emelhet.
Egyszer a reggeli órákban Kemnitzer Károly benyitott hozzám e szókkal:
»Nagy szivességet kérek. Herczeg Vorinyetzky, ki a Bácskában oly
feltünést és lelkesedést keltett azzal a móddal, a melylyel a
vértesektől kilépett, itt van és vendégem. Igen ohajtana Petőfi, Jókai
és Vasváryval megismerkedni. Szűkkörü kis estélyt adok ma szállásomon,
hivd meg azokat az urakat. Csak ti négyen és mi ketten leszünk.«
– Ez nem fog sikerülni.
– Miért?
– Nem ismered Petőfit.
– Igen sajnálnám, ha igazad volna. Kövess el mindent.
– Mindent elkövetek.
Megindultam fölkeresni Jókait, hadd legyen e nehéz feladatban
segitségemre, mert közűlünk neki volt Petőfire legtöbb befolyása. Jókai
a svábhegyen takaródzott kétcsövű fegyverével, nem találtam. A
svábhegyre menni két ok gátolt, mert akkor Mór barátunk ott
hozzáférhetlen volt; másodszor, mert elkéstem volna az idő rövidsége
miatt.
Isten neki, elhatároztam egyedül szemébe nézni Petőfi szitkainak.
Vasváry Pali örömmel fogadta a meghivást. Együtt mentünk Petőfihez.
Minden bevezetés nélkül elmondtam jövetelünk okát.
Petőfi előmbe állt; fején éghez meredező hajszálai megmozdultak, szemeit
vadul megforgatta, s aztán keserü mosolylyal kérdé: »Megbolondultál?«
– Bizony Sándor, ily izgalmas időkben az sem volna csoda.
– Csak azért, mert különben tudnád, hogy egy herczeg kedveért a
kisujjamat sem mozditom meg.
– Hát az igaz, hogy Vorinyetzky szerencsétlenségből herczegnek
született, de tehet-e róla? A miről ő tehet, az elismerésre, az
csodálatra méltó. Szive, lelke a szabadságé, ő jogainkért küzdeni akar,
ő barátja, ő testvére a népnek, ő lengyel!
– Hm, igazán? dörmögé Sándor, kissé megszelidülve.
– Zászlóját, hol rá annyi kitüntetés, fényes előmenetel várt, ott hagyta
s eljött, hogy honvéd legyen. Nagy tüntetéssel vált meg a vértesektől, s
a szabadkai nép vállaira kapva vitte végig az utczákon. A magyar
kormánytól egy vadász-zászlóalj felállitásával van megbizva, s eziránt
óhajt veled értekezni.
Sándor hirtelen kikapta zsebéből a tallért, heves léptekkel járt fel-le,
miközben a tallért felhajgálva, csattanósan elkapkodta; ez volt szokása,
ha gondolkozott valamin.
– Te is mégysz? kérdé hirtelen Vasvárytól.
– Hogy ne? hazafiui kötelességnek tartom.
– De az a Kemnitzer is olyan félmágnás.
– Az a Kemnitzer honvéd kapitány.
Megint fel-alá járkált, hajgálta s csattogtatta tenyerében a tallért,
most hevesebben, mint elébb.
Megállt, felütötte fejét s mondá: »Hallod-e, ha máskép lesz a dolog,
mint ahogy mondod, többé szemem elé ne kerülj. Jó, majd együtt megyünk.«
Este, midőn Kemnitzerhez mentünk, utközben Petőfi nehányszor megrázta
fejét, aztán vállán egyet ránditott, s legalább két lépéssel előttünk
haladt.
A mint a szobába léptünk, Vorinyetzky felugrott s Petőfit átölelte e
szókkal: »Tőled tanultam, tőled! Mindég szerettem a szabadságot, de
imádni csak dalaidból tanultam.« Aztán nyaka körül fonta karját s
alá-fel járkálva, melegen beszélgettek. Mikor estelihez ültünk, benső
barátok voltak. Elenyészett a rangkülönbség, mindkettő csak
szabadsághős. Étkezés, vagy inkább borozás közben, Vasváry
ékesszólásának egész bensőségével mondott ragyogó pohárköszöntőket.
Petőfi is neki hevűlt, s elkezdte szavalni szabadságdalait. A házigazda
és Vorinyetzky nem maradtak az ölelésnél, hanem össze-vissza csókolták
Sándor borzas fejét.
Az elragadtatásnak és lelkesedésnek nem volt hossza-vége. Ha Petőfi
szavalt, s Vorinyetzky gyönyörittas szemeit rászögzé, senki se mondta
volna, hogy nem szerelmespár. Vorinyetzky oly ifju és szép volt;
arczbőre, vonásai és szine oly finomak, hogy ha átöltözködik, akárki
igen szép nőnek hihette.
Hévvel folyt a beszélgetés a viszontagságok felől, melyeknek eléje néz a
nemzet.
Egyik sem tőn fogadást, egyik sem esküdött, de mindenik homlokáról
lehetett leolvasni: Ott leszek!
Ott is volt.
Közűlök csak magam éltem túl az eseményeket.
Petőfi elesett a csatában, s nemcsak magasztos lelke szállt az égbe, de
testét is, mint valami szentét, tán angyalok ragadták boldogabb hazába,
mert a földről nyom nélkül eltünt, de halhatatlan szelleme itt él és
uralkodik; itt fog élni és uralkodni, mig csak magyar lesz e hazában,
sőt azontúl is… A nemzet kegyelete szobrot emelt neki.
Vorinyetzky herczeget a temesvári csatában ifju heve elragadta; jobb
lova levén, mint a többieknek, a rohamban seregétől elszakadva, egymaga
csapott az ellenséges tömeg közé, hol karddal a kezében elfogták. Pesten
halálra itéltetett. Oly bátran lépett a vesztőhelyre, mintha csatatéren
dicsőséges halálba menne. A bakó rövid percz alatt kioltott egy
gyönyörüen virágzó életet. A tisztelet és hála emléket állitott neki a
Kerepes-uti temetőben, melyet évenkint, halottak-napján, meglátogat az
egyetemi derék ifjuság, hogy az elismerés koszorujával feldiszitse, mit
megható szónoklattal kisér.
De elmulik egyik halottak-napja a másik után, a nélkül, hogy valakinek
eszébe jutna megemlékezni Vasváry Pálról, kit Abrudbányán agyonvertek a
mótzok. Sirja ott jeltelen, s emléke itt enyészőben van.
Pedig őt nemcsak mint csatában elesett hőst illeti a babér, de mint a
márczius 15-nek egyik leglelkesebb kezdeményezőjét, ki hatalmas
szónoklatával a Muzeum-téren annyiszor elragadta az ezrekre menő gyűlési
hallgatóságot; ki a városház termében oly magvasan s magasztosan
szónokolt, hogy maga Klauzál Gábor miniszter, a szónoklat nagymestere,
ki ép akkor érkezett le Pozsonyból, ezen ülés alatt történetesen
mellettem foglalván helyt, hozzám fordult e kérdéssel: »Jaj, ki ez a
kedves fiu? ebből nagy ember válik.« Vasváry volt a márcziusi napok
egyik kiváló lelke. És ő megmutatta, hogy azokért az eszmékért, a
melyeket hirdet, meg is tud halni.
Bizony kedves volna, ha az a minden szépért és dicsőért lelkesedni képes
egyetemi ifjuság, minden márczius 15-ik napján egy kis Vasváry-ünnepélyt
rendezne. Hisz ő egyéb kitünőségei mellett, még oly kedves történelmi
tanár is volt.
Na, de ezekről irtak már ragyogó tollú költők és remek történészek, a
kiről én tulajdonképen megemlékezni akarok, arról alig tud valaki
valamit, pedig megérdemli, hogy tudjanak.
Kemnitzer Károly, a fővárosi uritermek egyik hőse, kiről fel sem tudták
tenni, hogy egy hadjárat nyomoraival meg birjon küzdeni, s többen
mondták: Tetszett neki a szép egyenruha, majd ráun.
És nem unt rá, hanem viselte ugy, hogy becsületet szerzett neki.
Fáradhatlan s rettenthetlen katona volt. Megnyerte feljebbvalói
tiszteletét s az alantiak szeretetét.
A selmeczi csatában egy ütegnek feladata volt, az ellenséget tüzelésével
feltartóztatni. Legnagyobb veszély környezte, a tüzérekből és fedezetből
is már sokan elhulltak. Egyszerre a mieink kezdtek az ágyukkal
megfutamodni. Kemnitzer Károly mint vezérkari tiszt, utánok vágtatott, s
az ágyuslovakat megragadta zablájuknál fogva, s a legnagyobb
kereszttűzben az ágyukat egyenkint visszavezette előbbeni helyökre, s
onnan el sem mozdult többé. Egyszerre csak be volt keritve. Az ellenség
parancsnoka felszólitotta Kemnitzert, hogy tegye le a fegyvert, s adja
meg magát, különben valamennyiöket kardélre hányatja.
Kemnitzer egész nyugodtan válaszolt: »Ön fogja ismerni kötelességét mint
katona, én is ismerem az enyémet mint katona. Magamat meg nem adom
soha!«
A tiszt tüzet vezényelt, s Kemnitzer Károly több golyótól találva,
lefordult lováról.
Sulyos sebeivel egy házba vitték, hol rögtön iróeszközt kért.
Levéliráshoz kezdett:
»Drága egyetlen Gizel…« a toll kiesett kezéből, feje hátra hanyatlott…
meghalt.
Sirját a nők teleültették virágokkal.
Én nem voltam ott, de egy barátom, a ki tudta, mily jól vagyok
Kemnitzerrel, sirjáról kis bokrétát kötött, s levél kiséretében (ki mint
szemtanu irja, mily hősiesen, mily szépen esett el Károly) nekem
elküldte.
A bokrétát hiven őriztem.
Buda bevételekor Pesten lévén, Kemnitzer aráját fölkerestem, a
városligeti Bártl-féle nyaralóban laktak.
A báró kisasszonyt a nagyszerü üvegházban találtam, mély gyászban volt.
Amint engem megpillantott, sirva fakadt. Átadtam neki a száraz bokrétát,
e szókkal: Károly sirjáról van.
Jót állok, ma is őrzi, bizonyosan por már az egész, de ő a port is
tiszteletben tartja, mert soha se ment férjhez. Találkoztam vele
többször, most is oly bús, levert, mintha csak a mult napokban érte
volna a csapás. Valóban nem látszik rajta, hogy az idő enyhitette
bánatát. Midőn megemelem előtte kalapomat, bizonyos vagyok arról, hogy
egyet gondolunk.
Ugy látszik, Kemnitzer kis estélyén már ott lebegett a kis társaság feje
felett a halál angyala. Mindnyája elvérzett, csak én szabadultam meg
nehány sebbel, tán azért, mert ahol oroszlánokra vadásznak, a kisebb vad
könnyen elsurran.
Jókai Mór sok szerencsés órát tölthetett a Svábhegyen, de
szerencsésebbet, mint ez napon, aligha; mert ha megkapjuk, nincs rá
eset, hogy azon estély alól kibujhatott volna, s akkor meglehet ő is
belekerül ebbe a halál-lajstromba. Bizony pedig kár lett volna, ki tudna
most annyi szép és hű dolgot irni Petőfiről az utókor számára. Legyen ő
az utolsó a tizek közül, s akkor is maradjon még annyi ideje, hogy a
tizek történetét megirhassa.
XI.
Nehány napig gyakoroltunk az Ujtéren, hogy legalább rendes menetben
tudjunk felvonulni, tudjunk arczot változtatni, s ne kavarodjunk össze a
kanyarulatoknál, megértsük a vezényszót, s fegyverrel tisztelegni
képesek legyünk. Mindez bámulatos gyorsasággal ment. Meglátszott, hogy
az értelmiség, s nagy a lelkesedés; csak e két tényező képesitett ily
csodás haladásra. Már fegyverben álltunk, s ütött az indulás órája.
Mindenki elismerte, hogy szép csapat. Szakaszokra oszolva felvonultunk a
Dunapartra, a redout előtt Földváry arczot vezényelt, s az ott ülésező
képviselők megszemlélésre jöttek. Midőn a kormány tagjai az emeleten
mutatkoztak, fegyverrel tisztelegtünk, s aztán szerencsekivánatok közt,
kiváncsiak tömegétől kisérve, a vasut indóházához mentünk, a honnan
külön vonat szállitott Szolnokra.
Szolnokon nehány sorezredbeli gyalog altiszt öt nap alatt csapatunkat
ugy begyakorolta, hogy tudott annyit, a mennyit az ujonczok rendesen egy
év alatt tanulnak be.
Egy gőzösön s megfelelő vontató-hajókon usztunk le Szegedre. Az első
sebesültünk e hajón volt; sötét éjszaka nagy jajgatásra szövétneket
gyujtunk, ugy rémlett, mintha a Tisza mélyéből jönne a hang. Hamar
ráakadtunk, egy ajtó, melyen a szállitandó portékákat szokták a
hajótárba leeregetni, nyitva volt, s azon valaki beesett. Többen
lementek, s felhoztak egy félalélt közvitézt. Arányi Lajos, a csapat
orvosa, azonnal megvizsgálta s gyógykezelés alá vette, három
oldalbordája volt betörve. Századomból való volt, ma is él. Schönberger
B. nádor-utczai szabó.
Szegeden lelkesen s vendégszeretőn fogadtak; a mint a városháztéren fel
valánk állitva, nagy sokaság vett körül. A sokaságból egyszerre kiválik
egy kegyesrendi pap; magas, szikár, beteges kinézésü, felém tart,
megölel örömkönyektől ragyogó szemekkel; engem a hála és boldogság
érzete fogott el, megismertem Tóth Józsefet, az én mélyen tisztelt és
szeretett hajdani természettan tanáromat. Az isten áldja meg, jó ember,
jó hazafi, mint ezen derék rend legtöbb tagja.
A szegediek igaz magyar szivvel, ősi vendégszeretettel fogadtak; kevesen
voltunk, hogy minden gazdának jusson egy vitéz, hát majd széjjelszedtek.
Egy éjt töltöttünk Szegeden, de az egész zászlóalj összesen ezalatt nem
aludt annyit, a mennyit valami kifáradt vadász a fa árnyékában aludni
képes. Lakoma, táncz, zene folyt mindenfelé. Reggel, midőn hajóra
szálltunk, minden legény mellét kis bokréta diszesitette. A szegedi
vigság behatása alatt utaztunk lefelé, s harczi dalaink messze vidékre
betöltötték a sikföldet.
Ó-Becsére megérkezvén, Fakh és Kiss Ernő huszárezredesek tartottak
szemlét a csapat felett. Azután a tiszteket maguk körül gyüjtvén,
katonai rövidséggel figyelmeztették, hogy mily terhes szolgálat vár itt
reájok, egyuttal kifejezést adtak azon reményöknek, hogy a
kötelességérzet e nehéz időkben mindenkit serkenteni fog helyét
férfiasan s hazafiasan betölteni. Földváry Lajos a tiszteket névszerint
bemutatta. Ekkor, ugy ahogy beszállásoltak. Én egy rácz pap házába
jutottam; üres négy falból állott, még csak egyetlen rozzant széket sem
találtam benne. A pópa mindenét elvitette Szent-Tamásra, s ő maga is oda
vonult.
Ó-Becse nem volt más, mint valami katonai nagy laktanya; rácz népessége
itt hagyva üres házait, mind a római sánczokba vonult, az üres házak meg
mind katonasággal voltak megrakva. Itt volt a Ferdinánd huszárezred, a
Hannover huszárok, Lenkey a Würtenberg huszár osztálylyal, Lo-Presti
huszár önkénytesei; továbbá egy sorezredbeli zászlóalj, a 3-ik honvéd
zászlóalj, a debreczeni vörös szalagos önkénytesek, kik oly hiressé
váltak; a mi zászlóaljunk; a pestmegyei, makói és más vidékbeli
nemzetőrök. Felváltva fele mindég táborozott, a másik felének egy része
képezte a helyőrséget, a nagyobb rész pedig a fenyegetett s veszélyes
pontokon, mint a Jovicsszállás, a merről többször kisérlettek a ráczok
megrohanásokat – őrségre volt vezényelve.
A szolgálaton kivüli időt a viszonyokhoz képest elég kellemesen
töltöttem. Századomnál igen sok művelt és derék fiu volt; főhadnagyom:
Hild, hadnagyom: Kölcsey Kálmán, őrmesterem: Gelinczey tanár. Aztán
olyan hadapródféle közvitézek: Görgey Pista, kit nem sokára
elvesztettünk, mert bátyja Arthur maga mellé vette segédtisztnek; idősb,
akkor ifjabb gróf Ráday Gedeon, Csernyus Bandi, Dulovics, Laky Adolf,
Müller Emil, Bogisits Lajos, ki azt állitja – én ugyan nem emlékszem rá,
– hogy valami kötelességmulasztásért egyszer bezárattam; most Pestvidéki
törv.-széki elnök, ugyan vigyáznom kell, hogy 34 év mulva vissza ne
fizesse.
Hát van ma hétszemélynök, királyi táblai biró, nyugalmazott államtitkár,
közjegyző, tekintélyes hivatalnok, orsz. képviselő, előkelő ügyvéd,
befolyásos kereskedő s hirneves iparos, ki zászlóaljunkban szolgált.
Ez egy hadászati gyakorló tanoda volt; tanultunk katonai fegyelmet,
táborozást, hadászati szolgálatot, nem elméletileg, hanem valóságban;
megismerkedtünk az ágyugolyók zugásaival, a puskagolyók fütyüléseivel.
Víttunk csatákat, szenvedtünk veszteségeket, de nem láttunk ellenséget.
Lövöldöztek ránk öles magasságu tengeriből, árkokból, házakból; néha
egész sorkocsi vonult fel, hirtelen megálltak, s a kocsik mögül a
legveszettebb tüzelést intézték ellenünk, s midőn rohammal közeledtünk
hozzájok, kocsira pattantak, s nagy porfelhőt hagyva magok után,
elvágtattak. Éjjel sötétségben, mintha csak a földből bujtak volna ki,
megtámadták őrtanyáinkat; ily támadásoknak legsürűbben a Jovitsszállás
volt kitéve, azért oda mindég kettős őrség volt vezényelve, kik
minduntalan kisebb csatározásokba keveredtek. Ott többször tiszt is
megsebesült. Ha aztán az a müvelt ellenség közűlünk élve vagy halva
valakit megkerithetett, annak hulláját irtóztatón megcsonkitva találtuk
valahol a mezőkön.
Borzasztó »furcsa háboru«, de jó tanoda volt, mert mindenki megtanult
éber, gyors és elszánt katona lenni.
Damianics is itt nevelte az ő világra szóló 3-ik zászlóalját. És hogyan
nevelte!? kérlelhetlen szigorral, még a tisztek irányában is; a ki nem
vált be az ő keretébe, nem felelt meg igényeinek, annak egyszerüen
megmondta, köszönjön le, vagy helyeztesse át magát, mert nála nem
boldogul, s vele nem fog megférni. A közvitézt, ha nem volt jóravaló, a
sorból kilökve, elkergette. Damianicsot ekkor gyülölték. Mikor aztán
megteremtette ezt a halhatatlan zászlóaljat, melylyel oly csodákat
mivelt, mint például Bicskénél, midőn az erdőből kellett az ellenséget
kiverni, de elébb egy hidon átmenve, mely kereszttűzben volt, egy üteget
kellett elhallgattatni. Erre a jeles 10-ik zászlóalj kapta a rendeletet.
Elő is nyomult a hidig, többen elestek, de azért itt helyben állva a
parancsnok jelentést küldött, hogy a hid bevehetlen, mert kereszttűzben
van.
Damianics felkiáltott: megmutatom, hogy bevehető; harmadik zászlóalj
előre!
És a harmadik zászlóalj karra vett fegyverrel, énekelve vonult át a
hidon, oda se nézve neki, hogy jobbra-balra, elől és hátul is hullnak a
pajtások.
Vagy Szolnoknál, mikor a harmadik zászlóalj rohammal egy ágyuüteget
foglalt el, a mi gyalogságnál csaknem hallatlan. Ekkor már imádták
Damianicsot.
A szolnoki győzelem után a szemlénél Damianics minden zászlóaljat,
huszár-osztályt vagy századot külön megdicsért, mikor a harmadik
zászlóaljhoz ért, elnémult, levette csákóját s ugy lovagolt végig a
zászlóalj előtt.
Nem volt oly előléptetés, a miért valaki ettől a zászlóaljtól megvált
volna.
De térjünk vissza Ó-Becsére.
Tisztelegtem Damianicsnál. Ismertem őt, még mikor aradi tanuló voltam. Ő
mint toborzó főhadnagy működött ott, az ezred Velenczében volt. György
bátyám ugyanazon ezrednél mint hadapród szolgált, s havi járulékait
mindég én vittem el Damianicshoz, továbbitás végett. Akkor is nagyon
szives volt hozzám, most, a mint meglátott, barátságos, de erős
kézszoritással mondá:
– Örülök öcsém, hogy e téren látlak. Hát György hol késik?
– Mácsán van Csernovics Péternél, kineveztetését várja.
– Reméllem a honvédséghez.
– Természetesen.
– Jó katona, csak kissé tüzes és szilaj. Veronában majd megadta az árát,
s ha én fel nem találom magamat, hát a legjobb esetben ma is valami
várfogságban ül.
– És hogyan?
– Az ezredtulajdonos báró Rukovinának öcscse főhadnagy és irtóztató
magyarfaló volt; a gyakorlatnál mindég agyba-főbe szidta a magyarokat.
El voltak ellene keseredve.
Egy reggel a gyakorlatra felállitvák, s Rukovina a vezénylő elkezdi
megint: a magyar betyárokat, a kik csak kocsisoknak valók, majd igy meg
amugy fogja megtanitani.
Gyuri kiugrik a sorból, kardlappal végig húz a főhadnagyon. Rukovina
meglepetésében futásnak indul, Gyuri utána, s Verona utczáin végig
kardlapozza.
Elfogták, börtönbe kisérték, s haditörvényszék elé állitották.
Láttam, el van veszve a kölyök. Hozzá mentem a fogházba, s titkon
odasugtam neki: »Te nem tudsz semmiről, nem emlékszel semmire. Olasz
ifjak megvendégeltek reggelivel, ittál velök és fogságban találtad
magadat. Ennél maradj.«
Ekkor már tudtam, hogy benn vagyok a haditörvényszékben.
A birák nagy komolyan összeültek, senki sem minősitette oly nagymérvünek
a bűnt, mint én. Egészen egy véleményen voltam a hadbiróval, s nem
láttam enyhitő körülményt.
Gyurit bekisérik fegyver közt. A hadbiró felteszi neki a kérdéseket, s
mindnyájok roppant álmélkodására, ő nem tud semmiről semmit.
Szerettem volna megölelni, oly jól játszotta szerepét.
– Ez Unsin, mond a hadbiró, a mit állit.
– Unsin, viszhangozá a többi.
– Ez nagyon meggondolandó, s minél inkább elmélkedem felette, szóltam
hozzá, annál valószinűbbnek, sőt bizonyosnak látszik.
– Mi?
– Hogy őrülési roham volt.
– Az nem jő oly hirtelen, azelőtt soh’sem volt baja, most sincs, hát
csak akkor…
– Igen is, csak akkor. Tudjuk mindnyájan s tapasztaltuk, hogy az olaszok
gyűlölnek bennünket, s akár tőrrel vagy más gyilkoló eszközökkel életünk
ellen törnek. Hát nincs-e parancs kiadva, hogy az utczákon egyes
katonának járkálni tilos, mert élete veszélyeztetve van. Bizonyos vagyok
benne, hogy azok az olasz ifjak, kik a foglyot megvendégelték, italába
mérget kevertek. Az adag nem volt elégséges, hogy megölje, de különben
is erős alkotásu, hát a szer darab ideig agyvelejére hatott.
A birák összenéztek, egyik-másik olyat bólintott fejével, mintha mondani
akarná: lehetséges biz az.
A hadbiró az ezredorvos véleményét kivánta.
Ez meghallgattatván, nem zárta ki lehetőségét annak, hogy mérgezési
kisérlet foroghatott fenn.
Gyurit fölmentették, s csak a tilalomparancs áthágásáért, s mert
ismeretlen ifjak meghivásának engedett, lőn kétszer negyvennyolcz órai
fogságra itélve.
Eljött hozzám megköszönni, s kérdeztem tőle:
– Aztán megverted-e legalább becsületesen azt a németet?
Hanem azért mégis ártott magának; kétszer terjesztette fel előléptetésre
az ezredes, de a tulajdonos egyszer sem erősitette meg. Na, de
kipótolhatja most.
Ezután igen sokat voltam Damianicscsal nála is, meg Földváry Lajosnál,
kivel szoros barátságban élt.
Századomban volt két mészáros-legény, mindkettő egészséges, szép fiu;
megtettük szakácsnak. Magok válogatták meg s hozták haza a húst, tehát
mindég a javából. Együtt étkeztünk, a századombeli tisztek, Kráy Jancsi,
Ferdinánd-huszár kapitány, gr. Ráday Pál Ferdinánd-huszár főhadnagy, gr.
Ráday Gida, s mindég a napos altiszt. Rostbeafjeink hire hamar
elterjedt, s aztán nem mult el nap vendég nélkül. Leggyakrabban
ellátogatott Lenkey és báró Orczy István, még Damianics is eljött
Földváry Lajos társaságában.
– Hallom, szólit meg gróf Kolowráth, Ferdinánd-huszár ezredes, hogy
olyan jó konyhájok van.
– Ha mertem volna meghivni ezredes urat…
– Meghivom én magamat holnapra, vágott szavamba nevetve, Aradról
Edelspacher kitünő magyarátit küldött, tehát borral én látom el az
asztalt.
Haza siettem s előhivattam a két szakácsot.
– Na fiuk! holnap, a ki lelke van, kitegyetek magatokért, itt ebédel a
Ferdinánd-huszár ezredes.
– Minden rendén lesz, százados ur.
– Tehát a javából, bőviben és kitünőn.
– Meg lesz velünk elégedve, százados ur.
– Asztalt, székeket s teritéket a vendéglőből kell kikölcsönözni.
Fizetünk érte, a mit kérnek.
– Értem.
Ez a pópa-ház soh’sem látott még ily fényes társaságot, s hihetőleg nem
is fog látni.
Volt gulyáshús olyan lével, a minőben még a bagariát is meg lehetne
enni; tészta kétféle, ökölnyi gombóczok, s töpörtyűvel boritott túrós
haluska; végre a rosbeaf, melyet akár Lord Palmerston asztalára föl
lehetett volna tálalni, legalább Dopping huszártiszt, mint illetékes
itész, azt állitotta. Persze Kolowráth sem maradt a magyarátinál, hanem
ráadásul egy kosár pezsgőt mellékelt. Ilyen sikerült lakomát, ömledező
jókedvet csak azoknál lehet keresni, kik ügyök igazságában s fegyvereik
erejében biznak.
Legyen szabad itt nehány sorban Kolowráthról megemlékeznem.
Tetőtől-talpig lovag, szeretetreméltó, jószivű és barátságos. Alanti
tisztjei rajongtak érte, s a legénység bálványozta. Kitünő katona, bátor
harczos, s a magyarnak, az országnak s ügyünknek barátja volt.
És mégis megszökött.
Szivesen maradt volna, s jót állok, végig küzdi szabadságharczunkat,
mint akármelyik jó magyar, de az ország minden zugában tele volt
adóssággal. Ő felhasználta az alkalmat, s a hitelezők elől szökött meg
jómódjával. Ha kormányunk egy csomó pénzt vesz a kezébe s Kolowráth gróf
ügyeit rendezi, kitünő, értelmes, bátor és hű vezért nyert volna meg
ügyünknek. Persze, ez igen sok pénzt kivánt, mert Kolowráth igen
könnyelmü volt, s bizony a mi szegény kormányunk akkor nem nagyon
adhatott ki egy emberért ily tetemes összeget.
Gróf Kolowráth kereket oldott, ezredének tisztikarából is többeket
érzékenyen megkárositván.
Bécsben azonnal dandárt adtak neki, s Magyarország ellen akarták
küldeni.
Kolowráth azt felelte: »A hova annyi kedves emlék fűzi, a hol oly sok
jóbarátja van s a hol élte legszebb napjait töltötte: oda, mint
ellenséget ne küldjék, mert ő Magyarország ellen nem fog harczolni
soha.«
Azonnal nyugdijazták, s Velenczébe küldték felügyelet alá, a hol aztán
főbelőtte magát.