szerencsétlenséget hozott. Vezérnél nem elég a bátorság.
Branyicskóról lévén szó, eszembe jut, mikor az ütközet után reggel a
sereg Eperjesre bevonult, legelől a Nádorhuszárok egy százada érkezett,
ezen századnak legelőbbre tolt két embere Eperjesre belovagol, s a kath.
templom tornyán még ott leng a sárga-fekete zászló. Az egyik huszár
megállt a torony előtt s a lebámészkodó őrre rákiált: ‚Eszem benned azt
a tót istent, te kutya! huzd be azt a csunya zászlót, mert mindjárt
kirántom alólad ezt a tornyot.‘
A tavaszi hadjárat aztán a téli nyomornak sok képét eltörölte; a nagy
sikerek feledtették a kisebb csapásokat. Szolnok, Vácz, Kápolna, Hatvan,
Bicske, Nagy-Sarló, Isaszeg és Buda bevétele oly fegyvertényeket
mutatnak fel, mikről szaktudósok avatott tollakkal történelmi müveket
irtak; tapasztalt tábornokok, tudós táborkari tisztek müvei a nagy
világban közkézen forognak, csak gyöngeségemet árulnám el, ha én azokból
valamit elvonni, vagy hozzáadni akarnék.
Buda bevétele napján a marcziusi ifju bajtársaim közül kettővel
találkoztam; Irányi Dániel kormánybiztos, s Vasváry Pál már őrnagy volt.
Irányi Danival együtt ebédeltem az nap, maig sem tudom kinél, az utczán
fogott el, kitünő pezsgője volt, vagy csak akkor izlett ugy, mert reggel
óta a budai várfokon magyar zászló lengett.
Vasváryval néhány napot töltöttem együtt, ekkor láttam őt utoljára.
Jókedvüen, vigan, tele boldogsággal ment el Erdélybe, a hol aztán
elesett.
Ezredünk háromfelé volt vezényelve; egy osztály Erdélyben, kettő
Komáromnál és a negyedik a tiszai hadseregnél. Én az utóbbinál voltam
Mariássy őrnagy alatt. Czeglédnél táboroztunk, Rohonczy Gida
ezredesünket sebesülten hozták ide, kémszemle alkalmával meglőtték. A ki
nem volt szolgálaton, a kedélyes derék ur betegágyánál töltötte idejét.
Itt aztán adomáztunk, nevettünk, s lehetőleg iparkodtunk a kedves
parancsnokot szórakoztatni. Egyik pajtásunk, ki az erdélyi seregtől
érkezett, kifogyhatlan volt a Bem adomákkal, a többi közt mondá:
»Teleki Sándor gróf ezredes intendans, Bem egyik legkedvesebb embere, az
ép odaérkezett kormánybiztos Beőthy Ödöntől rendeletet kapott, hogy
azonnal hagyja el a hadsereget, s menjen haza elfoglalni főispáni
székét, s helyébe intendansnak kinevezi Oláh Mátyást. Teleki leforditja
németre a rendeletet, felöltözik diszbe, s megy Bemhez, ki épen a
térképen tanulmányozott. Felpillant, s meglátja Telekit.
– Mit akar, kedves Teleki?
– Búcsuzni jöttem.
– Tán tréfál?
– Rendeletem van. Ezzel átnyujtá neki.
Bem beletekint, s boszúsan felkiált: »Beőthy, mit akar megint ez a
Beőthy? magát elvinni tőlem, s azt irja, valami Oláht küld maga helyett
Mátyásnak (azt hitte, hogy intendans magyarul Mátyás). Nekem nem kell
más Mátyás, maga volt, lesz és marad az én Mátyásom.
Szinte Bemről beszélte, mint ki tőle magától hallotta, hogy az öreg ur
üveges hintajában szendergett. Egyszer csak látja, hogy egy honvéd
közeledik kocsijához, megáll a lámpa alatt s veszi a fegyverét.
Figyelmes lettem, vajjon mit akarhat? hát csak elkezdi törülni a
fegyvert, belül is megtisztitja, rendbe hozza a sárkányt, aztán vállra
veszi és indul. Ej, ez derék gyerek, jó katona! rákiáltottam s tiz
forintot ajándékoztam neki. Negyed óra mulva jött másik, ugyanazt
tettem, annak is adtam öt forintot. Jött aztán harmadik, negyedik,
ötödik, de én aludtam.
Táborunkban több mint száz horvát fogoly volt; nem hiszem, hogy nagyon
epesztette a honvágy, otthon bizonyára nem éltek oly jól. A tisztek
tiszti fizetést huztak, a legénység pedig ép ugy kikapta hús és kenyér
részletét, mint a mi honvédeink. És mégis mire vetemültek? feltörtek és
kiraboltak egy raktárt. Ha ezt honvédek cselekszik, megtizedelték volna.
De, nehogy boszu vagy vad kegyetlenség hirét vigyék a külföldre, sokkal
enyhébb büntetést szabtak a foglyokra, mint minőt a haditörvények
szigora megkivánt. Egyenkint 25 botütésre itéltettek.
Kossuth Lajos ép akkor érkezett Czeglédre Horváth Mihály miniszter
kiséretében, mikor az itélet végrehajtandó volt. Azonnal elküldte Asbóth
Lajost, hogy az itélet végrehajtását akadályozza meg, s a bűnösök
kegyelmet kaptak.
Beksitstől a napokban egy röpirat jelent meg, állitólag Kemény Zsigmond
naplójából. A röpiratot magát nem olvastam még, de a Lloydban közlött
kivonat elég volt, hogy méltatlankodva forduljak el tőle. Kossuthról azt
irja, hogy terrorizált, s tán még fegyveres kézzel is fenyegetődzött
tekintélyek és nagy emberekkel szemben. Ez aztán a legnyomorultabb vád.
Hiszen, ha valamit lehet Kossuth szemére vetni, ha valamivel a világon
indokolni lehet, hogy nem egészen s tökéletesen töltötte be helyét, ugy
az más nem lehet, mint hogy végtelen jó szive volt, mely minden
sebesülttel együtt vérzett, minden elesettnek hozzátartozóival együtt
sirt. Ő meggyőzni, elragadni igenis tudott, de terrorizálni nem; ő
fegyveres kézzel fenyegetett, vagy erőszakolt volna valakit, kinek ész,
sziv, meggyőződés voltak fegyverei? Ilyet Kossuthról az állithat, a ki
soha se látta, soha se hallotta, s kinek lelkébe az ő igéi nem hatottak.
Hisz Kossuthnak, ha egy halálos itéletet kellett volna aláirni, minden
hajszála egy éjen át megőszül. Magában az is, hogy megérkezik, s első
ténye a bűnös ellenségre hozott legenyhébb itéletet felfüggeszteni, nem
mutat-e a legáldottabb szivre? bár kissé érczesebb lett volna, ha nem is
fegyvert fogni valakire, hogy a maga nézeteire kényszeritse, de nem
kegyelmezni az elfogott árulóknak, mikor lőpor és golyó várt reájok.
Kossuth szive megérdemli, hogy a legünnepeltebb költők által
megénekeltessék, és ime, meg akarják hurczolni.
Jellemzi a kort, hogy ilyesmit sajtó és közvélemény mindjárt agyon nem
sujt.
Kossuth Lajoshoz diszőrségül egy század huszár rendeltetett. Engem ért a
szerencse, s én a század élén dobogó szivvel lovagoltam be Czeglédre.
Asbóth ezredesnek jelentettem, hogy egy századdal itt vagyok
szolgálattételre.
Első hivatalos működésem volt egy altisztet az indóházhoz küldeni.
Ugyanis Horváth Mihály miniszter kijött hozzám, s elmondta, hogy arany
burnót-szelenczéjét az indóháznál feledte. Azonnal odavágtatott egy
altiszt, s a szelenczét el is hozta.
Folytonosan annyi küldözgetés, üzenet volt, hogy egy szakasznak állandón
nyeregben kellett lenni.
Asbóth Lajos az irodába hivott, hogy segitsek, mert nem győzik az irást.
Egyik levél a másikat érte; egyik rendelet a másik után ment. Dicsekvés
nélkül mondva, sokat könnyitettem, mert fogalmaztam, s azt nem kellett
leiratni, hát titkár, fogalmazó és irnok-szolgálatokat teljesitettem.
Horváth Mihály és Asbóth Lajos el volt ragadtatva.
Késő este jön Asbóth, s azt mondja: »A kormányzó ur theára vár magához.«
Beléptünk hozzá, ott volt neje is.
– Lám Degré, mond nyájasan Kossuth, most már értem, hogy a szolgálati
tiszt önöknek, uraim, nagy segitségökre volt.
Kossuth Lajosné fáradt s mosolytalan fejbillentéssel fogadta
tisztelgésemet.
Nem a környezetből levő csak magam voltam az asztalnál. Kardosan ültem
oda, s a csákót térdemen tartottam. Engedelem után kardot, csákót
letettem.
A kormányzó mindenkihez szólt. Tőlem azt kérdezte:
– Mit könnyebb forgatni, a tollat-e vagy a kardot?
– Szellemes embernek a tollat, bátor férfiunak a kardot.
– És melyik üdvösebb?
– Nagy eszme szolgálatában egyik ugy, mint a másik, szent eszköz.
– Hála isten! hogy ifjuságunk igy fogta fel.
Kossuthné csak férjével váltott nehányszor szót, más senkihez sem
beszélt.
Az étkezés felette egyszerü, s igen rövid volt.
Megint munkához láttunk, mi az éj nagy részét igénybe vette.
Az a sok levél, futár, jelentés, mely egymást érte, s elintézésre várt,
nem csekély gondot szerzett. Az orosz ekkor már nagyon a nyakunkon volt.
Ha magam nem teljesitettem is, láttam életemben sok és terhes munkát
végezni, de annyit, mint Kossuth Lajos egy éjen át elbirt, soha. Minden
legcsekélyebb levelet, tudósitást vagy jelentést elolvasott, s annak
elintézése iránt intézkedett. Az ott foglalkozó irnoknak tollba mondott,
mialatt kezében a toll perczegett, s ő maga egészen más tárgyról irt;
közben még titkárának is ráért felvilágositásokat adni.
Éjfél után 3 óra felé pihentünk le, ötkor már talpon volt a kormányzó, s
az egész személyzet, hogy az azon idő alatt felszaporodott ügyeket
elintézze.
Tizenkét órakor jött Posch Márton kapitány, engem felváltani.
Jelentettem, hogy a szolgálatot másnak adom át.
– Nem bocsátom el, mond Kossuth, önnek itt nagy hasznát vesszük.
Megköszöntem a kitüntetést.
Asbóth Lajos ezredes azonnal ment, s Poscht századommal elbocsátotta, az
ő századát visszatartván az én vezényletem alatt. Igy voltam harmadnapig
a kormányzó oldalánál, az ő asztalánál s vele étkeztem mindég. Ezen
egész idő alatt csak egyszer félórára szakitott magának annyi időt, hogy
sebesült ezredesemet: Rohonczy Gidát meglátogatta, a többit mind
emberfeletti munkával töltötte.
Mindég csodálatom tárgya volt ez a nagy ember, de mióta igy, itt láttam
őt, képes lettem volna előtte leborulni, mint természet feletti erő
előtt.
Midőn visszatértem a táborba, olyan voltam, mint valami alvajáró,
álmodoztam s elmerengtem, mert lelkem előtt mindég az a rendkivüli
szellem lebegett.
Czeglédről Abony vidékére vonult táborunk. Éjszaka, nem messze a tűztől,
a kiégett gyepen heverésztem Fülepp Józsi barátommal, s ujságpapirba
göngyölt alföldi dohány-szivarkákat füstölgettünk, mikor odatoppan
Wartensleben Guszti, e szókkal: »Fiúk! hoztam theát és czukrot.« Azonnal
bográcsot vettem elő, a melyben félóra előtt még pörköltet készitettünk,
abrakos tarisznyával kitörölgettem s viz után láttam, de viz egy csepp
sem volt kapható. Az oroszlán fölébredt, most már le kell csillapitani.
Most már minden áron theázni akartunk. Mit tehettünk mást? megfőztük
borban. Hát biz az nagyon jó volt, legalább nagyon jól esett, sőt
megismételtük.
Innen Nagy-Kátára mentünk.
Egy napon századommal előőrsön valék; az őrjárat éjszaka bement
Fényszaruba, s ott egy orosz őrjáratot elfogott. Ezek voltak az első
fegyveres oroszok, a kiket láttunk. Még éjszaka bekisértettem a
főhadiszállásra.
Hajnal hasadás előtt parancsot kaptam az őrszemeket visszavonni, s a
századdal mindjárt N.-Kátára tartani. Felváltani más század nem jött.
Tudtuk, mit jelent.
Nagy-Kátán azalatt megfujták a riadót, s Posch Márton kapitánytársam
sebes vágtatva iramodik a gyülekezési helyre, a mint azonban egyik
utczából a másikba kanyarodik, egy ellenkező irányból vágtató huszárral
ugy összeütközik, hogy vállperecze eltört. Harczképtelen lőn.
Erre a hirre érkeztünk meg s csatlakoztunk. Az osztály indulásra készen
fel volt állitva, s őrnagyunk Mariássy József ujonnan szerzett délczeg
paripáját ott az osztály előtt fitotgatva ágaskodtatá, pórul járt, a ló
hanyat vágta magát vele, s Mariássyt eszmélet nélkül szállitották el.
Most törzstiszt nélkül maradtunk, Posch Márton kellett volna, hogy
átvegye az osztályt, de őt is betegházba szállitották. E szerint én
voltam nemcsak a legöregebb, de az egyedüli kapitány az osztályban.
Szükségkép átvettem a parancsnokságot.
Volt ugyan egy törzstisztünk; tanult, jártas, bátor és régi katona,
Pálinkás őrnagy; ott volt a csatákban elől, meg is sebesült, végre
hősiesen elesett. Ő az ezred nem annyira megalakitásánál, mint
felszerelésénél s betanitásánál kezdettől fogva tevékeny részt vett, már
a régi időkben huszár-kapitány levén, nálunk mint őrnagy szolgált;
osztálya s vezénylete azonban soh’sem volt. És miért? Bizony a ki ujoncz
lovakkal, ujoncz katonákkal, ujoncz tisztekkel vesződik, annak kár
minden szavát mérlegbe vetni. Szegény Pálinkás felboszankodván, a
tisztekre nézve valami sértőt talált mondani. Erre az urfiak pert
akasztottak az öreg nyakába, mely szegénynek elestéig sem végződött be,
tényleges szolgálatot nem tehetett, s csakis mint önkénytes vett részt
sorainkban, de mindég részt vett. Mily szivesen megkértem volna, hogy
vegye át a vezényletet, egy tapasztalt s hadászatilag tanult katona csak
máskép tudta volna vezetni a csatában embereit, mint én. De hát nem
lehetett, nem volt szabad.
Ilyenkor elnézőbb, engesztelékenyebb kellene, hogy legyen az ember.
Hiszen másutt is merültek fel hasonló neheztelések, de aztán
kiegyenlitették. Például:
Schulz Bódog alezredes zászlóalja valami viszás dolgot követett el.
Schulz hevében azt találta mondani: »Igy van az, ha gyermekeket neveznek
ki tisztekké.« Ennek következtében a tisztek tanácskozásra gyültek
össze, s elhatározták, hogy testületileg elmennek az alezredeshez, s
azonnal beadják lemondásukat. Ugy is történt. Schulz kissé megdöbbent,
aztán csakhamar összeszedve magát, felelte:
– Nem veszem vissza a szavamat, mert most csakugyan megmutattátok, hogy
gyermekek vagytok, ha ilyen apróságot fel nem tudtok venni ilyen vén
szamártól, mint én vagyok.
A tisztek elnevették magokat, s siettek kezet szoritani a különben
szeretett s hallatlan bátorságu hős alezredessel.
Tudva levő dolog, hogy Schlick oszt. tábornok félszemű volt, hát a
hiányzó szemét párbajban ez a Schulz vágta ki, s most minden alkalomkor
azt üzente neki, hogy foglalkozva van a másik szemére.
Egyébiránt sajátságos ember volt; Schulz Felixnek hivták, s ő Báthory
Bódogra változtatta nevét. A legnagyobb csatatüzben, ha legsürgősebb
rendeletet hoztak neki, s a czimirat ugy volt, mint mindenki megszokta:
»Schulz Felix alezredesnek«, rajzónt kért a segédjétől, kitörölte a
»Schulz Felix«-et, fölibe irta: Báthory Bódog, s csak azután bontotta
ki, s olvasta el.
Egy izben, ép Schlick hadtestével állván szemközt, egyedül csaknem az
ellenségi őrszemekig lovagolt. Német könnyü lovasság üldözőbe vette, s
már-már utolérte, mikor Báthory Bódog két öles árkot átugratván,
biztonságban érezte magát, mert meg volt győződve, hogy azok lovai ezt
az ugrást meg nem teszik, s ha egy vagy kettő akadna is a sok közül,
azok gazdáival majd el tud bánni. Az árok innenső oldalán nyugodtan
megállt, s várta, mig az üldöző csapat odaér, s nagyot nevetett, mikor
az árok előtt valamennyien hökkenve megálltak.
– Mondjátok meg Schlicknek, kiáltott át, hogy én Schulz Felix von
Hohenstein állok itt vele szemben, s holnap kivágom a másik szemét.
Persze nem vágta ki, de nem rajta mult, de még csak jószándékán sem,
hanem Schlick szerencséjén, mert Báthory Bódog csakugyan mindenütt
kereste őt.
De megmaradva a nagy-kátai tábornál, hajnalban az egész lovasság, tán
huszonkét század, nehány lovasüteggel Mészáros, Dembinszky, Dessewffy és
Perczel vezetése alatt Fényszaru felé vonult, Visovszky az egész
gyalogsággal és nehéz ütegekkel veszteg maradt Nagy-Káta alatt.
Én, mint feljebb emlitettem, kénytelen valék osztályt vezényelni.
Bántott a gondolat, meg fogok-e felelhetni e nagy és szép feladatnak?
Gyöngének éreztem rá magamat, s a sorban akármelyik közemberrel örömest
cseréltem volna állást és helyzetet; az nem felelős semmiért, teszi azt,
a mire vezénylik, s nincs másra gondja, mint védelmezni magát, vagy
levágni, ki kezeügyébe kerül. De mennyi mindenre kell, hogy forditsam
figyelmemet én, ki oly keveset értek hozzá.
Ily gondolatokkal tépelődve haladtam, s egyszerre mellettem termett gr.
Ráday Gedeon, ki Mészárosnál nyargoncz volt. Azt mondja:
– Mészáros meglátott, s ide küld, hogy kérdezzem, van-e valami a
kulacsodban?
Akkor nézem, s látom, hogy a kulacs csakugyan ott lógg a nyeregkápában.
– Bizony üres ez.
– Van az öreg urnak jóféle cognac-ja, meghagyta, hogy töltsük meg neked.
Elvitte a kulacsot, nem sokára visszahozta, jót húztam belőle, felséges
cognac volt.
Fényszarutól homokbuczkás talajon letértünk Tura felé, s nem sokára
állást foglaltunk.
Századommal ágyufedezeten voltam. Égető melegen sütött a nap.
A tüzelés erősen folyt mind a két részről. Itt-ott már veszteségeink is
voltak. Most mellettem termett gr. Wartensleben Guszti, három lábu
lovon, Lehel-huszár őrnagy volt.
– Lojzi! szólt a gróf, ellőtték a lovam lábát s nem tudom merre van
emberem a lovakkal. Adj, kérlek, egy lovat.
Felálltam a nyeregben, s hátratekintve kiáltottam emberemre, hogy
vezesse elő készletben tartott lovamat. Leirhatlan érzés volt, a min
most átestem; mintha a föld kisiklott volna lábaim alól, hogy feneketlen
mélységbe zuhanjak. Nem volt időm meggondolni, mi történt?
tetőtül-talpig minden idegem megrendült, és én a földön voltam.
– Bocsánat Guszti, szóltam Wartenslebenhez, nem adhatok lovat, mert –
mint látod – magamnak van rá szükségem.
Az ágyufedezetnél a Lehel-huszárok váltottak fel, én pedig parancsot
kaptam a balszárnyon levő másik századunkkal egyesülni. Nem sokára rá
nekünk s két osztály Bocskay-huszárnak, rohamot kellett intézni az
ellenséges jobb szárny ellen, mely hosszu vonal kozákokból állt. Már
ügetésben haladtunk, mikor a kozákok kétfelé válva, futásnak eredtek.
Ekkor: »rajta! rajta!« vezényeltem, a legénység is látván a futó
sereget, eget verő »rajta!« kiáltással vágtatott előre. Most láttuk,
hogy a kozákság futamodása csak csel volt, mert mögötte mint kőfal állt
egy világos kék egyenruhás huszár ezred, és dzsidások.
Nem vettük észre, hogy e csel és túlerő láttára a Bocskay-huszárok
megfordultak, részünkről már lovat és embert visszatartani lehetlenség
volt. Vakon belevágtattunk.
És ez volt az egész hadjáratban a legnevezetesb roham, a mennyiben a
lovas-roham négy-öt percznél tovább nem igen tart, ezalatt egyik vagy
másik fél összezavarodik s elhagyja a tért. E rohamban a küzdés félórán
túl tartott.
Bámulatos volt a csornai lovas-roham is, midőn az Olaszországból
megérkezett Császár-dzsidás ezred, az osztrák hadsereg leghiresb
lovassága kikérte magának, hogy a Nádor-huszárok ellen őt bocsássák, s a
ló szügyéig érő buzában lépést mentek egymás ellen. Dessewffy Dénes oly
pikaszúrást kapott, mely a hasán ment be, s hátul jött ki. Az mentette
meg a haláltól, hogy 36 óra óta nem evett. Sréter Lajos őrnagy is oly
sebet kapott, melyet halála órájáig fájlalt. Négyszer visszaverték a
Nádor-huszárok a dzsidásokat, kik ötödször is sorakoztak megmérkőzni.
Ezen ötödik összeütközésnél mindkét részről az osztályokat már altisztek
vezényelték, mert valamennyi főtiszt a földön volt. Goncz dzsidás őrnagy
foglyul esett. A magyar tiszt nemes lelkületét jellemzi, hogy mikor a
nép a fogoly őrnagyot agyon akarta verni, a huszár tisztek, kik az imént
még elkeseredve verekedtek ellene, saját ruháikba öltöztetve szöktették
meg. De különben a közvitézek is mindég nemesen viselték magokat a
lefegyverzettek iránt. Mikor huszárok, az elkeseredett magyar községeken
át betörő horvát foglyokat kisértek, s a nép »agyon kell verni!«
kiáltással rohanta meg, a huszárok védték a foglyokat, a felizgatott
tömegeknek azt mondván: »fogjatok magatoknak atyafiak! van ott sok, a
honnan ezeket hozzuk.«
Az ötödik összeütközés után egy dzsidás osztályból 26 harczképes egyén
maradt. Ezt később maga Goncz dzsidás őrnagy állitotta. Rendkivüli és
véres attaque volt, de nem oly tartós, nem oly szokatlan s tán nem is
egészen annyira öldöklő, mint ez a turai.
A mint ráütöttünk az oroszokra, egy-két percz alatt be voltunk keritve.
Iszonyu küzdelem és mészárlás fejlődött ki; szabadulnunk semerre sem
lehetett, mi volt más hátra, mint verekedni utolsó emberig, vagy megadni
magunkat. Mi inkább akartunk meghalni. Sorainkban küzdött önkénytesen
Dessewffy Arisztid, teljes tábornoki diszben, mellén a másodrendü
érdemkereszttel, s mert a veres attilát meg a keresztet látták a
muszkák, később állitották, hogy az a püspök, a ki velünk attaquirozott,
roppant vitéz volt. Oldalánál küzdött két segéde: Dessewffy Gyula és
báró Luzsénszky. Itt egy oly mesés dolog történt, hogy le se merném
irni, ha Dessewffy Gyula nem élne, s rá mint tanura nem hivatkozhatnám.
Luzsénszky jobb kezével egy lefegyverzett oroszt tartott, baljával
természetesen a kantárt. Egyszerre látja, hogy egy muszka hátulról
csapást mér Dessewffy tábornokra, ideje nem volt se gondolkozni, se
cselekedni, mint a villám feláll a nyeregben, tábornoka felé hajlik s
fejével fogta fel a vágást. Mély és veszélyes sebet kapott. Kardom,
melyet Teleki Sándortól a márcziusi napokban kaptam, eltörött, lovam két
pikaszúrás alatt összeesett, magam is már két sebből véreztem. Most
láttam végórámat, egy orosz huszártiszt két lépésről pisztolyt szegzett
rám. A csodálatos erejü Apagyi főhadnagy ebben a pillanatban oda sujt
tenyérnyi széles kardjával s az orosz tiszt karja pisztotyostól a földre
esik. Megmentette tentanyaló feljebbvalóját. Mindez, mondom, tartott
félóráig. Végre a középből egy osztály lengyel dzsidás, s egy ezred
huszár jött segélyünkre s szerencsésen kivágott; a tér el volt lepve
holtakkal, haldoklókkal és sebesültekkel. Orosz legalább is három annyi;
hiába, a sokból több telt.
Engem Péchy Tamás házelnök öcscse segitett fel egy elfogott lóra, s
nehányad magával, ágyugolyók közt, beszállitott Nagy-Kátán a paplakba,
hol Mészáros és Perczel jelenlétében sebeimet azonnal bekötözték.
Sponner káplán, ki jelenleg váczi kanonok, jószivűleg ápolt egész estén
és éjen át.
Az osztályban s a tábor nagy részében ismerőim közt elterjedt a hir,
hogy elestem. Másnap tehát, mikor sebeimet ujra bekötözték s kocsira
tettek, hogy Abonyba s onnan tovább Aradra szállitsanak gyógyitás
végett, elébb a táborba vitettem magamat. Könyekre fakadtam, mikor az a
derék legénység, mely tegnap oly hősiesen harczolt, kocsimat körülvette,
s az őszinte öröm egyszerü szavaival üdvözölt. Mély megindulással
szoritottam mindenikkel kezet, s érzékenyen búcsuztam el. Oly leverő s
fájdalmas érzés vett rajtam erőt, hogy Abonyig egyben sirtam.
Az ütközetben osztályunk valamennyi tisztje, még az önkényt harczoló
Pálinkás őrnagy is megsebesült; elesett öt altiszt, egy trombitás, s
több mint harmada az osztálynak, nem számitva a könnyebben sebesülteket.
Abonyban megpihentem. Micsoda pihenés volt ez? Megváltam szép
századomtól, annyi sok jópajtástól! vajjon fogom-e őket többé látni az
életben? ugy éreztem, hogy szivem is meg van sebezve.
Kettős, dehogy kettős! százszoros fájdalom sulya alatt utaztam tovább;
hazám ügye hanyatlott; magam tehetlen valék s századomtól – tán örökre,
el vagyok választva.
Mi lesz abból a sok derék fiuból, ki e gyásznapokat túléli? az ország
szine, a nemzet virága, s merem állitani, minden ép szivű s ép testű
ifju, osztály- és valláskülönbség nélkül, a hondvédségnél szolgál.
Lelkemet legsötétebb gondolatok szállták meg, szivemet előérzetek
kinozták, s azon felül láz gyötört.
Ily állapotban érkeztem Aradra.
Nővérem és sógorom mély gyászban fogadott. Jó édes anyámat egy óra előtt
temették el.
Ritka jóságú s legfeláldozóbb anya volt.
De hát miért vinném nyilvánosságra családi magánérzelmeimet? kit érdekel
az én fájdalmam? maradjon ez szivemben eltemetve, mig velem a sirba
száll. Csak azért emlitém itt fel, hogy a nagyok és jelesek figyelmét és
gondolkozását az akkori időből jelezhessem. Boldogult jó anyámat katonai
diszszel temették, Vetter tábornok azt mondta: »Oly anya, kinek három
fia van, s mindhárom a csatatéren küzd, megérdemli tiszteletünket.«
Egy sulyos okkal több levertség lelkemre, egy mély sebbel több fájdalom
szivemre.
Aradon Munkácsy városi főorvos gyógykezelt.
Sok kedves emberem látogatott meg; Csúzy Pali, Földváry Károly, Farkas
János, Sikey Károly s folytonosan egész serege az ismerős és ismeretlen
honvédtiszteknek. Mindennap csak veszteségekről hallottam, s ha külső
sebeim hegedtek is a gondos ápolás alatt, az események szivemen uj és uj
vérzéseket okoztak. Itt vettem hirét, hogy Répásy tábornok meghalt
Szegeden. Mennyire fájlaltam, sajnáltam őt, a kedélyes derék öreg
huszárt, kit az ágyugolyók megkiméltek, s a járvány áldozatául esett.
Később hányszor felsohajtottam: Milyen jól járt, nem érte meg a
leggyászosabb napot, s elkerülte a bakó kezét.