A legvitézebb, legbátrabb s legvakmerőbb katonának, Földváry Károlynak
volt később segéde; azon Földváry Károlynak, ki Váczon azt a győzelmes
csatát vítta, hol az ellennek vezére: Götz tábornok is elesett; azon
Földváry Károlynak, kiről Kossuth Lajos mondta: azt a Földváryt nem
győzi az állam lóval, minden csatában kettőt-hármat kilőnek alóla.
Pest egy nagy táborrá lőn; zászlóalj után zászlóalj alakittatott,
szerveztetett s lőn felfegyverkezve; egyik be, másik kivonult.
Utczán, szinházban, vendéglőben csupa kardcsörtetést lehetett hallani. A
kereskedő üzletében, az iparos műhelyében, a hivatalnok iróasztalánál
nemzetőr ruhát viselt. Ifju embert polgári öltözetben látni csak itt-ott
lehetett.
Károlyi István gróf saját költségén egy huszár-ezredet állitott. Én,
mint Mógánál kinevezett hadnagy, magamat ide áthelyeztetni kértem.
Mészáros Lázár hadügyér, ha az »Angol királynő«-be ebédelni jött, s
engem külön asztalnál látott, oda ült, s mint akadémiai tag, irodalmi
ember, szeretett az irodalomról elbeszélgetni.
Egy alkalommal megint együtt étkeztünk, az öreg ur ép egy darab torzsa
rózsát-tartott villáján, mikor azt mondja:
– Testvérét ma neveztem ki a Károlyi huszárokhoz főhadnagynak.
– Köszönöm minister ur, az én vagyok és nem testvérem.
Mészáros a torzsa rózsát villástól tányérára tette, s magát a székbe
hátravetvén, oly jóizűen nevetett, hogy szemei könybelábadtak.
– Tehát toll helyett kardot?! mondd még mindig nevetve.
– Szeretném, feleltem, az utóbbit több szerencsével forgatni, mint az
elsőt.
– Már azt meg kell hagyni, hogy minden osztálybeli ifjuság vetekedik
résztvenni a haza megmentésében. Aztán kezet nyujtott, folytatván, sok
türelmet, kitartást és szerencsét az uj pályához.
Amint hazafelé mentem, találkoztam Hajnik Pállal, s azt kérdi:
– Miért nem veszed fel titkári fizetésedet?
– Beadtam már lemondásomat.
– Az csak most lőn elintézve, s fizetésed mostanig folyóvá tétetett.
Kaptam néhány száz forintot, ép ugy jött, mintha sorsjegyen nyertem
volna. Mindjárt lókereskedőhöz siettem, s megalkudtam két nyerges
paripára. Ráday Pál gróf volt velem, jól kiválasztottuk. Az egyenruhát
is megrendeltem.
Amint huszártiszt öltözetemben ebédeltem, megint jön Mészáros Lázár,
egyenesen asztalomhoz tart.
Felálltam s katonailag üdvözöltem.
Ő végig nézett, s mosolyogva mondá;
– Szebb fiu volt polgári öltözetben.
– Reméllem, igy hasznosabb lehetek.
XII.
Rég volt; azon idő s a mai nap közt egy uj nemzedék foglalta el a tért.
Pest azóta világvárossá nőtte ki magát, s a mostani ifjuság sokban
előbbre van az akkorinál, de kettőben azokat felül nem mulhatta: a
lelkesedésben és hazafiságban.
Harminczöt év előtt az ifjuság szine-java osztálykülönbség nélkül zászló
alá sietett.
Udvartartás Pesten akkor sem divatozott, de pótolta e hiányt fény és
tiszteletben az egyetemtéri palota. Vert aranynyal ékitett fejedelmi
terem kandallójánál egy tisztes férfi ült; vonásaiban nemesség, jóság
tükröződött, s szemeiből ifju lelkesedés lángolt.
Félkörben, részint különféle ezredek egyenruháit, részint polgári
öltözetet viselve, ott áltak: gróf Allmásy Dénes ✝, báró Dőry Lajos (ma
honvéd huszárezredes), Szalbeck György ✝, Térey Lajos ✝, báró
Rudnyánszky Iván, báró Rudnyánszky József ✝, gróf Roggendorf Róbert,
báró Maszburg Sándor, báró Podmaniczky Frigyes, gróf Ráday Pál ✝, gróf
Vay László (ma honvéd huszárezredes), Komáromy György ✝, Dőry János, br.
Amsberg ✝, gróf Károlyi Sándor, Prónay István, Rosty Pál ✝, Szunyogh
Bertalan, Kiss Miklós ✝, Litsken Lajos ✝, báró Smertzing Tádé ✝, csekély
magam és többen. Salamon Elek ✝ őrnagy mutatta be az ezredesnek s
ezredtulajdonosnak az ezred tisztikarát.
E szép koszoruból az első virág, melyet a vihar letört, Térey kapitány
volt; őt és csatalovát ugyanazon egy ágyugolyó teritette le.
Mint már emlitettem, a 16-ik huszárezredet gróf Károlyi István saját
költségén állitotta fel, s ez lőn a hadsereg egyik legszebb ezrede. Ha
szegényebb sorsu érdemes volt tiszti előléptetésre, a fölszerelési
költségeket gróf Károlyi István viselte.
Ma már a törzstisztek mind, s a tisztikar nagy része elhalt, akik élnek,
többnyire hajlott koruak, s alig egy-kettőben lehet még felismerni a
hajdani délczeg leventét. Csak az egyetemtéri palota áll még ugyanazon
fényben, ugyanazon tiszteletben, mint állott harminczöt év előtt.
Méltán, a gyermekek magyar szelleme, hazafias érzülete kezességet nyujt
a nemzetnek, hogy az unokák őseik méltó utódai lesznek.
Gróf Károlyi István gyönyörrel legeltette végig szemeit a daliás
csoporton, s meleg szavakban adott kifejezést azon reménynek, hogy ily
vezetés mellett ezrede bizonyára dicsőséget fog aratni. Mindenkihez volt
néhány nyájas kérdése s lelkesitő szava.
E közben a komornyik jött s jelentette, hogy egy Szent-Tamásról menekült
nő és gyermeke kér bebocsátatást.
Gróf Károlyi István maga a jószivűség és részvét angyala volt, ajtajától
kérelmezőt vagy szerencsétlent soh’sem utasitottak el. Nagylelkü és
jótékony volt, mint valami szent.
A nő gyermekét kézen vezetve belépett, s láthatólag a fénytől, s nagy
társaságtól megdöbbent. Gróf Károlyi István szivélyes mosolylyal intett
neki közeledést.
A nő odarohant, gyermekével együtt térdre esett, s zokogva szólt:
Szent-Tamásról kiüldözött szerencsétlenek vagyunk. A halál torkából egy
bátor szőke vitéz mentett meg. Ágyugolyók közt kétszer uszta át a vizet,
először gyermekemet, aztán engem hozott át az innenső partra az ellenség
fészkéből. E vitéz, e mentő angyal méltóságod fia: Károlyi Ede gróf.
Magasztos meghatottsággal emelte fel fejét Károlyi István gróf s csak
ennyit mondott. Fiam Ede? derék! de e három szóban őszinte ima, forró
hazafiság s benső atyai szeretet látszék összeolvadni. Szép csomó pénzt
adott a szegénynek, hogy szükséget ne szenvedjen. A nő összekulcsolt
kezekkel sohajtá: A fiu megmenté életünket, az atya módot nyujt
megélhetni. Isten áldja meg e nemes családot.
Ha isten a sok ügyefogyott áldásait meghallgatja, s a szükölködők
hálaimája a mennybe hat, ugy gróf Károlyi István ma a szentek közt
foglalja el helyét.
A leghidegebb kebelt fel kellett hogy villanyozza, midőn a nemes gróf
két mankón közeledett prüszkölő paripájához. Mihent lába a kengyelt
érinté, felgyógyult, megifjodott s ugy ülte a lovat, mintha maga
Szent-György lovag volna, ki a pusztitó sárkányt készül megölni.
Délczegen vágtatott föl-le, őt a hazafiság és lelkesedés kis istenné
tette.
1849-ik év első napjaiban elfogták. Az egész ezredre oly benyomást tőn,
mintha mindenki atyját vesztette volna. Tavaszfelé uj ezredest neveztek
ki, Rohonczy Lipótot; barátságos, szeretetreméltó, vitéz és szép katona
volt.
Tizenkilencz év előtt Hallban valék, gróf Károlyi Lajos akkor ott lábát
törte, s István gróf látogatására jött. Fürgén járt-kelt a terjedelmes
szép fürdőparkban. Szerencsés voltam igen gyakran és sokat beszélgetni
vele. Ezt látta Koszgleba Antal pesti háztulajdonos, kit lábbaja miatt
kis kocsin tolongattak ide-oda. Megszólitott: Látom, ön gyakran
beszélget a gróffal, ő 1848-ban két mankón járt, az isten áldja meg,
kérdezze: ki, vagy mi okozta gyógyulását? mert most ugy szaladgál itt,
mint valami ifju.
Megmondtam a grófnak. Fölnevetett s azt felelte: Koszgleba ur nehezen
fogja használni azt a gyógymódot, mert engem az ágyugolyók hoztak
helyre.
A Károlyi huszárezrednél az irodalom is képviselve volt; Podmaniczky
Frigyest s engem kivéve, az akkori idők legkedvesebb beszélyirója Szabó
Richárd volt ezredünk lelkésze. Inkább lehetett katonának, mint papnak
nézni, az ezred egyenruháját viselte, köztünk lovagolt, s nem
idegenkedett néha lőport is szagolni.
Mikor B.-Csabára bevonultunk, disz isten-tisztelet tartatott.
Természetesen Szabó Richárd mondotta a misét. Mulatságos volt látni
azokat a tótasszonyokat, hogy szórták a kereszteket, mikor meglátták a
pödrött bajszú, sarkantyus csizmás papot, kinek rövidke miseinge alól a
lovagló nadrág kilátszott; a segédletet pedig két huszár altiszt
teljesité.
Az uj ezredeket rendesen vegyitették régi huszárokkal, a gyorsabb
betanulás s a huszárélet elsajátitása végett; a régi ezredekbe pedig
ujonczokat soroztak. Igy került hozzánk Iván káplár.
Mint más ezredeknél, ugy a Károlyi huszároknál is voltak sajátságos
egyéniségek, nevezetesen Apagyi főhadnagy s a kit már némileg
ismertettem, Iván káplár. Apagyi izmos termetü, vasgyuró katona, soha
sem beszélt másról, mint szolgálati dolgokról, lovakról és harczi
hősiességekről.
Egyszer Sárosy Gyula táborunkba vetődött. Jó mulató pajtás volt, ilyen
kellett akkor a katonának. Este poharazás közt elkezdte felolvasni az
»Arany trombitát« Apagyi mellettem ült, s csak lökdös könyökével, s
végre oda sug: Hallod-e, te is olyan tentanyaló-féle voltál, mond meg
annak a kalendáriumcsinálónak, nem nekünk való az ő unalmas papolása.
Türelmetlenkedett, vakarta a fülét, verte ki a pipáját, meg rágyujtott.
Épen szökni készült, mikor Sárosy a »huszár« czimü fejezetet kezdte.
Apagyi fülelt, ‚ni, ni! hiszen ez jól beszél.‘ Aztán mindig közelebb
sompolygott Gyulához, ugy, hogy mikor a fejezet végére ért, Apagyi izmos
karjával már átölelve tartotta a felolvasót. A jelentéseknél boszusan
dörmögte: ha osztályparancsnok volnék, a fénymázas csizmáju napi tisztet
porkolábhoz küldeném. Legnagyobb büszkeségét képezte, hogy a hires
Simonyi báró huszárezredessel vérrokonságban volt. A nem régi katona
feljebbvalóira gyakran tőn keserü megjegyzéseket. ‚Furcsa volna, szólt a
többi közt, ha engem azért, mert irni tudok, kineveznének főjegyzőnek, s
parancsot osztogatnék a régi és jártas aljegyzőknek.‘ Egyébiránt
jópajtás, kitünő katona és bogaras ember volt.
Nem hiába ugyanazon vidék gyermeke mindkettő, de Iván káplár, Apagyi
főhadnagy kiegészitő képe.
Iván káplár a hadjárat vége felé hadnagy lett, ezen minőségben sokat
vesztett eredetiségéből.
Ezredünk szervezkedés végett Gyömrő, Vecsés, Monor, Péteri és Pilisen
helyeztetett el.
A tél küszöbön volt.
Országgyülés, városok és megyék csak a védelmi háboru intézkedéseivel
foglalkoztak. Szervezkedés, felszerelés s fegyverszállitás volt
mindenfelé a jelszó. Windischgrätz herczeg pedig seregével mindig
elébbre és elébbre nyomult a főváros felé; itt-ott apró ütközetek
késleltették ugyan utjában, de feltartóztatni nem birták.
Batthyányi Lajos gróf és Deák Ferencz mint küldöttek egyezkedni mentek
Windischgrätzhez, ki ekkor mondta azon emlékezetes szavakat: ‚lázadókkal
nem alkudozom‘ s a küldötteket letartóztatta.
Most már belátta a nemzet kikkel van dolga? s hogy itt nem marad egyéb
hátra, mint élet-halál harczot vivni.
Mennyi vér, élet és vagyon fog áldozatul esni!
Miért nem is lehet a harczok sorsát egyeseknek eldönteni, ugy mint Sebő
Alajos és Ridesel közt történt.
Sebőt ismertem még mint főhadnagyot a Császárhuszároknál. Olvasott, s
irodalmilag művelt szerény ember volt. Salzburgban a lóidomitásnál
együtt működött Ridesel báróval, mindkettő kitünő lovas és jeles vivó.
Mindeniknek volt pártja, mely őt tartotta e szakmákban különbnek a
másiknál, s ez a versengés a két tiszt közt idegenkedést, végre egymás
iránti gyülöletet szült. Felváltották őket, egyik is másik visszatért
ezredéhez s többé nem találkoztak.
Itt e hadjáratban egyszer Sebő osztályával rohamra indul egy vértes
csapat ellen. A két parancsnok egymásra ismer, mintha összebeszélt
volna, mindkettő ‚állj‘-t vezényelt, a vértes tiszt báró Ridesel öles
nagyságu, vállas erős férfi volt, Sebő közép termetü s meglehetősen
gyönge kinézésü. A két törzstiszt középre vágtat, összecsap, s a két
arczba állitott osztály előtt erős küzdelembe merül, s mig a két
oroszlán mérkőzik, seregeik alig türtőztetik magokat. Tartós viaskodás
után Sebő oly vágást mér Rideselre, hogy ez halva fordul le lováról.
Ekkor Sebő rohamot vezényel, a vértesek pedig megfutamodtak.
Az ötvenes években egyszer benyit hozzám egy halvány, meglehetősen
törődött s eléggé kopott kinézésü egyéniség.
– Most jövök a fogságból, semmim és senkim sincs, adsz-e néhány napig
szállást, a mig valami iránt magamat tájékozhatom. Sebő alezredes volt.
– A mivel csak birok, az ugyan mindössze is kevés, de rendelkezésedre
áll.
– Tudtam én, hogy magamféle szegény emberhez kell fordulni, hogy szives
fogadtatásban részesüljünk. Ne félj pajtás, nem akarok sokáig terhedre
lenni, csak mig körülnézek egy kicsit, mert ebben a pillanatban azt sem
tudom: merre forduljak s mit kezdjek?
– Majd találunk.
– Sokáig haboztam, ha Salamon Elekhez menjek-e? de láttam Lichtenstein
herczeggel kocsizni, meg mindég is oly nagyralátó volt, gondoltam,
zavarba hozom, hát csak hadd élje világát. Régi időben Almásy György is
szives jó barátom volt, de a nagyuraknak szeszélyeit nem tudhatni,
vajjon rám ismerne-e ma? igy aztán rád került a sor.
Két napig volt vendégem, aztán menni készült.
– Hova?
– Nem tudom, a világba?
– Hát maradj még.
– Van annyi lelkem, hogy nem terhellek tovább.
– De még körül sem néztünk, hátha akad valami.
– Nem tehetek róla, én megyek.
– Legalább egy napot még, azalatt majd én nézek valami után. Sok
rábeszélésembe került, mig beleegyezett.
Egyet gondoltam, s biz én elmentem gróf Almássy Györgyhöz. Tudtam, hogy
jószivü, gavallér s régi pajtásaival szemben igen nemes indulatu. Csak
annyit mondtam: itt van Sebő.
– Hol? miért nem jött hozzám.
– Őszintén szólva, elhagyatott állapotban érkezett.
– Annál inkább.
– Senkinek sem akar terhére lenni. Tudtán kivül jöttem ezt megmondani.
– Köszönöm. Hol lehet megtalálni?
– Nálam.
– Eljövök érte.
Az egészet elhallgattam Sebő előtt.
Este hét óra tájt fölkeresett a gróf, oly barátságosan s melegen ölelte
át régi barátját, hogy nekem is köny nyomult a szemembe. Rögtön magával
vitte. Én aztán a szinházba mentem. Amint beléptem, szemeim Almássy gróf
földszinti páholyára estek, s ott láttam Sebőt azon kopottan, mint tőlem
távozott, a főhelyen ülni, s vele átellenben a grófot. A kaszinóban
estelizett vele, s vagy két hétig magánál tartotta, hogy kimulassa
magát, aztán elvitte jószágára, hol foglalkozást adott neki.
Azóta nem láttam őt, e napokban olvastam halálhirét, eszembe jutottak a
dolgok, s meg nem állhattam, hogy nehány sorban fel ne emlitsem.
Zuzmarás, hideg deczember nap volt. A kormány és országgyülés már
áttette székhelyét Debreczenbe. Pesten kétségbeesés, félelem és
zür-zavar uralkodott. A kik vasutra nem fértek, vagy kocsit nem kaptak,
gyalog menekültek. Én polgári öltözetben gr. Ráday Gáborral Gyömröről
berándultam Pestre részint némely ügyek elintézése végett, részint
kiváncsiságból, hogy milyen alakja van most Pestnek? Az egész vonalon
Pestig népvándorlást láttam; asszony, gyermek, öreg ember hol
csapatostól, majd egyenkint; itt gyalog, ott kocsin vándorolt Czegléd
felé; ez bundába, az paplanba burkolódva védekezett a csikorgó hideg
ellen; láttam olyat is, ki vánkost vagy derékaljt hurczolt a hátán, s
mint valami nagykendőt mellén összefogta. Megrenditő volt látni ezt a
sok rémült arczot.
Gábor rám nézett, ő hajtott, s kérdezte:
– Ne forduljunk vissza?
– Kevésbé mint valaha.
– Nem oktalanság, hogy igy elébe menjünk a bajnak?
– Tán bizony félsz?
– Én? akkor nem volnék Ráday.
– Akkor hát mit tünődöl? kilátásunk van még nagyobb bajoknak is eléje
nézni. Aztán, édes öcsém, ha vérző szivvel is, de érdekes dolog nézni,
hogy miként viseli magát Pest a szerencsétlenségben?
A sorompón beértünk, kocsinkat a kerepesi ut végén egy csárdában
hagytuk; végig mentem a kerepesi, hatvani, uri utczán, aztán betértem a
váczi utczába, a nélkül, hogy egyetlen ismerős arczot láttam volna, de
még emberrel is alig találkoztam. Pest kihalt, ugy éreztem magamat,
mintha valami temetőben őgyelegnék s a csendes házak néma sirkövek
volnának. Nem láttam katonát, honvédet, nemzetőrt; nem láttam mást, mint
cselédfélét és csőcseléket, az is asszony, gyermek vagy öreg volt. Most
győződtem meg igazán, hogy a várost nem szép és nagy házak teszik, hanem
az emberek, élet és forgalom. Mint nyomasztó álom hatott az idegzetemre.
Kinos elmélkedésekbe merültem, a miből harsány zene riasztott fel. És a
mi most következett, megrázta csontjaimban a velőt. Windischgrätz
hadserege vonult be; most már tényleg el van foglalva a főváros, Pest
többé nem a mienk, ezután idegen itt a magyar, önkény és ismeretlen
törvények fognak itt uralkodni. Ugy éreztem magam, mint ki édes anyja
temetését nézi, s a diadal-indulók gyászzenekint hatoltak füleimbe.
Eszméletem kezdett elhagyni, s csak nagy erőlködéssel birtam magamat
fenntartani.
Ezalatt a legfényesebb sereg; edzett katonák, a legtökéletesebben
öltözve és fegyverkezve, büszkén, diadalmasan s elbizakodottan vonultak
végig szemeim előtt. Oh! ezt látni káprázatnak is sok lett volna, pedig
valóság, keserü valóság!
Rágondoltam aztán a mi gyakorlatlan, fiatal, csak részben
felöltöztetett, s félig-meddig fölszerelt szegény honvédeinkre, hogy
ezekkel mérkőzzenek, pedig meg kell mérkőzniök, s meg is mérkőztek… És e
mérkőzést a világ megcsodálta.
Windischgrätz serege után jött a Jellasiché. Mikor az ácsorgó asszonyok
s gyerekek a Jellasich huszárokat hitvány gebéiken két-három rétben
meggörnyedve látták, felkiáltottak:
– Jézus Mária! hát ezek is huszárok?
Innen maradt rajtok az emlékezetes elnevezés:
‚Jézus Mária huszárok.‘
Intettem Gábornak, s mentünk ki a kerepesi ut végére, kocsira ültünk,
visszatértünk Gyömrőre.
Dermesztő hideg volt; egész uton könyeztem. Oh! nem a hideg facsarta
szemeimbe a könyeket, de a lelki fájdalom.
Mikor már jó távolra haladtunk, megállittattam a lovakat, felálltam a
kocsiban, s visszatekintettem Pestre. Szivem ugy összeszorult, mintha
vasmarok sajtolná. Ugy éreztem, utoljára látom Pestet, örömeim,
boldogságom és annyi szép emlékeim drága helyét. Pestet, az ország
szemefényét, a magyar müveltség, tudomány és irodalom központját.
‚Isten veled ifju szép Pest!‘ sohajtám, s arczomat tenyereimbe rejtve,
szótlan maradtam hazáig.
Az ezredet indulásra készen találtam.
A gróf Ráday családtól, mely ottani beszállásolásom alatt annyi
előzékeny és barátságos vendégszeretetben részesitett, elbucsuztam.
Az ezredet Salamon Elek őrnagy vezényelte. Bizony megesett a szive az
embernek azokon a szegény fiukon, felének alig volt köpönyege, s az idő
maróan hatott még a bundán át is.
Első nap nagy menetet tettünk, de bizony azt mondani nem tudom: micsoda
községben állapodtunk meg, csak arra a leverő hirre emlékszem, mely itt
hozzánk eljutott, hogy ezredesünket, amint utánunk igyekezett, elfogták,
s Gosztonyi alezredesünk átszökött Most aztán Salamon maradt az ezredes
parancsnok.
Abban a kis paraszt szobában, azon a keskeny fapadon oly jóizűen
aludtam, mintha csak ruganyos ágyban volnék.
Kopogtatásra ébredek fel, az ablakhoz megyek, ott van Licsken kapitány
lóháton.
– Mit akarsz? kérdém.
– Ülj lóra és gyere
– Hova?
– Majd megmondom.
Öltözködve voltam, csak köpenyt vetettem magamra, s felültem a
vezeték-lóra, melyet Litsken legénye tartott.
– Hallatlan könnyelműség! kiált fel Litsken, ez a Salamon az egész
ezredet elfogatja.
– Hogyan?
– Az ellenség annyira nyomunkban érkezik, hogy a trombitálását
hallottam, mert elővigyázatból a helység szélén szállásoltattam be
magamat, és őrszemeink sehol sem voltak kiállitva. Most már van,
gondoskodtam róla, de azért aludni még sem merek. Jer, tekintsük meg az
előörsöket.
Megtekintettük, s együtt virrasztottunk.
Két órakor éjfél után megfujták a virradót, s három órakor tovább
indultunk.
Minden nagyobb baj nélkül, kivéve, hogy néhány láb, orr és fül
elfagyott, mint valóságos hóemberek Szarvasra érkeztünk.
Mig mi az alföld felé igyekeztünk, Görgey seregével Váczra vonult, itt
adta ki azt a híres kiáltványt, mely egymaga is elég lett volna arra,
hogy bizalmatlanságot támasszon. Innen a bányavárosokba tartott, hol
aztán csodálatra méltó hadászati tudománynyal és ügyességgel
manövrirozott. Kifürkészhetlen ember, sajátságos jellem! egyik kezével
borostyánokat aratott, a másikkal maga tépte azokat szét.
Betegen érkeztem Szarvasra, amennyiben idejövet lovam nem volt élesre
vasalva, s a hófedte vidéken ép Szent-András előtt előre vágtattam, a hó
alatt sima jég volt, lovam elcsuszott, minek folytán lábamon erős zuzást
kaptam, mit néhány napig meg kelle feküdnöm.
A tisztikar estelire gróf Bolzához volt hivatalos.
Én a fogadóban fekve maradtam.
Másnap beszélték szobámban tiszttársaim, hogy roppant játék folyt a
grófnál és Salamon a tisztektől több ezer forintot elnyert.
Ez idáig hagyján. De Salamon aztán egy ezredparancsot adott ki, csupán
tisztek számára. Ebben eltiltja a szerencsejátékot. Előtte való este
tele nyeri magát, aztán, hogy ne kellessen viszonzásra alkalmat adni,
betiltja a játékot.
Több tiszt már aláirta, a parancs ott keringett szobámban, gróf Vay
Laczi a kezébe veszi, nagy komolyan elolvassa, nevet rajta, hogy bizony
derék volna, ha más adja ki, de ezen az uton ily parancs csak azt
érdemli, s a tüzbe dobta. Ment, aztán kivette az áthelyezési lajstromot,
s örökké vidor kedélyét átvitte a Reisz Kesztritz huszárokhoz, vagy mint
a többi ezredek hivták ‚Rácz Krisztus‘ huszárok. Mert ritka ezred volt,
a melyet a többi huszárok el nem kereszteltek. A Hannover huszárokat,
miután Kiss Ernő az egész ezredet saját költségén ruháztatta fel, sokkal
finomabban mint a többiek voltak, ‚Csecse-huszárok‘-nak hivták; a
Károlyi huszárokat ‚kár hogy huszár‘, a Lehel huszárokat ‚Lehull huszár‘
s a többi.
Vay Laczi távozását mindnyájan nagyon sajnáltuk, s minden áron le
akartuk beszélni, az ő áldott jó kedve, elméssége s jóizü beszéde annyi
komoly órát elüzött. Hajthatlan maradt; olyan ezredben, mondá, ahol ily
uton, hasonló parancsok osztatnak, nem szolgálok! Ezzel bucsut vett.
Ezredünk Békésmegyébe lőn elhelyezve.
A szigoru tél megakasztotta a hadjáratot, s nekünk lett időnk
szervezkedni és gyakorolni.
Itt az ágyuk hallgattak, a fegyverek szüneteltek, s csak is Erdélyből
hallottunk hireket Bem csodatetteiről.
Mi tanultunk és készültünk, mig ellenségeink azt hitték, hogy gyáván
meghuztuk magunkat. A tavasz első sugarai aztán kiábránditották az
elbizakodottakat.
A tavasz első hóvirágával Asztalos Sándor kedveskedett, ki hős
zászlóalja élén, oldalán az őszfejü, de fiatal lelkü Boczkó Dániellel, a
betörő ráczokat Aradról vitézül kiverte.
Ez villanyszikra volt a magyar seregnek.
Teljes illatu, s meglepően szép bokrétával lepte meg a nemzetet
Damianics, ki Szolnoknál oly csapást mért az osztrák seregre, hogy
Bécsig megérezték.
Ez már gyujtott a magyar seregnél.
A harczvágy mindenfelé fölébredt.
Ezredünkből egy osztály, Litsken őrnagy vezetése alatt, Erdélybe indult
Bem táborába. Ezredünkben már változások történtek. Ezredessé Rohonczy
Lipót lőn kinevezve; alezredessé Salamon Elek, első őrnagy Mariássy
József, második Litsken Lajos.
Gyönyörü és most már harczképes ezred volt.
A legénység jókedvü volt, s ha nélkülöznie, vagy valamit türnie kellett,
a maga nyomoruságán is élczelt s néha olyanokat hallott az ember, hogy
mikor haragudnia kellett volna is nevetett.
A Hannover-huszároknál szolgált a többi közt egy hannoverai, báró
Toussen, roppant barátja a vizgyógyászatnak, s mihent valahova állomásba
értek, zavarta embereit, hogy fürdő vizet hordjanak.
Inasa és a napos huszár megint hordják, tán a harmadik szomszédságból a
vizet, az utczán leteszik a csebret s pihennek. Az inas megszólal:
– Az istenit a németjének! be sokat fürdik.
– Nem, hiszem, jegyzé meg a huszár, hogy az anyja nem volt liba.
Huszáraink nemcsak beszállásolva, de a táborban, a csatatéren, sőt a
haláltorkában is szavakban ugy mint tényekben elmések, találékonyak s
gúnyorosak tudtak lenni.