meg, jó szállást készitettem. Azt hiszem,
szükség lesz rá az éjjel, fergeteg közeledik.
Elfogadtam a meghivást. Maszburg nagy szénaboglyához vezetett, melybe
terjedelmes lyukat vájt. Bebujtunk, szél és eső ellen biztositva, hamar
elaludtunk. Egyszerre fölébredünk mindketten nyakig vizben, iszonyu
felhőszakadás volt s a viz csak ugy tódult be nyughelyünkre. Mint a
kiöntött ürgék vánszorogtunk elő, s siettünk másutt keresni menedéket.
Alig tettünk néhány száz lépést, vakitó fény, s idegrázó csattanás tölté
el a helyet. Össze, s aztán körülnéztünk, s pillanat mulva láttuk, hogy
a boglya, mely néhány percz előtt hálószobául szolgált, lángban áll; a
villám belécsapott.
Maszburg könnyedén vállat vont, s szólt:
– Most már mindenen tul volnánk.
– Pedig ki tudja, feleltem, mi mindenen kell még átesnünk?!
Másnap tovább mentünk.
Már az uton hallottuk az orosz tisztektől, hogy Sarkadon legalább egy
hétig fogunk időzni, mig a futár Varsóból visszatér a czár
elhatározásával, a magyar foglyok sorsa iránt. Az orosz tisztek a
hihetetlenségig szép dolgokat helyeztek kilátásba, mert Paskievich
herczeg a magyarokat nagyon megszerette, s a czárnak is hizeleg, hogy a
magyar sereg az ő győzelmes hada előtt tette le a fegyvert.
Mi bizony készebbek lettünk volna Oroszországba elkisértetni magunkat,
mintsem kiszolgáljanak a megalázott osztrák seregnek.
Sarkad gróf Almássy Dénes birtoka volt, ő pedig ezredünknél szolgált,
tehát gondoskodott, hogy tiszttársai, s a legénység legalább az ő
jószágán lehetőleg jól legyenek ellátva. Egy nagy udvart, mely
környes-körül juhaklokkal volt szegélyezve, kitakarittatott, s ide
szállásoltattunk, vihar és rosz idő ellen menedéket adtak a juhaklok.
Igen meg voltunk elégedve a berendezéssel. Élelmi tekintetben is
juhokat, ökröket juttatott az ezred számára.
Tisza Kálmán és Tisza Lajos még akkor igen ifjonczok, az ezredünknél
szolgáló unoka-testvéröket, gr. Ráday Pál őrnagyot látogatni ide
eljöttek, még pedig jól megrakott társzekeret hozván magokkal, hogy a
többinek is jusson, jutott is.
Negyed nap aztán igen borzadalmas meglepetésben részesültünk. Az
epemirigy-járvány nagy mérveket öltött; hát azokból a juhaklokból
környes-körül kórházat csináltak, mi meg a közepén voltunk. Egész nap
láttuk beczipelni a betegeket, s elhurczolni a holtakat; láttuk a
haldoklókat kivánszorogni, összeesni és meghalni.
Mennyivel könnyebb volt az ágyuk előtt állni! de hát az ember hihetetlen
sokat elbir; első nap irtózattal fordultunk el ezen felháboritó
látványtól; nem tudtunk enni, sem aludni, minden pillanatban azt vélte
az ember, hogy most lehelte be a megfertőztetett levegőt. Másnap már
ettünk; harmadnap már ettünk is, aludtunk is, sőt egyik-másik élczelt
erre az idegrázó állapotra.
Nyolczadnapra fölkerekedett a tábor s tovább vonultunk. A sorsunk felett
döntő czári parancs már itt van, de hogy miként szól, azt meg nem
tudhattuk.
Végre Gyulára érkeztünk, most már megtudtuk, hogy hányadán vagyunk? az
orosz kiszolgáltatott az osztráknak.
Elmentem bucsuzni Palugyánszkyhoz, két ezüsttel kivert gyönyörü
pisztolyt adott örök emlékül.
Ezredünk több tisztei, valamint a Hannover-huszároktól is, kik azelőtt
járatosak s ismerősek voltak Wenckheim József gróffal, oda mentünk
ebédre. Néhány orosz tiszt, tábornok és ezredesek is voltak jelen.
Egyszerre jön gróf Forgách Sándor, muszka öltözetben, gombján még a
kancsuka is ott lógott. A huszártisztek mintha csak összebeszéltek
volna, távoztak az ebédlőből, s az éleseszü szellemes grófné azonnal
követte őket, s a gyermekszobában terittetett számukra. Egyenkint aztán
az orosz tisztek is ide vonultak.
A délután keserves jeleneteknek volt megteremtője. A honvédtisztek
tették le fegyvereiket az osztrákoknak. Tán azért siettek ugy vele, hogy
túlessenek rajta, mig kéznél van az orosz karhatalom, mert eszökbe
juthatna azoknak a vakmerő honvédeknek valami gonosz tréfát csinálni, ha
csupán némettel van dolguk, s kard van a kezökben. Egészen biztositani
kellett magát, hisz a fegyvertelen emberekkel aztán majd el tud ő bánni.
Akárhány tiszt kettétörte kardját s ugy dobta nekik oda.
Én is leadtam kardomat, s vele a Palugyánszkytól örök-emlékbe kapott
pisztolyokat is. Nem nagyon sajnáltam, a mennyiben oly embertől voltak,
ki hazám ellen harczolt. Hisz hogy kardot nem vont ki, végre is
nevetséges; a huszárnak első és főfegyvere a ló, egy ezredesnek meg
épenséggel nem az a feladata a csatában, hogy maga kaszaboljon, hanem az
ügyes, tapintatos és szerencsés vezénylet, ha ez megvan, kardját akár
otthon szegre is akaszthatja, azért mégis vitézül harczol. Egy
hajszállal sem volt kevésbé ellenség, mint akármelyik kozák, s igy
pisztolyai se lettek volna – mint ajándék – nagy becsben, kivéve mint
harczi szerzemény.
Le voltunk sujtva a kétségbeesésig, s ki voltunk szolgáltatva annak az
ellenségnek, kit annyiszor megtanitottunk futni, s átvették azon
kardokat, melyek nekik mindenkor tiszteletet parancsoltak. Hogy nem
szégyelték e szerepet? Tisztjeink még fegyvertelenül is büszkén, emelt
fővel néztek szemébe azoknak, kik most elég bátorságot éreztek
piszkolódni.
Megtörtént velünk a legborzasztóbb, kiszolgáltattak az aljas boszu
szenvedélyeinek aléltan, fegyvertelenül. És a német nem késett ezt
velünk éreztetni. Mily különbség volt az orosz és osztrák tisztek
bánásmódja közt! Az oroszoktól egy sértő vagy lealacsonyitó szót nem
hallottunk; meghagyták kardjainkat, megadták a rangunkat illető
tiszteletet, müvelt és barátságos hangot használtak irányunkban. Az
osztráknak első dolga volt kardjainkat elszedni, persze még orosz
fedezet alatt, aztán járta a ‚lázadó csőcselék, Kossuth kutyák‘
czimezés. Bizony nem gondolták meg, hogy annál nagyobb szégyen rájok
nézve, minél jobban aljasitanak minket, kik ugy elvertük, hogy az orosz
kegyelme nélkül csak a hirök állana még fenn. A haldokló oroszlán
voltunk.