ellenszenv minden alkalomkor kirítt. Ezen századnál voltak a
helytartótanács fiatalai seregestől, több ügyvéd, hivatalnok s egyéb
értelmiség. Nem tudom, az bánthatta-e őket, hogy Földváry irányokban nem
ugy járt el, mint urfiakat illetné, hanem csak katonásan, vagy pedig
Baldacci Antal százados ukra vezethető vissza az egész, kinek feszült
viszonya Földváryval a párbajozásig ment, annyi bizonyos, hogy
békétlenkedtek. Hát az igaz, hogy Földváry modorában volt valami nyers,
de mit bánthatta azt, ki kötelességét teljesitette?
Ezek az urak szerettek táblabiráskodni, s meg nem barátkozhattak azzal,
hogy ezt vagy azt a parancsot teljesiteni kell, ők az okát is akarták
tudni, miért e parancs? és miért teljesitendő? És mert Damianics katonai
dolgokban szintén tekintet nélkül szigorú volt, ellene is zugolódtak,
sőt gyanusitgatták.
Egy alkalommal ép az első század volt előörsön, s beszédet hallottak, a
tengeri elfedte az egyéneket, de az egyiknek hangjában felismerték
Damianicsot. Szaggatott mondatokat ki birtak venni, s azok igen
kompromittálók voltak. Nosza! Damianics áruló, alkudozott a szerbekkel,
hallottuk.
Pedig mi volt? Párbaj báró Baldacci és Földváry Lajos közt. Damianics
mint Földváry segéde beszélt a vívás feltételeiről, s itt fordulhattak
elő oly kitételek, mik félreértésre adtak okot.
Damianics legkedvesebb eledele a pörkölt malacz volt. Erre hivott meg
nehányunkat.
Ezalatt a bizalmatlankodók gyűlést tartottak, hol Damianics iránti
aggodalmuknak adtak kifejezést, s öt tagu küldöttséget választottak,
mely Damianicsnak megvigye a bizalmatlansági szavazatot, s egyuttal a
leköszönésre felszólitsa.
Ép asztalnál ültünk; a debreczeni kenyér nagyságu s idomu kulacs járt
körbe, mikor a küldöttség megjelent. A küldöttség vezetője egy kicsiny
uriember volt.
Damianics felállt; ugy nézett ki a küldöttség vezetője mellett, mint
nagy Kristóf.
A kicsiny uriember, kit megnevezni nem akarok, hosszú, szép és átgondolt
beszédben előadta, hogy Damianics iránt nincs bizalom, s elvárják
mielőbbi leköszönését.
Mikor elvégezte nagyszerü beszédét, Damianics egy szót sem felelt, hanem
kinyujtotta jobb kezét, megragadta a szónokot gallérjánál fogva,
fölemelte a levegőbe, elvitte az ajtóig, s ott szépen kitette. A
küldöttségi tagok nyakra-főre siettek vezetőjük után.
Damianics visszatért, nagyot húzott a kulacson, tovább étkezett, s
mindenről beszélt, csak erről a kis mozzanatról egy árva szót sem.
Ily uriféle önkénytes csapatnál közvitéznek lenni igen szép, sok bátor,
derék és önérzetes pajtás egymást ellenőrzi, s gyáva vagy jellemtelen
tény ez által köztük ki van zárva. Ellenben tisztjöknek lenni valóságos
kín; a közvitéz mérlegeli, vajjon a magánéletben melyikök előkelőbb?
sérti a feljebbvaló hang, s a megdorgálást vagy büntetést – a mi végre
hadjáratban kikerülhetlen – épenséggel nem tűri. Ez viszás helyzeteket
szül. Igy valami Okolicsányi nevü urat, helytelen eljárásáért,
porkolábhoz kelle küldenem; a kiállott büntetés után, annak rende
szerint, eljött jelentkezni. A mint vége volt a hivatalos eljárásnak,
Okolicsányi leoldta szuronyát, e szókkal:
– És most Okolicsányi áll szemközt Degrével hogy elégtételt kérjen.
– Jó, küldje el segédeit.
Aztán a százados, mert kötelességét teljesitette, megverekedett a
közvitézzel, ki a magáét elhanyagolta.
Takácsy, Ferdinánd-huszár főhadnagy a Jovicsszállás őrségen volt, a hol
lősebet kapott. A beteg ágyánál többen összejöttünk. Itt vettük a hirt,
hogy reggel támadás lesz Szent-Tamás ellen. Ez felvillanyozott
mindnyájunkat. Takácsy zokon vette, hogy nem részesülhet ebben a
kirándulásban. A legvigabb hangulat szállta meg az egész társaságot,
csak Fiáth főhadnagy maradt komoly. Nem sokára el is búcsuzott
érzékenyen, s Takácsynak kezet nyujva, szólt:
– Isten veled, többé nem látjuk egymást. Hazament, rendbe hozta
holmijait, egyetmást becsomagolt, czimet irt rá; többekhez levelet
intézett, szolgáját megajándékozta, aztán lefeküdt.
Mi kivonultunk a táborba. Éjszakán át századom teljesitette az előőrsi
szolgálatot. Hajnalban 3 órakor parancsot kaptam a táborba
visszavonulni, nem váltottak fel; bizonyos, hogy ma puskaport fogunk
szagolni.
A sereg fel volt állitva menetrendbe. Hosszu gyalogolás után elértünk
Turia alá, más rész Sz.-Tamás, a harmadik Földvár ellen indult. Mind a
három hely ellen egyszerre történt támadás.
Lenkey huszárjaival büntetésből, mert parancs nélkül jöttek haza, a
legveszedelmesb helyre ágyu fedezéshez állittatott. Az első ágyugolyó,
mely a sánczok megül kirepült, Fiáthot találta, ki azonnal szörnyet
halt.
Sajátságosan borzasztó csata volt; az ágyu- és puskagolyók repültek, az
emberek hulltak, s ellenséget sehol se láttunk. Mintha csak
kisértetekkel harczolnánk. A gyalogság kimerültség és fáradság ellen
panaszkodott; a huszárok unalmasnak találták ezt a csatát.
Ráday Pali mellett egy huszár kivette lábát a kengyelvasból, s ásitozva
nyujtózkodott, ebben a pillanatban az ágyugolyó elsodorja a
kengyelvasat, mire a huszár elkezd káromkodni, s abba nem hagyta, mig
Ráday oda nem szólt:
– Hallgasson már, s inkább adjon hálát istenének, hogy a lába nem volt
ott.
– Igen, felelt a huszár, de hova a pokolba tegyem most egész nap a
lábamat?
Amott egy ágyugolyó három embernek, a mint sorba állitvák, mindeniknek
jobb lábát elszakitá, köztük Faragó őrmesterét, a ki – természetesen –
összeesvén, felkiáltott:
– Örülök, legalább nem kell gyalog visszatérnem.
Igy szépen lövöldöztek minket a hű ráczok, a mi ágyuink is derekasan
feleltek, de hogy mi és mennyi kárt tettek, azt nem tudhatjuk.
A nevezetesb egyénekből elestek: Szemere őrnagy, báró Orczy István,
pestmegyei nemzetőr, Fiáth huszár főhadnagy.
A hosszu menet, végtelen fel-le, előre-hátravonulás, étlenség és
szomjuság egészen elcsigázott, annyira, hogy mikor visszatérésre
vezényeltek, minden hajamszála felállt, s jéghideg futott végig a
hátamon arra a gondolatra, megint megtenni azt az irtózatos utat.
Mondhatom, nem éreztem már lábaimat, inogtak előre-hátra, mint az
órainga, s csakis ösztönszerüleg haladtam; azért nem roskadtam le, mert
a sorban egymást támogattuk.
Éjjeli 10 óra után érkeztünk Ó-Becse alá a táborba. Reggel 3 órától esti
10 óráig talpon, több mértföldnyi menetet tenni, nehány óráig tűzben
állni, egész idő alatt étlen és szomjan maradni, erőnket utolsó cseppig
kimeritette.
Alig birtam legényemnek annyit mondani: »Siess Ó-Becsére, hozz
ennivalót, mert éhen halok.« Ezzel a nyirkos földre terültem, s az
eszmélet elhagyott. Mély álmomból legényem ébresztett fel, ki hideg
sültet, sajtot s egy üveg bort hozott. Falatot sem birtam enni, de az
üveg bort egyszerre kiittam, s azonnal folytattam az alvást.
Mikor bevonultunk ismét Ó-Becsére, határtalan volt örömöm, hogy most
fedél alatt jól kipihenhetem magamat. Csalódtam, Vorinyetzky herczeg
érkezett meg uj vadász-zászlóaljával, hát ismerkedési lakomára kellett
menni, s ez szokás szerint reggelig tartott.
Ezen zászlóalj mindjárt az első csatákban nagyon kitüntette magát.
Báró Baldacci Földváryval folyton tartó viszálykodás miatt megvált
zászlóaljunktól.
Több heti időzés után Ó-Becséről Becskerekre helyeztettünk át. A
hangulat csapatunknál egészen megváltozott. Földváry iránt a
bizalmatlankodás és ellenszenv – különösen az első század részéről – nem
egyszer, hangosan nyilatkozott, mire Földváry is kedvét veszitvén,
Ó-Becsére ment és leköszönt.
Zsigmondfalvára mentünk, midőn a főparancsnokság által a zászlóalj
vezetése rám ruháztatott. Ennél kellemetlenebb meglepetés itt alig
érhetett. Nem éreztem magamban elegendő képességet e tisztnek
megfelelni, másrészt beláttam, mennyi kellemetlenséggel kellend
megküzdenem, mert legközelebbi barátaimat kivéve, a többi századok
támogatására nemcsak nem számithatok, de ahol csak lehet, nehézségeket
fognak utamba görditeni, pedig ezen állomás igényelt legtöbb éberséget,
ez volt leginkább nyugtalanitásoknak kitéve. De sorsomban meg kelle
nyugodnom. Hányszor kaptuk a hirt, hogy itt, vagy ott fognak betörni a
ráczok, s az előőrsöket a jelölt irányba kiállitva, fél éjszakákat s
néha egész napokat a zászlóalj künn töltött. És ha még ugy meg voltam is
győződve, hogy hazugság a nyert értesités, intézkednem akként kellett,
mintha szentül hinném, mert mégis megtörténhetett volna, s a
mulasztásért a felelősség engem ér. Jó lélekkel mondhatom, hogy itt
időzésünk alatt egy éjszakát sem aludtam, s kevés pihenési óráim csak
nappal voltak.
Végső állomás lévén az ellenséges ráczokkal szemben, éjnek idején soha
se mulasztottam el az előőrsöket megvizsgálni. Ép ilyen járatban valék,
s egy előőrsi helyet üresen találtam. A tiszti őrhelyre siettem, okáért
tudakozódni. Azonnal kisült, hogy azon helyre Jordán József pesti ügyvéd
volt állitva, kit nem messze, a földön fekve, mély álomban találtunk.
A helyzet komolyságához képest, katonai szigorral léptem fel ellene.
Jordán aljas káromkodás közt fegyvert ragadott rám. Elfogattam s fegyver
közt bekisértettem, azon szándékkal, hogy jelentés kiséretében
átszolgáltatom a főhadiszálláshoz.
Ennek következtében, leginkább az első század, nekem meglehetősen
felmondta az engedelmességet.
Szerencsémre Vorinyetzky herczeg vadász-zászlóaljával jött minket
felváltani, s mi rendeletet kaptunk előfogatokon azonnal Pestre sietni.
Jordánt külön kocsin fegyver közt kisértettem azon szándékkal, hogy az
utban eső legelső parancsnokságnál fogságban hagyom.
Kikindán, megérkeztünk után, azonnal siettem Nagy Sándor helyi
parancsnokhoz, bejelentettem az átvonuló zászlóaljat s egyuttal a fogva
levő Jordán átvételére fölkértem, hogy itt haditörvényszék elé
állittassék.
– Annyi bajom van itt a helybeli ráczokkal, hogy igazán nagy szivességet
teszesz nekem, mond Nagy Sándor, ha foglyodat tovább szállittatod. Érje
utol másutt érdemlett büntetése. Ebben a ráczfészekben csak
mende-mondára adna okot.
Szegedig elvittem a zászlóaljat, de annyi keserűséget nyeltem, hogy itt
napiparancsban a vezényletet átadtam Burián Jánosnak, az őrizet alatt
levő Jordánnal együtt, csináljon vele, a mit akar.
Czegléden Kossuth Lajos várt a zászlóaljra. Megköszönte az önkénytes
szolgálatot, s felszólitotta egy lelkes beszédben, hogy alakuljon át
rendes honvédzászlóaljjá. A tisztek megmaradnak mostani minőségökben.
Őszintén örvendettem, hogy Szegeden visszaléptem a parancsnokságtól, s
ezzel a zászlóaljtól is elváltam, Kossuth felszólitása után ezt már nem
tehettem volna, pedig, eltekintve attól, hogy ezen csapatnál kedvemet
vesztettem, nem éreztem magamat képesitve arra, hogy századot vezessek,
önkénytes vagy nemzetőr csapatnál megjárta, de rendes honvédségnél ehez
még sokat kellett volna tanulnom, és más részről meg inkább ohajtottam a
lovassághoz.
Elbucsuztam eddigi fegyvertársaimtól, s Ráday Gida gróf, meg Csernyus
Bandi társaságában feljöttem Pestre.
Pesten roppant izgalom volt; csapatok jöttek-mentek folytonosan, több
képviselőt már honvéd egyenruhában találtam, mint Balogh Jánost, Zákó
Istvánt, Bogdanovich Vilit. Roppant leolvadt azoknak a száma, kik azt
hitték, hogy még tollal és szónoklattal meg lehet menteni a hazát.
A bécsi hatalom már eldobta az álarczot, Magyarország leigázását
elhatározta. Jellasich bárónak kiadatott a jelszó, s az seregével
hazánkba betört. Erdélyben a magyarok kiirtására megadatott az engedély,
s e nemes czélra a szászok és oláhok közt létrejött a testvéries
egyetértés. Bécsben Magyarország miniszterévé valami Récseyt neveztek
ki, s ennek ellenjegyzése mellett kelt a magyar országgyülést eloszlató
parancs. A végrehajtással, mint királyi biztos, gróf Lamberg lőn
megbizva. Lejövetelét megelőzte a hir.
A képviselőház legnagyobb izgatottság közt tartotta ülését, a hid el
volt lepve néppel, midőn Lamberg Budáról átkocsizott, hogy mint kir.
biztos, legfelsőbb rendelettel az országgyülést szétoszlassa. A hid
közepén kocsiját feltartóztatták, s midőn ő egész diszben öltözve, abból
kiugrott, több csapás és szúrás következtében halva rogyott össze.
Ebben az ifjuságnak semmi része sem volt.
Nehéz megmondani, hogy ezen népitélet minő hatást idézett elő a
pestieknél? az alsóbb osztály tombolt és ujongott; sokan megdöbbentek,
másokra meg kínos benyomást tőn. Annyi azonban bizonyos, hogy e gyászos
tény után alig kételkedett valaki azon, hogy a koczka az osztrák hatalom
s Magyarország közt el van vetve.
Az idegrázó események koronkint megujultak. Egyik nap Bem tábornokra
lőtt valami állitólagos lengyel, máskor Görgey falragaszai okoztak nagy
csoportosulást, s nem hiszem, hogy valaki közönynyel olvasta volna: Igy
bünhödik a hazaáruló! Tudósitás volt, hogy gr. Zichy Eugen kötél által
kivégeztetett.
Jellasich pedig elébbre s elébbre vonult a főváros felé.
Nők és férfiak búcsujáratkint vonultak Tétény felé, közben fényes
fogatokat is lehetett látni. Mind közmunkára siettek, hogy a főváros
védelmére árkot hányjanak. A fényes fogatokból diszes delnők szálltak
ki, Jaquemar keztyűs kezeikkel földet hordani. Mennyivel több
szolgálatot tettek volna, ha magok helyett a bakon henyélő
tenyeres-talpas kocsisokat s inasokat küldik. Na, de tüntetésnek ez igy
jó volt.
Nagy harczot víttam lelkiismeretemmel; barátaim s ismerőim legtöbbjei
már fegyveres kézzel szolgáltak, s én itt a tollat forgassam?… nem, ha
addig élek sem! Megirtam, s beadtam lemondásomat, azután a választ be
sem várva, a Móga táborába mentem, hol mint huszár önkénytes közember
kezdtem szolgálni.
Marton-Vásárhelynél megpillantott Móga, oda küldi hozzám Nemegyey
törzskar kapitányt, s magához hivat.
Oda lovagoltam.
Móga mellett volt Teleki tábornok, még nehány törzstiszt, Bónis Samu,
gr. Andrássy Aladár s többen.
Tisztelegtem.
Móga tábornok kezet nyujtott e szókkal: »Mi régi ismerősök vagyunk.
Maradjon mellettem, mint nyargoncz.«
A sereg csatarendben volt felállitva. Ott láttam először a hős Guyon
Richárdot bátor önkényteseivel, kik közt számtalan pesti barátaim s
ismerőseim tüntek fel. E csapat később nagy hirre vergődött zászlóaljjá
lőn, s halhatatlanná tette magát Branyicskónál.
Jellasich seregével felénk nyomult. Megvallom, elszorult szivem, mikor
azt a sokaságot a magaslatról leereszkedni láttam; ellepték az egész
oldalt, mint a hangyák.
Jellasich állást foglalt, Móga nem támadott.
Egyszerre megdördül Jellasich ágyuja, s a golyó a huszárok közé csap,
Móga oda tekint, jól kifent bajuszát jobbra-balra felrángatja, s
félhangon maga elé morogja: »gaz!« A második golyó megint a huszárok
közt pusztitott, Móga ekkor már hangosabban mondta: »lázadó!« s most ő
is elrendelte a tüzelést. Ágyuink becsületesen feleltek.
Sokáig folyt a tüzelés, mig végre a horvát részről éktelen orditozás
közt rohamra indultak a szerezsánok.
Jung tüzérparancsnok most maga irányozta az ágyukat, s hatot egymásután
letüzeltetett a közeledő szerezsánok közé. Iszonyu pusztitást tehetett,
mert láttuk őket összekavarodni, s a veres köpenyek csak ugy röpkedtek
fel a légbe.
A csata e napon eldöntetlen maradt, s másnapra készültünk elhatározó
ütközetre.
A városba lovagoltunk. Bónis Samuval beszélgettem, amint a kocsikhoz
értünk, melyen a sebesülteket szállitották. Egyik kocsin fiatal honvéd
jajgatott, mellette ellőtt lábú huszár feküdt, ki társát egyben
vigasztalta.
– Maradjunk mellettök, mond Bónis, ennek a huszárnak a sorsa érdekel.
Aztán ő vette át a huszár szerepét, s egyszerü, de lélekemelő szavakban
szólt, ugy, hogy még a huszár is ugyancsak rámeresztette szemeit.
A városba érkezvén, elkisértük a szerencsétleneket a rögtönzött
kórházba, hol azonnal a huszár láb levevéséhez láttak. A huszár szivart
kért, Bónis azonnal még meg is gyujtotta s ugy szolgált vele neki. A
huszár szivarozva állta ki a műtétet, mikor vége volt, felült, egy pohár
vizet kért, megitta s abban a pillanatban halva vágta magát hanyat. A
szivar még füstölgött ujjai közt.
Azon este a táborban nagy szerencsétlenség történt. Az első honvéd
zászlóalj kémszemlére kiküldetett, s mig odajárt, az előőrséget
felváltotta a »Prinz Preusen« zászlóalj, de még a gyakorlati
hadviselésben járatlan sereg, elfeledte értesiteni a volt őrség a
következőt, hogy egy zászlóalj künn van szemlén. Az első zászlóalj
visszatért, a »Prinz Preusen«-ok a homályban azt hitték az ellenség jő,
s sortűzzel fogadták. Több honvéd megsebesült. »Köztünk van az ellenség!
kiabálták a honvédek. Árulás! a sorkatonaság lövöldöz ránk.« Ez
villámsebességgel terjedt el az egész táborban. A zavar általános lőn;
hiában erősitették a honvédségnek, hogy irtóztató tévedés volt, majd
kideriti a vizsgálat, magok a tisztek is csak levertséggel vettek
tudomást ezen kibeszédről, de biz a legénységgel elhitetni egy sem
erőködött.
Látszik, hogy Jellasichnak itt nem volt kéme, mert ha ő erről a
helyzetről értesül, okvetlen ránk támad, s nem egy dandár, de egy ezred
elég lett volna, hogy egész táborunkat felbomlaszsza, oly nagy volt a
bizalmatlanság, zavar és elkeseredés.
Ellenkezője történt annak, a mitől félni lehetett.
Ha véletlen valaha szerencsét hozott hadakozó félnek, ugy ezuttal mi
beszélhettünk arról. Az ellenség a helyett, hogy rajtunk ütött volna,
megbeszélőket küldött, s három napi fegyvernyugvást kért. Soha jobbkor!
Vezéreink titkolva bár, de örömmel fogadták az ajánlatot. Pesten még
képviselői körökben is rosz néven vették a beleegyezést, sőt akadtak
olyanok is, kik Mógát ezért gyanusitgatták. Na, csak lettek volna itt
azok az urak, látni a véghetlen zavart és elhangoltságot, máskép
itélnének.
A fegyverszünet idejét mind a két vezér a maga hasznára iparkodott
forditani; Móga a megingatott bizalmat helyreállitani, a félreértést
kideriteni, s a felbomlott rendet ismét jó kerékvágásba hozni tartotta
feladatának, s ezt szerencsésen meg is oldotta. Jellasich pedig a férfi
szót, katonai becsületet, s minden előőrseit áldozatkint cserben hagyva,
seregével megszökött.
A fegyverszünet leteltével keressük az ellenséget, mely oly nagy hűhóval
tört az országba, de csak előőrseit és hült helyét találtuk. Azonnal
felkerekedett táborunk, s kettős menetben indultunk a szökevény sereg
után. Győrnél már annyira nyomában voltunk, hogy tábortüzeinek üszkei
még füstölögtek, mikor odaértünk, de az erőltetett menetekben seregünk
annyira kimerült, hogy minden harczias kedv s lelkesedés mellett sem
birt tovább menni.
Győrött tehát megpihentünk; a jó ellátás s egy kis bor uj erőt adott a
további üldözéshez.
Itt kaptuk a hirt, hogy Bécsben Latour hadügyminisztert az utczai
lámpára akasztották.
»Csak a hadügyminisztert? mondák katonáink, több is elfért volna ott.
Na, de inkább valami, mint semmi.«
Mosonynál előcsapataink elérték Jellasich utócsapatait. Meg is ütköztek.
De ők pihentek, mi fáradtak voltunk, ők könnyen futottak tovább, mig a
mi seregünk kimerültségből leroskadozott.
E helyet azért emlitem föl, mert itt láttam, a mit az életben aligha
fogok látni; sok régi és harczedzett katona volt itt, de azt mindenik
bevallotta, hogy ilyet soh’sem látott. Móga, a mint meghallotta, egész
karával kilovagolt meggyőződni, ha nem nagyitott-e a hir? és valóban ugy
találtuk: ott feküdt egy elesett vértes, a sisakja ketté volt hasitva, a
feje végig, s majdnem két ujjnyi mélységre bevágva a vért; látszott,
hogy ez az óriási vágás egy csapásra esett. Minő kar, minő erő s minő
kard lehetett az!
Óvárott Albrecht főherczeg hivatlan vendégei voltunk; a főhadiszállás az
urasági épületben helyezkedvén el, az igazgató kinyilatkoztatta, hogy az
ellátásra nézve semmiféle utasitásai sincsenek, következőleg kénytelen
mindent megtagadni. A kormánybiztos azon fenyegetődzésére: akkor majd
egy szakasz fegyverest rendelek ide, s kényszeriteni fogom, egész
készséggel felelte: Erőszak ellen nincs védelmem. Megnyitotta nem csak a
termeket, de a pinczét is, felszolgálván a legkitünőbb borokat, s
bőviben a felséges szivarokat, ugy hogy ezekből némelyikünk még
utravalóval is ellátta magát. Semmi panaszunk ellene, Albrecht
főherczegnél herczegi ellátásban részesültünk.
Niklasdorfra este érkeztünk, éhen és szomjan. A főhadiszállás a
paplakban volt, hol vendégszeretőn fogadtak. Minő érzés volt azt a szép
teritett asztalt látni; ott csoportosultak azok a karcsu üvegek, s
ragyogtak a kristály poharak… Végre asztalhoz ültünk s kezdték az étket
felhordani. A világ legkellemesb illata tölté el a termet. Alig vártam,
hogy a tál hozzám kerüljön.
Berohan Nemiró segédtiszt, s jelenti, hogy az erdő felől erős tüzelés
hallatszik.
– Küldjön ki valakit szemlére; parancsolá Móga.
Nemiró végigtekint az asztalon, szeme rajtam megakadt, s kimondja a
rettentő itéletet:
– Degré! végy magadhoz egy szakasz huszárt s nézz körül az erdőben.
– Ez nem türt ellenmondást, se pedig késlekedést. Felhajtottam egy pohár
bort, bucsupillantást vetettem a párolgó tálra s nehéz szivvel indultam.
Tomejkovich, egy jóravaló derék horvát fiu jött elémbe. Elmondtam neki
nagy bajomat, hogy mily éhen vagyok, s a teritett asztal mellől szemlére
zavarnak.
– Se baj, vigasztalt jószivüleg, van szalonnám, kenyerem, a kulacs is
kiadja még, majd elkisérlek, s utközben lóháton megestelizünk.
Szolgálati lóra ültem, s egy szakasz Miklós-huszárral megindultam.
Az erdő felől csakugyan puskaropogást hallottunk.
A falatozást elvégezvén, miután mindenik kiszivta pipáját, ügetést
vezényeltem. Most már nemcsak hallottuk, de láttuk is a tüzelést. A
sötétben meg-megvillanó lövésekből jól ki lehetett venni, merre történik
a tüzelés? mi ép szembe mentünk. Oldalt akartam kerülni. A nagy bajuszu
tizedes, kitanult vén huszár, odaugrat mellém e szókkal: Hadnagy ur!
közelebb érjük igy egyenesen.
– A lövésekkel szemben?
– Nem talál ez ebben a sötétben.
Megadtam magam, nehogy bátorság hiányt áruljak el a legénység előtt.
Tehát egyenesen előre!
– Ez az átkozott ficzkó, mond francziául Tomejkovich, ki akart fogni
rajtad.
– Vagy legalább is zavarba hozni.
Az a tulajdonságuk megvolt a vén huszároknak, ha fiatal s azelőtt nem
szolgált tisztek alá kerültek, azokat próbára tenni, azokon kifogni első
dolguknak tekintsék. Ha sikerült, vége volt a fegyelemnek s a tiszt
valóságos áldozata lőn a legénységnek; ha pedig első pillanattól fogva
elég erélyt, bátorságot és szigort birt kifejteni, ugy megnyerte azt a
vén katonát, hogy elment vele nemcsak a legnagyobb tűzbe, de kész volt
érte magát fel is áldozni. Megtörtént, hogy egyik huszárezredhez
máshonnan hoztak egy fiatal kapitányt. A század fel volt állitva, a
kapitány arcz elé lovagol s vezényli: »Kardot ránts!« egyetlen kéz sem
mozdul. A kapitány végigvágtat a század előtt, megáll a közepén s ujra
vezényli: »Kardot ránts!« A helyett azonban, hogy engedelmeskedtek
volna, kiugrat egy altiszt, a kapitány előtt megállt s hetykén odakiált:
– Láthatja az ur, senki sem engedelmeskedik, nekünk nem kell.
– Bujtogató! rivalt rá a kapitány, s kardjával olyat vágott a fejére,
hogy az lováról lefordult. Most harmadszor kiáltá el a vezényszót, véres
karddal a kezében. Ez vagy hatott, vagy tetszett a huszároknak, elég az
hozzá, e pillanattól fogva megtartották a fegyelmet, s később
szeretettel ragaszkodtak erélyes és bátor fiatal kapitányukhoz.
Én tehát vittem embereimet egyenes irányban.
A tizedes megint mellettem termett azon nézettel: Tán mégis jobb lenne
oldalt megközeliteni a tüzelőket.
– Egyenes irányban fogunk menni, feleltem határozottan, s ha bizonyosan
tudom is, hogy egy golyó leterit, ettől nem tágitok; mert átláttam a vén
huszár ravaszságát.
Egyszerre két alakot pillantottunk meg, kik előlünk oldalt menekülnek.
Utánok ugrasztottunk, s midőn elértük, azok a fegyvert magoktól
eldobták.
– Kik vagytok?
Németül feleltek, szörnyü remegő hangon: Soproni nemzetőrök.
– Mit kerestek itt?
– A faluba akarunk menni.
– Honnan jöttök?
– Onnan az erdőből.
– A hol tüzelnek?
– Igen.
– Kik lövöldöznek?
– A soproni nemzetőrök.
– Kire?
– Egy házra.
Vágtatva hamar odaértünk. Csakugyan a soproni nemzetőrök voltak, kik egy
üres erdészlakra lövöldöztek. Hogy üres volt, arról meggyőződtem, mert
feltörtük a házat, melyet eddig csak lőtávolságra mertek megközeliteni.
Visszatérve, megtettem jelentésemet, s aztán jót aludtam.