hogy Jellasichot utolértük volna.
Itt hosszu pihenőnk volt, ugy hogy kirándulásokra is ráért az ember.
Engem például Csányi László üzenettel küldött Szombathelyre Batthyányi
Lajos grófhoz és Ivánka Imréhez. Káldor őrnagy Pestre rándult mindenféle
megbizatással, de a képviselő honvédek is elnézegettek az
országgyülésre.
Folyt a sok haditanács és értekezlet; jöttek fel képviselők s
beavatkoztak a hadi dolgokba; törvényczikkekkel akartak háborut
folytatni s fejtegették, hogy Ausztria határát átlépni nem szabad. A mit
ma a haditanács határozott, azt holnap megsemmisitette a képviselői
befolyás, a mit meg Pesten végeztek, azt elvetette a tábornoki kar.
Szegény Csányi László azt sem tudta: hová legyen boszuságában, s hol a
katonát, hol meg az országgyülést szidta.
Tökéletesen olyan eljárás volt, mint a nagysarlói csata után; ha akkor a
szétvert ellenséget tovább üldözik, soha többé magát össze nem birja
szedni. De nem, nekünk Budavára kellett, lehozták ide az egész erőt, s
az ellenséget hagyták ujra szervezkedni, erősödni, hogy a betörendő
muszka mindenesetre találjon itt egy tekintélyes osztrák sereget.
Hát itt is, ha átlépjük az osztrák határt, Bruck alatt megtaláljuk
Jellasichot, el is bántunk volna vele, de meg kellett várni, a mig
Windischgrätz herczeg felszabaditja Bécset, egyesül Jellasich báróval,
akkor aztán ideje, hogy a magyar sereg támadjon.
Jó volt-e ez igy, vagy nem? mások feladata megitélni. Én nem irok
hadjárati történelmet, nem itélek strategiai előnyök vagy hibák fölött,
nem irok a hadjáratban résztvett nagy emberekről jellemrajzokat,
mindezekhez több hadászati ismeret, adatok gyüjteménye s a döntő
körökben folytatott cselszövények tudomása szükséges. Én, mint könyvem
elején megmondtam, nem irok naplót, sem emlékiratot, legkevésbbé pedig
történelmet. Egyszerüen visszaemlékezéseket irok, a politikából,
társas-életből, hadjáratból, sat. Nem akar ez még csak tanulmány sem
lenni; mindössze a kor ismertetése, egyik-másik körben az uralkodó
szellem megemlitése, s ugy a hadjáratból, mint annak előtte és utáni
időkből kisebb események fölemlitése.
A ki ennél többet vár, tegye le könyvemet s vegye elő Klapka, Görgey,
Dembinszky, Horváth Mihály s legujabban Gellich Richárd tudományos és
szakértő műveit.
Párndorfon volt tarkaság, mozgalom és zaj elég. Egyre érkeztek csapatok,
majd a gömöri vagy más önkénytesek, majd pedig nemzetőrök.
Estelinél ültünk, Móga segéde azzal lép be, hogy egy huszár-altiszt
jelentkezik.
– Hadd jőjjön!
Porosan, esőverte s napsütötte ruhában, melynek zsinórzata itt-ott
lefeslett, beállit Balla káplár e szókkal:
– Jelentem alásan, berukkoltam Pardubitzból 28 emberrel s két
vezeték-lóval.
– Hogy történt? kérdé Teleki.
– Jelentem alásan, jön az egész ezred, Sréter László kapitány ur
vezetése alatt, Virágh Benedek és Dessewffy Dénes tiszt urak
hozzájárulásával. Nekünk nem volt türelmünk azt bevárni, mert hát ki is
tudódhatott volna a dolog s akkor ott rekedthettünk volna.
– Hát egészen a saját fejükből jöttek.
– És a magunk költségén.
– Az honnan telt?
– Eladtam az órámat, aztán meg akadtak jóemberek.
– Nem találtak akadályra sehol?
– Dehogy nem. Egy hidon kellett átjönnünk, a faluban félreverték a
harangokat, s a kevés katonaság, a mi ott volt, a népfelkeléssel elállta
az utunkat. Én kardot a szájba, pisztolyokat a két kézbe, a hidra
rohamot vezényeltem. Erősen tüzeltek ránk, ott vesztettük el a két
embert, de a lovaikkal beszámolunk.
– Hát a rohamnál hogyan kormányozták lovaikat?
– Jelentem alásan, senklivel.
Ballát s Nádor huszártársait néhány tiszt megvendégelte.
Bécsből küldöttek jöttek elmondani, meddig képesek még tartani magokat.
Körülbelül hogy mikor szándékoznak kirohanást tenni, s akkor a szent
István tornyáról jeladáskép röppentyüket fognak bocsátani, s ebben az
alkalmas pillanatban támadjon a magyar sereg.
Darab idő óta egy szép nő is gyakran fordult meg a főhadiszálláson.
Mindnyájan kémnek tartottuk. De Nemeshegyi Náczi felismerte, hisz ez
»Candida«, a kivégzett Zichy grófnak kedves barátnéja. Mit keres itt?
kiben reményli feltalálni vigasztalóját?… Zichy grófnál elfogatásakor
sok drágaság és ékszer volt, azt hiszem azt, vagy ebből egy részt
szeretett volna a maga részére visszaszerezni. Aligha nem lett volna
jobb, ha ő kapja, legalább az országban marad s nem vándorol ki
Amerikába. Bizony furcsa állapot, mikor az, ki a vagyonbiztonság fő őre,
oly kincset, mely őrizetére bizatott, ugy eltesz, hogy neki és
családjának egész jövőjét biztositja. Ez az egyetlen szégyenfoltja a
magyar forradalomnak. Gazdag és szegény, ur és szolga, mindenik csak
áldozott; vagyont, vért és életet, csak ez az egy nem gondolt se nemzeti
becsülettel, se szabadsággal, ő csak zsebre dolgozott, még pedig Sobri
módjára. Pedig tanulhatott volna arany becsüle tességet az összes kor
mány tagjaitól, élén az ország kormányzójával, ki millió és milliók
fölött rendelkezett s elhagyta az országot oly szegényen, hogy maig is
napi munkával keresi kenyerét; Mészáros Lázár gyermekek tanitásával
tengette napról-napra életét; Horváth Mihály tollával szerezte meg napi
kenyerét; Szemere Bertalan kereskedést üzött; Vukovics Sebő, ki itthon
vagyonos ur volt, ugy élt künn, mint valami szegény tanuló; gróf
Batthyányi Kázmér a dynasta szegényül halt meg negyedik emeleti
szobájában. Duschek, ki milliókat szolgáltatott ki arany és ezüstben,
nélkülözések közt hunyt el. De ő, ki itthon aligha birt valamivel, uj
hazájába vagyont is vitt magával. Szerencse, hogy mindezeket tudja az
egész világ, s egynek erkölcstelen tette nem borithat még csak árnyékot
sem azon fényes nevekre.
E nevekre büszke az ország, s a történelem legdíszesb lapjaira irvák
fel. Miként csempészhette közelökbe magát egy Makov, egy Perfiliev? sőt
még ezeknél is aljasabb, mert ezeknek volt elég bátorságuk a megérdemelt
büntetést magukon végrehajtani, mig ő, a hirhedt rendőrfőnök, a hűtlen
cselédek utját követte.
Candida asszonyság hiába fordult e táborhoz, itt katonák voltak s nem
szerencsevadászok. Az elkobzott s nagyértékü ékszereket, egy aranytű
hiánya nélkül, átszolgáltatták a kormánynak. Hadvezéreinket erkölcs,
önzetlenség s tisztakezüség jellemezte. Például hozom fel csak a
szolnoki csatát, hol a győzelmes Damjanics a zagyvába szoritott s
mindenfelé menekülő ellenségtől a pénztárt is elfogta. Egy vagyont
tartalmazott, nem csak készpénzben, de arany és ékkövekben is. Bátran
hadizsákmánynak tekinthette volna, de midőn meghallotta, hogy a tisztek
vagyonkája s értékesb tárgyai is itt vannak letéve, minden habozás, vagy
egyetlen fillér visszatartása nélkül az egészet átküldte az ellenséges
táborba.
A hosszas tanácskozás s megbeszélés eredménye az lőn, hogy be kell
vonulni osztrák földre.
Gróf Andrássy Aladár és én két szakasz huszárral mentünk szállást
csinálni Bruckba. A Lajta hidjához érve, előőrseink feltartóztattak.
Azonnal jelentés ment az előcsapat parancsnokához, ki személyesen
lovagolt hozzánk.
Ekkor láttam először Görgey Arthurt, mert ő volt a parancsnok. Egyszerü
nemzetőri ruhában, viaszkosvászon csákója szemébe volt nyomva, szemei az
üvegen át is szúrtak. Ridegen s kurtán beszélt. Sokáig élénken
foglalkoztatott a benyomás, melyet ezen nevezetes embernek alakja,
tekintete rám tőn. Nem mondhatom kellemesnek, de visszataszitónak sem.
Ugy voltam vele, mint a ki nem fél ugyan a kisértettől, de mégis
megdobban a szive, mikor szemközt áll vele.
Elmondtuk neki küldetésünk okát.
Ő jóváhagyólag intett fejével, s az előőrsökön átbocsátott.
Bruckban lépést vonultunk keresztül a kapun, azután gróf Andrássy
vágtatást vezényelt. A lovak lábai a kövezeten ugy szórták a szikrákat,
mintha e talaj kovácsműhely volna. A lárma eltöltötte a várost s minden
ablak megnyilt s kiváncsiakkal telt meg. Kendőlobogtatással üdvözölték a
huszárokat. A nagy térre vágtattunk s a czukrász előtt történt a
megállapodás.
Mi bementünk reggelizni. A legénységnek Andrássy néhány üveg pálinkát
küldött ki.
A polgármester be sem várta, hogy a városházán fölkeressék, ő jött
néhányad magával a czukrászhoz. Igen előzékeny volt, barátságosan
üdvözölt, s megindultunk a beszállásolást elintézni. A kastély maga
elegendő volt nemcsak a főhadiszállásra, de még azonfelül is jutott hely
más tiszteknek. Istálló 60 lóra. Tovább nem mentünk. Még a tábor
helyiségét kellett megtekinteni, aztán a fogadóba igen jó ebédre hivtak
meg. A legénységet is megvendégelték.
Mikor visszaindultunk, sok ablakba szőnyeget teritettek, sőt néhány
nemzeti zászlócskát is tüztek ki. Kérdeztük, miként jutottak ezekhez?
mondták: igen sok van készletben, mert az óhajtva várt magyar sereg
bevonulását kissé ünnepélyessé szeretné tenni a lakosság.
Másnap az egész hadsereg átlépte a Lajtát, s Bruckon keresztül a táborba
vonult.
Az ilyet nem lehet szinleni, meglehet az ujdonság ingere, a szokatlan
iránti érdeklődés volt, de annyi bizonyos, hogy a bruckiak lelkesedéssel
üdvözölték seregünket, s a kivel csak beszéltünk, ócsárolta Jellasichot
s a megvetés undorával szólt a szerezsánokról s a többi kapzsi
csőcselékről.
Este fölverték az egész tábort; olyan zavar támadt, senki sem tudta hová
indulunk? vajjon oly közel volna Jellasich, hogy még az éjjel
megtámadhatnók? e gondolat kedvet öntött mindenkibe. Az elindulás
megkezdődött. Ki irja le az álmélkodást, a boszuságot, midőn láttuk,
hogy visszavezetnek Párndorf felé. Egész éjjel vert az őszi eső.
Csakugyan Párndorfra kerültünk vissza, hogy miért? azt persze mi apró
szentek soha sem tudhattuk meg. De azt láttuk, hogy kedvetlenséget, sőt
fegyelmetlenséget szült a táborban; a székelyek kezdték az
engedelmességet felmondani, s mert a mindenféle bölcselkedések hozzájok
is elszivárogtak, határozottan kijelentették, hogy ők többé az ország
határain tul nem lépnek, mert ők csakis az országot védeni s az ország
határai közt harczolni kötelesek. Néhányat főbelőttek közülök, aztán a
rend és fegyelem helyre volt állitva.
Pest és Párndorf közt egymást érték a sürgönyváltások.
Többen néhány huszár kiséretében jó messze lovagoltunk kémszemlére.
Három vértes bukkant fel előttünk, kik meglátva minket, elvágtattak.
Iván káplár utánok iramodott. A vértesek közül a jobb lovu elhagyogatta
a másikát, ugy hogy Iván mindeniket külön érte el, s egyenkint
leszállitva lováról, elszedve fegyvereiket, mint foglyokat hajtotta
vissza. Bónis Samu, ki egy dombról nézte a jelenetet, annyira el lőn
ragadtatva, hogy száz pengőt ajándékozott Ivánnak. Néhány nap mulva
Bónis a táborban járkál, s látja, mint csoportosul a legénység a
markotányosnő körül, odanézett. Iván ép akkor mondja: Fiuk! fizessetek
nekem is egy kis pálinkát. Szivesen. Bónis egész felháborodva szólt: Biz
annak ne fizessetek, van pénze elég, harmadnapja kapott tőlem száz
forintot. Egy huszár féllválról odatekint Bónisra s egész önérzetesen
válaszol: Dejszen, uram, nincs abból már egy fillér se, mert Iván káplár
gavallér. E néven Iván káplár ismerte az egész tábor ezt a rettenthetlen
huszárt, ki előtt nem volt veszély, nem volt legyőzhetlen ellenség. Oda
se nézett a hat fontosoknak, a puskatüzelést meg épenséggel játéknak
tartotta. Kálvinista volt, a ki azt mondja: mindenütt megüthet az
istennyila, de én még az istennyilától sem félek.
A svechati ütközet után egy tiszt valami sürgős küldetéssel Pestre
utazott; kisérője Iván káplár volt. Midőn Pozsonyban gőzhajóra ültek,
Iván megrázogatta fejét; még soha sem utazott vizen. Mikor elkezdett a
kazán zúgni, a kerekek dörömbölni s a hajó a Duna közepére uszott, Iván
káplár a szó teljes értelmében rosszul érezte magát, s a malmok körül
embereket ladikázni látván, felsóhajtott: »Istenem, hogy bizhatja az
életét arra a hitvány teknyőre?« És ez a rettenthetlen ember, a ki
annyiszor oly bátran nézett szembe a halállal, a ki mázsaszámra látta
maga körül hullni az ágyugolyókat, az félve nézett a Duna hullámaira.
Párndorfnál a tábor még folyton vesztegelt, a tanácskozások egyre
folytak.
A jó bécsiek adták a jelt, a szent István tornyából ereszgették fölfelé
a röppentyüket,… ki is rontottak,… de nem mozdultunk mi. Annál inkább
mozdult Windischgrätz, annyira, hogy Bécset bevette s Jellasich báróval
egyesült.
Ezalatt Kossuth Lajos Párndorfra érkezett.
Megifjodom, ha visszagondolok a hatásra. A hir villámgyorsan bejárta a
tábort, mire a lelkesedés az egeket verte. E három szó: Itt van Kossuth
egy nagy kötet hazafias verset, elragadó szónoklatot, s buzditó
történelmet foglalt magában. Petőfi verseit szavalták, nagy emberek
mondásait idézték, s második Rákóczy Ferencz emlékére koczintottak.
Mozgalom és élénkség vonult végig az egész táboron. E pillanatban még a
pokol seregével is megverekedtek volna.
Egy oly jelenet folyt itt le, melyhez foghatót képzelni sem tudtam. Nem
láttam, nagyon természetesen, s csak festmények és leirások után ismerem
a történet azon mozzanatát, mikor a föllelkesült magyar rendek kardot
rántva, kiáltották: Vérünket s életünket Mária Theréziáért! azért mégis
biztosan állithatom, hogy ez csak halovány árnyéka azon magasztos,
mondhatnám szentesült képnek, melyet ezuttal Párndorf nyujtott.
A huszárezredek felállitva, négyszögöt képeztek; ünnepélyes kifejezés
volt arczukon.
Kossuth Lajos köznemzetőr ruhában, fehér tollas kerek kalappal, szürke
nagy lovon a négyszög közepére léptet. Meglátszott, az arczokról
lehetett leolvasni, hogy a menték alatt azok a bátor szivek hevesebben
dobognak. Kossuth az ő sziveket hóditó s idegeket érintő varázs hangján
megszólalt.
Elmondta, mik ezentul a tisztek kötelességei, mit vár tőlük a magyar
haza és ennek kormánya. A kik ettől idegenkednek, vagy egyáltalán a
magyar ügyet szolgálni vonakodnak, huszonnégy óra alatt biztonságban és
sértetlenül elhagyhatják a magyar sereget, nem csak, de még utiköltségül
a távozóknak egy-egy havi fizetésök azonnal folyóvá tétetik. Azután
beszélt azokhoz, a kik maradnak, beszélt a világ legelső katonáihoz. Én
nem tudom, minő szótárból szedhette azon lelkesitő szavakat?
Megfoghatlan, hogyan és honnan származhattak azok a megragadó eszmék?
honnan az erő és hatalom a kifejezésekben? Mintha nem is emberi ajkról
hangzottak volna e szavak, mintha nem is halandó fejében fogamzottak
volna ez eszmék, oly megrázók, meghatók és magasztosak voltak. Olyan
áhitatra inditó volt, mikor azoknak az edzett katonáknak napbarnitotta
arczukon végig peregtek a könyük. Végre annyira elragadta őket e beszéd,
hogy lovaikról leugrálva, kardot rántották, s térdre esve, kardjaikat a
magasba emelve kiáltották: ‚Az istenre esküszünk, e kar és kard a
hazáé.‘
Kossuth kalapját levette, delejes kék szemeit éghez emelé, mintha
mondani akarná: Ott van, a ki meghallgatja.
Az ilyet nem lehet csinálni, előkésziteni s jelenetezni; nincs oly erő,
pénz és hatalom, mely az érzésnek kitörését ennyire hamisitlan s
magasztos valódiságában felmutathatná, ezt csak isteni szikra, szellem,
Kossuth szelleme idézheti elő.
Ezután néhány osztrák születésü tiszt elhagyta táborunkat.
Párndorfban szünt meg Ivánka Imre honvéd szereplése is, nem, mintha az
eltávozási engedély folytán vesztettük volna el, hanem ő, mint
parlamentair küldetett Windischgrätzhez, ki őt minden népjog és
hadjárati törvény és szokás ellenére, elfogatta, s fogságba kisértette.
Ivánkát nagyon sajnáltuk nemcsak mint jópajtást, kitünő huszártisztet,
de mert mindnyájan sok reményt kötöttünk jövőjéhez.
Most már komolyan átlépte a magyar sereg az osztrák határt, s Bécs felé
vonult, hogy az egyesült Windischgrätz és Jellasich sokkal nagyobb
erejét megtámadja.
Az ütközet Schwechátnál történt. Huszárjaink kitünően verekedtek, s ugy
az ágyutüzben, mint a rohamoknál nagy veszteséget szenvedtek; maga
Lichtenstein herczeg, ki mindég a huszároknál szolgált, könnyes
szemekkel sohajtott fel: a szivem vérzik e sok vitéz elhullásán!
Az osztrák túlnyomó ereje, sokkal kedvezőbb állás foglalása, jól
szervezett s felszerelt serege ellen, a mi több mint fele gyakorlatlan,
s még hiányosan felszerelt seregünkkel csak isten csodája lett volna
győzni. De végre megállották a tüzet emberül; a régi zászlóaljak, s az
elsőbbi honvédek ki is tüntették magokat, a huszárok bámulatot
keltettek; azért az ütközet mégis csak elveszett.
Szegény öreg Mógát még ott letették a fővezérségről. Meglehet, hogy
hibázott, s nem jól vezette a csatát, ehez annyira nem értek, hogy
megitélhetném, de hogy roszakarat, vagy félrevezetési szándék nem volt
benne, azért már a tüzbe merném tenni a kezemet.
Én is megválva az eddig viselt tisztségtől, szomorúan s leverten
lovagoltam Pozsony felé. Itt-ott láttam egyeseket vagy kisebb csapatokat
szintén azon irányba haladni. Nem álltam szóba senkivel, nem
tudakozódtam semmiről, elég volt tudnom annyit, hogy döntő ütközetet
vesztettünk. Nem bántam volna, ha a föld megnyilik s elnyel. Oly nehéz
volt a szivem tája, ugy szorult a mellem, hogy azt hittem, lefordulok a
lóról.
Egyszerre mellettem terem Bónis Samu, s egész kedélyesen mondja:
– Siessünk, Pozsonyban jól estelizve, majd kipihenhetjük magunkat.
– Estelizzék a kinek étvágya van, s pihenje ki magát, a kit fájdalma
nyugodni hagy.
– Ej barátom, igen sötéten fogod fel a dolgot. Igaz, hogy elvesztettük
az ütközetet, de én mégis erkölcsi győzelmet találok benne.
Kérdőleg tekintettem rá.
– Először is láttuk, embereink megállják a tüzet; másodszor azon
sorezredek, melyek ma zászlóink alatt küzdöttek, határozottan a mieink,
s utósó emberig itt fognak harczolni; végre Austria ellen tényleg meg
van inditva a háboru. Most, ha elég érettek vagyunk a nagy eszmére, s a
kevés időt, melyet nyerhetünk, jól fel tudjuk használni, észre sem
vesszük, s oly hadseregünk van, mely bátran szemébe nézhet egész
Austriának.
– Te is elitéled Mógát?
– Becsületességét nem vonom kétségbe, de gyönge, határozatlan ember; a
döntő pillanatban megijedt saját művétől. Forradalmi sereg
főparancsnokául nem olyan ember kell, hanem mint Görgey, a ki mer
cselekedni, s nem tartja szükségesnek gondolkodni arról, hogy ebben vagy
abban az esetben eljárásáért igy meg amugy fedezve legyen. Nem haboz,
végrehajtja a mit jónak és szükségesnek lát, nem gondoskodik magára
nézve kibuvóról, s tetteiért elvállalja a felelősséget. Lám Móga is, ha
nem sokat hadi tanácskozik, nem vált kormány és országgyüléssel annyi
üzenetet, ha nem veszteget Párndorfban annyi drága időt, hanem megy
tovább, Bécs alatt okvetlen eléri Jellasichot, mert ott el volt zárva
előtte az ut, s kénytelen elfogadni az ütközetet, s akkor a schweháti
balsiker nem következik be, mert külön-külön aztán Windischgrätz
herczeggel is elbántunk volna, főkép Bécs által is segitve.
Egy fővezérnek nem szabad mosni kezeit.
Ilyen tartalmu és szellemű beszélgetés közt éjszaka Pozsonyba érkeztünk.
Bónis Samu okoskodása meggyőzött legalább annyiról, hogy tán még is
érdemes élni, s állhat be oly fordulat, midőn hasznunkat vehetik.
Kezdtem belátni, hogy még nincsen minden elveszve, s én, ki néhány óra
előtt sohajtottam, miért nem talált egy golyó? most örvendtem az életnek
s ép azért a felszolgált ételekhez és italokhoz hozzá láttam, mint
olyan, ki egész nap nem evett. A nyugalmat azonban nem birtam
megtalálni; füleimben folyton ágyuk bömböltek, s szemeim előtt véres
vagy élettelen alakok vonultak el.
Másnap lovamat, ha jól emlékszem Motesitzky Mórnak eladtam, s magam
hajóra ülve, Pestre leutaztam.
Pesten különbféle változatosságban, igen okos emberektől a Bónis-féle
nézeteket hallottam; mi lelkemre csillapitólag hatott, s egy hét mulva
már ugy voltam, mintha a schweháti csata csak szükséges rosz lett volna.
Az »Angol királynő« fogadó éttermében nagy társaság ült az asztalnál;
képviselők, honvédek, hivatalnokok. Bónis Samu igen szerette a tréfát, s
ha valakin kifoghatott, jó napja volt. A társalgás, – mint akkor minden
körben és társaságban – a schweháti csata körül forgott. A nagy szót
Balogh János vitte. Bónis fölkelt, s láttam, hogy legényének valami
parancsot oszt, aztán megint visszaült.
Balogh János csak beszél a csatáról, huszárokról, Prinz Preusenekről,
honvédekről, Mógáról és önnönmagáról.
– Ugyan Jancsi, szólt bele Bónis, mit beszélsz már annyit arról a
schweháti ütközetről és magadról, hisz ott se voltál.
– Én, én? kiált fel Balogh büszke önérzettel, hány tanut állitsak?
– Itt vagyok mindjárt én, jelentkezett hátulról Bónis legénye.
– Na ugye, rivallt rá Balogh János, te is láttál?
– Hogy ne, mond remegő hangon a szolga, hisz együtt néztük az ütközetet
a fischamenti toronyból.
Nagy hahota.
Balogh felugrott, mint egy sebzett oroszlán, villogó szemét arra
forditá, a merről a hang jött, de már senkit sem látott, mert a legény
jónak látta megugrani.
– Bezáratom azt a gazembert! kiáltott fel indulatosan.
– Biz azt nem záratod, mond nyugodtan Bónis, mert ártatlan.
Balogh szemei karikákat szórtak.
– Ha épen tudni akarod, folytatá nevetve Bónis, én tanitottam rá, s
parancsoltam, hogy mondja.
Ezt ujra még nagyobb hahota követte.
Balogh félig nevetve, félig zavarodva leült e szókkal:
– Samu, ez rosz tréfa.
– Hát miért nem engedtél mást is szóhoz jutni el kellett hogy
hallgattassalak.
Balogh egész este egy szót sem beszélt többé a schweháti ütközet
részleteiről.
A Pillvax-féle kerek asztal, vagyis mint magát nevezte: a közvélemény,
megfogyva bár, de még állt. Petőfit visszatartá a családi boldogság,
Pálffy nagyon belemerült a martius tizenötödikébe, s mint afféle hangadó
lap főszerkesztője, tán tekintélyén alólinak is tartotta most itt
csinálni politikát. Egy, ki nem volt ugyan rendes tag, de igen kedves
vendég: Szentmiklósi Guszti elesett Schwehátnál. A többi együtt volt,
mikor fölkerestem a kedves helyet. Mint mindenütt, itt is a schweháti
ütközet, s az azt megelőző viszonyok képezték a társalgást.
Vasváry Palit erősen megtámadták, különösen Sikey Károly, hogy ő volt
azon székelyek halálának oka, akiket Párndorfnál főbelőttek, mert ő
izgatta, s ő tartott szónoklatokat a mellett, hogy a haza határán túl
harczolni nem kötelesek.
Vasváry védekezett, s a többi igazolásai közt mentségére azt is
felhozta, hogy ott sem volt, mert mikor ez a lázongás kitört, ő kocsiján
aludt.
Sikey Károly, ki igen dadogó volt, azt felelte rá:
– Egy ka.. ka.. kapitánynak a tá.. táborban ko.. ko.. kocsiján aludni,
már magában is lázitás.
Egyébiránt, a kik Vasváryt ezzel gyanusitották, igen helytelenül tették,
mert ő igaz ugyan, szerette a székelyeket, sokat érintkezett velök, de
ezen szomoru tény előidézésében tökéletes ártatlan volt. Igaz, hogy az
álhir a táborban is elterjedt, de mi vethette meg alapját? Sokan látták
Vasváryt a székelyekkel érintkezni, ismerték szónoki erejét, hallották
hirét megnyerő és elragadó beszédeinek, hát mást képzelni sem tudtak,
mint hogy Vasváry hatott rájuk s idézte elő köztük a szerencsétlenséget.
De ez nem igaz, Csányi László kormánybiztos azonnal vizsgálatot inditott
ellene, melyet Vasváry maga kért, mert mikor a hir harapódzni kezdett,
Csányi László hivatta Vasváryt, s azt tanácsolta neki: Öcsém! halasztás
és késedelem nélkül hagyd el a tábort. Nagy ellened az ingerültség.
– És miért?
– A székelyek miatt.
– Ha távoznám, igazat adnék a rágalomnak. Én maradok és vizsgálatot
kérek.
Csányi László az ő nyájas kifejezésével a jószivűség hangján mondá:
– Örvendek édes öcsém, s forrón megszoritotta Vasváry kezét, nagy kő
esett le szivemről.
A vizsgálat fényesen igazolta Vasváryt.
Ezeket hallva Sikey, nem tudott mást felelni, mint:
– Csa.. Csányi igen jó ember, de azért ká.. kár azokért a szé..
székelyekért.