Kossuthnak jutott, azonban gróf Batthyányi Lajos, Szemere Bertalan s az
Olaszországból kissé elkésve megérkezett Mészáros Lázár is bámulatos
erélyt fejtett ki.
Az országgyülés egy kétértelmü töredékétől eltekintve, mely töredék
vezetői a Madarászok voltak, mindenki a házban, a fővárosban s az
országban bizalommal nézte és támogatta a kormány működését.
Az idegek már ugy megszokták az izgató hireket, s rendkivüli
eseményeket, hogy az ember szinte beteg volt bele, ha nem hallott vagy
látott valami megdöbbentőt.
A csendesebb napok egyike volt; ugy éreztük magunkat, mint a nagy
fergeteg és zápor után, ha kevés szünet áll be, de az égboltozaton még
sűrübb és feketébb felhőket látunk egymás fölé nyomulni, tudjuk, hogy
villámokat szórnak s pusztulás marad nyomukban, mégis reménykedünk, tán
a szél elveri másfelé s nem zudul fejünkre.
Pest kissé nyugodtabb alakot öltött; az emberek lassankint
foglalkozásukhoz láttak, a népgyülések elmaradoztak, az izgatottság
csillapult. Nem volt semmi csoportosulás, nem érkeztek uj hirek, nem
készült kivilágitás, a »Márczius tizenötödike« nem tett leleplezéseket,
s Pálffy Albert párbajban senkinek sem lőtte át kalapját, mint a multkor
Csiky Sándor képviselőét; még csak sajtótörvényeket sem égettek el.
Itt-ott ujonnan alakult csapatok vonultak végig, katonai menetben,
többnyire még fegyvertelenül, vagy nemzetőrök siettek a szolgálaton
levőket felváltani.
Én akkor a lovas nemzetőrségnél szolgáltam, hadnagyom Karácsonyi Guidó,
szakaszvezetőm Almay Rezső volt. A pesti lovas nemzetőrség fényességben
felülmult minden más sereget; a közvitézek huszártiszti egyenruhát
viseltek.
Szakaszunk éji 11 órai őrjáratra lőn kirendelve. Este 7 órakor fölvettem
az egyenruhát, lovamat az őrtanyára rendeltem, s a szinházba sétáltam
oly szándokkal, hogy előadás után valahol megestelizvén, 11 órára majd
ott leszek az őrtanyán.
Ha jól emlékszem, »Borgia Lucretia«-t adták. Itt alkalmam volna
összehasonlitást tenni a 48 előtti s a mai dalművel; akkor élveztünk
tisztán, magyar, jó előadásokat, most néha három-négy egyszerre énekel
olaszul, az ötödik meg csak ugy tekeri ki a nyakát a magyar szónak.
Akkor volt Schodelné, Hollósy Kornélia, Stéger virágjában, Farkas (Wolf)
Károly, Benza, Füredy. Ma van Nádayné elmenő félben, majd szerződtet
helyébe báró Podmaniczky Frigyes valami olasz kávéházból egy Signorinát
fele hanggal, s két annyi fizetéssel. Mert annak idejében a kitünő
magyar dalmű nem emésztett fel ötödrész annyit, mint ma a rosz
zagyvalék. És ha jött külföldről vendég, ha csak négyszer-ötször lépett
is fel, legalább egy dalművet betanult magyarul. Lagrange bizonyosan
állott a dalművészet azon fokán, a hol Wiltné asszonyság, föllépett
néhányszor s elénekelte legalább Hunyady Lászlóban Szilágyi Erzsébetet
magyarul. Wiltné hónapokon s hónapokon át, évről-évre ismételten roppant
árak mellett énekel folytonosan idegen nyelven, s még Szilágyi
Erzsébetet, Mátyás király édes anyját; Melindát, Bánk-bán nejét is
olaszul énekli. Hiszem, ama lelkes magyar nők megfordultak sirjaikban.
Aztán van egy cseh olaszunk, mesés fizetéssel, már évek óta énekel
olaszul. Roger világhirü énekes volt, egyszer lépett fel a nemzeti
szinháznál, a Hugenottákban, s érdemesnek tartotta mindjárt a játék
elején egy hosszu dalt magyarul elénekelni. Reina meg igazi olasz volt,
s énekesnek is a maga szakmájában betölté helyét, ugy mint Perotti a
magáét; és Mazzi? nem énekelt-e mindig magyarul? mig most egy kis
Bartalucci, s minden birálaton alóli Szigeti Imréné sok követeléssel a
nemzeti szinháznál egész arczátlansággal segit irtani a magyar
szellemet.
Ezért bizony kár nagy fizetéssel két nagyképü igazgatót tartani.
Festetich Leó gróf és Ráday Gedeon gróf egyet sem tartott s jobb,
azonfelül magyar, de még hasonlithatlanul olcsóbb, sőt többet mondok,
változatosb dalművekkel látta el a szinházat.
Sokat lehetne erről beszélni, később alkalmilag tán rátérek.
A szinház megtelt, az előadás kezdetét vette. A szereplők kitünően
voltak hangolva, s a közönség lelkesülten tapsolt. Javában folyt az
előadás, midőn az ajtókon zajosan tódult be néhány fiatal ember, ily
kiáltással: »Árulás! a honvédeket lövöldözik!«
Lőn zűrzavar, kiabálás, a páholyok kiürültek, a függönyt leeresztették,
a közönség tódult az ajtó felé; a lépcsőkön mint felhőszakadás után
hegyről az ár, ugy hömpölygött lefelé a sokaság. Egyik férjét, másik
leányát kereste. A férfiak rohantak az utczára, a női közönség a
csarnokba szorult, nem mert távozni.
Megláttak a Révay báró kisasszonyok. Az istenre kértek, kisérjem haza,
mert félelmökben meghalnak. Elindultam velök, fölkerestük hintójukat; az
inast leszállitottam a bakról, s helyét elfoglaltam, aztán indultunk.
Az utczákon össze-vissza futkosott a nép. »Fegyverre!« hangzott
mindenfelé. Alig lehetett haladni a sokaságtól. Több kocsit
feltartóztattak, a miénk akadálytalanul haladt; tán nemzetőr öltözetem
adta meg a kiváltságot. A Károly-laktanya környékét sűrü fegyverropogás
s mindenféle vészhang tölté el. Az uj-téren áthaladva, láttam, hogy a
város e részében nincs oly tolongás és lárma, bucsut vettem
védenczeimtől s a »két oroszlán« felé siettem, hogy lóra ülve, a
gyülekezési helyen megjelenjek.
Utközben nagy csoportosulásra bukkantam. »A lámpára vele! a lámpára!«
odasietek s látom, hogy Móga tábornok van fenyegetve.
– Mi ez? kérdém.
– Ő adta ki a rendeletet, hogy a besorozott s a laktanyába szállásolt
fegyvertelen honvédeket a sorkatonaság lelövöldözze.
– Föl kell akasztani! kiabáltak.
– Ki a birája? kérdeztem.
– Mi, a nép! felelték.
– Jó, de előbb ki kell hallgatni, itéletet mondani fejére, ha bűnös, s
aztán lakoljon vétkeért. Hát mi se legyünk jobbak, mint a kik ott
gyilkolnak? Nem akarjuk-e mi elnyomni a zsarnokságot, s magunk még
zsarnokabbak legyünk? Fogságba vele!
Némelyek helyeselték nyilatkozatomat, mások lezúgtak. Én Mógához léptem
e szókkal:
– Tábornok ur! a nép nevében ezennel fogolynak nyilvánitom.
Móga nem felelt, csak erősen kikent bajsza rándult egyet. Szerencsére
több fegyveres nemzetőr is akadt a tömeg közt, s én ezekben biztam.
– Ide, nemzetőrök! Fegyver közé fogták az öreg urat, s szállásomra
mentünk. Az egész tömeg kisért, váltig mondogatván: »Dejszen, ki nem
szalasztjuk. Őrt fogunk állni.«
Én Mógának tisztelője voltam; kiismertem őt egy komoly esetnél. Régebben
még, néhány fiatal emberen sértést követett el több ismeretlen, ez
történt a megyeház-utczában. Az ifjak üldözőbe vették s azok a
rostély-utcza egyik kétes hirü házába menekültek. Néhány percz alatt a
Pillvax-kávéházból az egész fiatalság odaözönlött, s a házat ostrom alá
fogták, ugy hogy katonaság vonult fel ellenök. A katonaság elzárta az
utczát s a fiatalság szuronyokkal lőn bekeritve. Móga az országut és
rostély-utcza sarkán, a Remekházy-házban lakott. Föltette pofonütött
kalapját, kardot kötött s lement a hely szinére. Az ifjuság sértegette
őt, gúnyolta, kinevette, s ő lábhoz vezényeltetett. A szó szoros
értelmében megtaszigálták, méltatlankodtak vele, s mégsem engedte, hogy
a katonaság fegyverét használja. A tiszteket nyugodt magatartásra s
elnézésre intette. Üzenetet küldött a királyi személynökhöz, s mihelyt
onnan intézkedés történt, elvezényeltette a katonaságot anélkül, hogy
egyetlen fiatal embernek csak a hajaszála is elgörbült volna.
Az »Angol királyné« szállodában laktam, lakásom a kishid-utczába eső
második emeleten volt. Ide kisértük Mógát, az ajtót rázártuk, s két
fegyveres nemzetőrt állitottunk oda; a tömegből is ottmaradt egy csomó,
tán hogy ők meg a nemzetőröket őrizzék. Lent a kapuban is két nemzetőrt
állitottak, az udvart meg utczát pedig ellepte a sokaság.
Siettem Mészáros Lázár hadügyérnek tudomására hozni az eseményt. Nem
találtam, azt mondták a Károly-laktanyába ment; egy pillanatig sem
haboztam őt akár ott is fölkeresni. Akadály nélkül jutottam be a
laktanyába; a tömeg utat nyitott, mert nemzetőr vagyok, s Mészáros Lázár
hadügyér urnak üzenetet viszek. A katonaság sem tartóztatott fel,
valószinüleg huszártisztnek nézett. Igy a kapun szerencsésen bejutottam.
Megdöbbentő látvány volt. Az olasz katonák nekivadulva, töltött
fegyverekkel üzték a fegyvertelen honvédeket, a kit czélba vehettek,
lelőtték; jaj, káromkodás, lövöldözés és lőporfüst tölté el az udvart;
honvédek az emeletről ugrottak le a kövezetre, a katonák meg oda is
utánok lövöldöztek; itt halott, másut halálra sebesült feküdt. Idegeimen
jéghideg futott végig s minden hajszálom éghez meredezett.
Künn a nép mint morajló tenger háborgott; benn a katonaság Vezuv
kitöréseként szórta a tüzet s Mészáros Lázár e két pusztitó elem
közepette állt a lépcső alján s a katonasághoz felszónokolt olasz
nyelven. A válasz sortűz volt, s Mészáros oldalán segédtisztje, báró
Maszburg több golyótól találva, holtan rogyott össze. Mészárosnak e
jelenetre egy arczizma sem rándult meg, s a helyett, hogy hátrált volna,
öt-hat fokkal feljebb ment a lépcsőn, s még emeltebb hangon annál
nagyobb hévvel beszélt.
A tény ez volt: Ezen honvédzászlóalj szerencsétlen legénységét addig,
mig fölszerelték, a Károly-laktanya üres helyiségeibe szállásolták, a
többi részt egy olasz zászlóalj, ha jól emlékszem, Ceccopierik foglalták
el. Tisztjeik alattomban felbujtogatták a legénységet, azt állitván,
hogy a honvédeket az olaszok ellen viszik töltényeket osztogattak, s
előidézték a gyászos jelenetet, melynek huszonkilencz áldozata lőn.
Sokan élnek még Budapesten ez időből, s bizonyára emlékezni fognak e
megrenditő esetre.
Mészáros fokról-fokra feljebb haladt, s egyszerre csak benn volt a
forrongók közt. Most már lehetlen, vele beszélnem. Mi történik Mógával?
abban reménykedtem, hogy Mészáros föllépte el fogja oszlatni a gyanut és
tömeget. Visszatértem az »Angol királynő«-höz, távolról láttam az őröket
és sokaságot. Észrevétlen a kávéházba mentem, behivattam Fritz
szobalegényt. Külön szobába nyitottunk.
– Hány szobával van az enyém összeköttetésben?
– Oh! egész a Dunára eső részig; felelt ő.
– Jó, mondám, ketten meg kell hogy mentsük a tábornokot. Fogja
ruhaszekrényem kulcsát. A legvégső összekötő szobától az enyémig,
csöndesen nyisson fel minden közbeeső ajtót, bárkitől lakvák is a
szobák, ily esetben senki sem fog érte neheztelni. A tábornok öltözzék
át polgári ruhába, azután vezesse őt azokon a szobákon keresztül, a kis
lépcsőn le az első emeletbe, onnan majd könnyü lesz a többi.
– Erre már én is gondoltam, s beszéltem is felőle Bártl urral.
Nyugodtabban mentem az őrtanyára, hol ép Nemeshegyi Náczi és Szitányi
Adolf közvitéz kartársaim kitünő estelit hozattak. Csak most értem rá
érezni, hogy éhen vagyok, meghivtam magamat hozzájok vendégül, s bizony
majdnem az egész estelit elettem előlük.
Tizenegy órakor Almay Rezső lóra vezényelt bennünket, s megkezdtük az
őrjáratot, a városban összevissza, aztán ki a lőpor-toronyig. Mindenütt
volt ember, mindenütt látszott az izgatottság.
Bevégzett szolgálat után, természetesen, feléje se mentem az »Angol
királyné«-nak, hanem a főutra tartottam Csernovits Arzénhoz, hol az éjet
töltöttem.
Másnap az egész nemzetőrség fegyverbe volt szólitva, s a
Károly-laktanyában hosszasan folytak a tárgyalások. A vége az lőn, hogy
az illető olasz zászlóalj letette a fegyvert.
Nemzetőrök képeztek sorfalat a Károly-laktanya kapujától, a gőzhajó
kikötőig.
A zászlóalj kezdett elvonulni; rendkivül szomoru menet volt; nem pergett
a dob, nem harsogott a zene; s a napsugarak nem törtek meg a szuronyok
fényén. Szemlesütve s fegyvertelenül haladtak a sorfal közt a
Dunapartig. A Servita-tért, Kristóf-tért, a váczi-utczát, német
szinház-tért, nagyhid-utczát óriási tömeg lepte el. Az egész inkább
hasonlitott temetkezési, mint katonai menethez. Nem lehetett köztük
egyetlen hangos szót hallani.
És a sokaság dicséretére legyen fölemlitve, semmi gúnyos vagy sértő
megjegyzés nem kisérte a távozókat. Csak mikor a hajó már vitte őket
Komáromba, tört ki a dicsőités hangja Mészáros erélye felett.
Szállásomra menvén, hallottam, hogy az őrök s a tömeg egy része reggelig
csak kiállották a sarat, de ekkor türelmet veszitve, mert senki sem jő
intézkedni, követelték az ajtó felzáratását, majd elszállitják ők a
foglyot illető helyre. Az ajtót felnyitották, a szoba üres volt. Lőn
szitok meg káromkodás. Még sokáig dúltak-fúltak s tanakodtak az udvarban
és az utczán, végre lassankint széledezni kezdtek. Az utolsókat a
lefegyverzett olasz zászlóalj kivonulása csalta el.
Estefelé Móga veje gróf Lázár jött hozzám, megköszönni a szivességet, s
haza hozván ruháimat, elvitte ipja tábornoki öltözetét.
Ezután már rohamosan jöttek a hirek, események, s fölfegyverzés. A dolog
kezdett komoly fordulatot venni.
Asztalnál ültünk. Egy huszártiszt lépett be, s a teremben széttekintett.
Öltözete kissé elhanyagolt, mint táborozáskor szokott lenni; haja
rendetlen s kinézése izgatott volt. Hozzánk lépett e kérdéssel:
– Bocsánat uraim, nekem azt mondották, hogy a hadügyér urat e teremben
találom.
– Itt szokott étkezni azon kis asztalnál, de még nincs itt.
– Kissé várni fogok.
Helyet csináltunk neki asztalunknál, s megkináltuk.
Elfogadta e szókkal:
– Főhadnagy Tölgyesy vagyok. Éjjel-nappal uton voltam Lengyelországból.
– Hireket hozott?
– Igen, azt, hogy a Koburg huszárezred nincs többé.
– Nem értjük.
– Feloszlott. A legénység megtagadta az engedelmességet, s
kisebb-nagyobb csapatokban jön hazafelé.
– Hiszen ez dicső!
– A lengyel urak felhivást osztogattak titokban, mit az altisztek az
istállókban olvasgattak fel a legénységnek, ott tartották aztán
tanácskozásaikat, s vették át titkos kezekből az utiköltségre szánt kis
összeget. Most utban vannak hazafelé. Nehány tiszt is érkezik, ki
szolgálatát felajánlani jő.
Aztán beszélt sokat arról a rokonszenvről, a melylyel a lengyelek
kisérik a magyarországi mozgalmat; hogy az uraságok mint vendégelték a
magyar katonát, s minden úton-módon lelkesitették; a nők minő rábeszélő
ékesszólással s igéző viselettel igyekeztek hatni a tisztekre, s mindent
elkövettek, hogy őket a szabadság ügyének megnyerjék.
Tölgyesy röviden étkezett, barátság-poharat üritett velünk, aztán
sietett a hadügyért felkeresni bárhol, hogy a szükséges jelentést neki
megtegye.
Már ekkor a Würtenberg-huszárok jövetelének hirét is vettük. A Császár,
Hannover és Ferdinánd ezredek itthon voltak, s ezek képezték a magot,
melyből a világhirű magyar lovasság kelt ki.
Csúzy Palit is Pestre hozták az események, hogy ő, a nagy uradalmak
egyedüli örököse, többé jószágaira vissza se térjen, mert ő is honvéd
lett, aztán besorozták, s a bosszú, irigység s hatalmaskodás áldozatául
esett. Majd szólok erről a maga helyén.
Csúzy, régi szokásához hiven, sietett barátaival jót mulatni, mert
mintha érezte volna kora halálát, ahol csak tehette, mindenütt szedett
örömvirágot. Barátait meghivta estelire az »Angol királynő« szállodába.
Egyik nagyobb mellékteremben ragyogón teritett asztal körül
gyülekeztünk: Kúthy Lajos, Irinyi Józsi, Farkas János, Lisznyay Kálmán,
Damaszkin György, Zákó Pista, Lauka Guszti, Motesitzky Mór, Csillag
László, Dőry Pál, Festetich Oszkár gr., Inkey Kázmér, s még többen, a
kikre már nem emlékszem.
Sárközy Ferkó ott húzta a szivhez és érzelemhez szóló hangon, aztán
legszebb futamai közé beledurrogtak a pezsgő-palaczkok. Az elmés, majd
pedig a megható pohárköszöntők egymást váltották.
Tudja isten, akkor még a mulatság is máskép folyt, mint más időkben;
szilajabb volt a kedv, kitörőbb az öröm s lángolóbb a vér; mindenki
fenékig akarta üriteni az örömpoharat, mert nem tudta, mit hoz a jövő
óra?
A legzajosabb vigság közepette belép egy huszár, sarkantyuja peng,
kardja csörög, a mint szabályos léptekkel a terem közepére megy, ott
megáll, katonailag tiszteleg, s megszólal:
– Jelentem alássan, a kapitány ur itt a szomszédban nem bir aludni.
– Akkor hát jőjjön közibünk mulatni, mond Csúzy, szivesen látjuk.
– Értem, lőn a huszár válasza; tisztelgett, sarkán megfordult, s ép oly
léptekkel a mint jött, távozott.
Ez a kis megszakitás csipős és elmés kitételekre nyitott tért, a miknek
éle – természetesen – a nyuga lomra áhitozó kapitány urat érte. Sokat
nevettünk rajta.
Egyszerre megnyilik az ajtó, s belép egy szálas, halovány huszártiszt.
Koponyája közepéig érő homloka, sas orra, keskeny ajka s villogó szemei
bátor s elszánt harczosra mutattak.
– Köszönöm a meghivást, mond éles, csengő hangon. Bizony nem azért
üzentem át, mintha pihenés után sovárogtam volna, de fájt a szivem, hogy
szomszédságomban oly jókedvü társaság mulat, s én nem lehetek köztük.
Jóreménység fejében üzentem át, s önök csakugyan szivesek voltak engem
meghivni. Én Lenkey vagyok.
E névre olyan »éljen!« tört ki, hogy azt hittem, összeomlanak a terem
falai. Mindenki felugrált helyéről, s pillanat alatt Lenkey körül volt
véve; egyik ölelte, másik kezet szoritott vele, aztán felkapták s ugy
vitték az asztal főhelyére.
Most aztán megeredtek a harczias felköszöntők; dicsőitették Lenkeyt, ki
egy osztály huszár élén az országba jött.
– Az érdem, mond Lenkey, az altiszteké és legénységé, meg Fiáth
hadnagyé, kit titkukba beavattak. Összeesküvés folytán engem elfogtak, s
csak akkor adták vissza kardomat, mikor a határt átlépve, édes hazánk
földjére értünk. Itt aztán fölkértek, hogy vezéreljem őket.
– És te, kérdé Csúzy, addig nem tudtál semmit a dologról?
– Mindent tudtam, s engedtem őket cselekedni. Derék volt, mikor
beállitottak hozzám, s felszólitottak, hogy vezényeljem őket haza, s azt
feleltem: ‚Még nem kaptam parancsot.‘ »Na, akkor mi visszük a kapitány
urat, mert arra a parancsra nincs időnk várni.« Közbe fogtak s az
utczára kisértek. Ott volt felállitva az osztály, kocsim, lovaim mind
indulásra készen. Fiáth vezényelt s a csapat hazafelé indult. Meginditó
volt látni azokat az edzett férfiakat, hogy könyeztek, mikor a haza
földjére léptünk.
Csúzy kivett egy százast, s Lenkeynek adta azon kéréssel, hogy nevében
vendégelje meg a legénységet.
– Édes barátom! állitá Lenkey, vendéglik azokat, a merre csak néznek.
– Mindegy, majd lesz oly alkalom, mikor épen senki sem vendégli őket,
akkor állj elő az én adományommal.
– Barátom! jegyzé meg Lenkey, elkapatjátok az embereket.
– És Fiáthot nem üdvözölhetnők-e itt?
– Ezuttal nem; én is csak a hadügyér rendeletére vagyok Pesten. Azt
hiszem kikapok.
– Szinleg lehetséges, de azért a kis kellemetlenségért majd kárpótol az
egész nemzet elismerő nyilatkozata.
A hangulat egészen megváltozott, többé nem a szilaj jókedv, hanem
hazafias lelkesedés lőn uralkodóvá; többé nem pohárköszöntők, de
valóságos szónoklatok tartattak; jósszellemmel nézett mindenki a jövőbe,
lerajzolta a nehéz napokat, mik a hazára várnak, s magasztos szivvel
hivatkozott a kötelességekre, miket a nemzet kell hogy teljesitsen.
Azért Sárközy Ferkó csak húzta, s a pezsgő-dugaszok repültek. Elneveztük
az estelit »Lenkey-ünnepély«-nek, s reggel a legfeláldozóbb érzelmektől
áthatva váltunk szét.
Lenkeyvel a hadjárat idején többször találkoztam, mikor már tábornok
volt, s ezen éjt mindég oly szivesen emlegette.
Déltájt első álmomból Földváry Lajos, (később báró) vert fel.
– Oly ügyben jövök, kezdte beszédét, a melyben segitségemre lehetnél. A
kormány megbizott egy önkénytes zászlóalj szervezésével itt a
fővárosban. E zászlóaljba belépő csak két havi szolgálatra kötelezné
magát, s hivatása leendne a felkelő ráczok ellen működni. Szeretném, ha
a müveltebb osztály ifjai kezdenék meg a beiratkozást.
– Ha gondolod, hogy az én példám vonz, bátran beirhatsz elsőnek.
– Nagyon szép és köszönettel veszem, de valódi szolgálatot akkor
teszesz, ha egy népgyülésben felszólalsz ez ügyben, s a magad körében
iparkodnál az eszmét népszerüvé tenni.
– Szivesen. Ámbár oly korszerü a terv, hogy minden rábeszélés vagy
toborzás nélkül özönleni fog a zászló alá az ifjuság.
– A beiratás megkezdődik holnap, a Servita épületben. A szabályok mint a
nemzetőrségnél, a zászlóalj parancsnokot kinevezi a kormány, a többi
tiszteket megválasztják az illető századok. A mint a zászlóalj szervezve
van, a tisztek huzzák a fizetést, altisztek és közvitézek kapják a hadi
illetéket, ugy, mint a rendes katonák.
– Jó, rám számithatsz. A mi erőmtől telik, légy meggyőződve, mindent
elkövetek, hogy a sikerben egy kis részem legyen. Zászlóaljadban pedig
én vagyok az első közvitéz.
Nagy kő esett le szivemről, mindég haboztam, megmaradjak-e hivatalomban,
vagy honvéddé legyek? Most a kecske is jó lakik, a káposzta is megmarad.
Két havi szabadságot kérek, s el a harcztérre! Lelkem nehéz nyomástól
szabadult meg; fejemet egy araszszal feljebb hordoztam, hisz most mint
ép szivű, igaz lelkű s bátor ifjuhoz illik, én is fegyverrel
védelmezhetem a hazát.
A mint ezen zászlóalj alakulásának hire futamodott, nagy lőn iránta az
érdeklődés; minden osztálybeli ifjuság sereglett beiratkozni. Alig telt
el négy-öt nap, a teljes szám megvolt. Ügyvéd, hivatalnok, jurátus, a
helytartótanács minden fogalmazói és gyakornokai, fiatal birtokos,
kereskedő, iparos, tanuló, művész és alsóbb osztálybeliek egészitették
ki a számot. Felosztattak négy századra, s minden század megválasztotta
tisztjeit. Az első század kapitánya báró Baldacci Antal lőn, a másodiké
Burián János, a harmadiké Hits, s a negyediké én.
Az eskü letétel a serviták udvarában történt, de nem zavar nélkül.
Valami akadékoskodó legényeknek eszökbe jutott, hogy ők nem biznak
Földváryban, s mondjon le a parancsnokságról; hiában volt az ellenvetés,
hogy hisz őt a kormány nevezte ki, csak az maradt rá a felelet, de mi
nem bizunk benne. Neki mentek, s a lóról akarták lerántani, s majdnem
itt lett volna az első ütközetünk. Földváry személyes bátorsága és
erélye vetett véget az egész forrongásnak; elfogatta a főtetteseket azon
kijelentéssel, hogy most már katonák vagytok, s a ki a subordinatió
ellen vét, arra kivétel nélkül alkalmaztatni fog a katonai szigor.
Röviden, velősen s határozottan szólt a felállitott csapatokhoz. Utána
Ottinger huszárezredes beszélt a hadügyér nevében; hűségre,
állhatatosságra s a haza iránti kötelességre intvén az önkényteseket. Ő
maga ugyan rossz példát adott, mert az elsők közt volt, a kik a hűséget,
állhatatosságot s a haza iránti kötelességet cserben hagyva, az
ellenséghez átpártoltak.
X.
E lapot a baráti visszaemlékezésnek szentelem. Nem pajtásság visz rá,
hisz a kiről szólok, mint hazafi, katona és jellem megérdemli – nem ily
szerény naplóban az elismerést, de a forradalom történetében is, hol ő
csak mint névtelen hős szerepel.
Az »Angol királynő« fogadóban esténkint kedélyes asztaltársaság gyült
össze: Szabó János h. alezredes, Földváry Albert, Földváry Guszti,
Földváry Elek, Csernovics Arzén, gr. Ráday Pál, Ferdinánd-huszár
főhadnagy, gr. Széchen Sándor, Kállay Guszti, gr. Bethlen Gergely,
Kemnitzer Károly és én.
Kemnitzer Károly leköszönt vértestiszt, oroszlán termetű, szép, barna s
igen választékos férfi volt sokat adott az öltözékre, mindég a
legdivatosb s egyszersmind legdrágább illatszerei voltak. Hölgyek
termeiben s vig czimborák közt egyaránt jóltalálta magát. Különben egy
igen kedves és szellemes báró-kisasszony kimondott jegyese volt.
Egy szép reggel olvassuk a hiv. közlönyben: Kemnitzer Károly ki van
nevezve a törzskarhoz kapitánynak. Már akkor Földváry Albert is
honvédtiszt volt.
Jön hozzám nagy nevetve gr. Ráday Gedeon, nem a honvédelmi miniszter, ő
akkor még a porban játszott, hanem az idősb Gida.
– Hallottad-e, mond az ő nevetségest jelző túlkomoly kifejezésével,
Károly honvéd kapitány?
– Tudom.
– Nem lepett meg?
– De igen, még pedig kellemesen. Fölismerte kötelességét, megfelel
hivatásának s jó példát mutat a többi urfinak.
– Na, de kérlek Lojzi, hol veszi majd ott az időt öltözködni? hol tartja
a pachulit? Na, lesz abból honvéd!