DEGRÉ ALAJOS
VISSZAEMLÉKEZÉSEIM
(AZ 1848–9-ik ÉV ELŐTTI, ALATTI ÉS UTÁNI IDŐKBŐL.)
II. KÖTET.
MÁSODIK KIADÁS.
BUDAPEST.
PFEIFER FERDINÁND KIADÁSA.
1884.
VIII.
Márczius tizenötödikén ezernyolczszáz negyvennyolczban.
Mogorva idő s nyirkos hideg volt; az eget szürke felhők boritották s a
földet hóviz lepte el. És én mégis oly barátságos szinben láttam
mindent! eltőtem tündökölt széles e világon a legkedvesebb városom:
Pest, rám mosolygott a Dunapart, s ugy rémlett, mintha ezen ismerős
házak a viszontlátás üdvözletét intenék felém. E légkörtől
megittasultam.
Meglátom barátaimat, annyi jóemberemet; élvezni fogom a nemzeti kör
szellemét, visszakerülök ahoz a kedves kerek-asztalhoz, hol kifogyhatlan
a kedély, s ha egyiknek bánata van, a többi azt eloszlatni iparkodik.
Lelkes, derék fiuk mind! csak gondolni is rájok, öröm.
Az éjet álmatlanul töltöttem a gőzösön, kipihenek kevéssé. Nem volt
lehetőség, forgott velem az ágy, a szoba s az egész világ; végre az
izgatottság ugy elfogott, hogy ágyamból kiugrottam, mintha fejem felett
égne.
Nem volt maradásom; felöltöztem, hogy reggelizni menjek, legalább
lapokat olvasok, három nap óta ugy sem tudok a világról.
A mint az utczára léptem, szokatlan mozgást láttam; kisebb-nagyobb
csapatokban siettek az emberek. Itt-ott heves beszéd hallható.
Az első ismerős, a kit megpillantottam, Delleter Jean fodrász volt. Egy
csapat élén ő is sietett. Magamhoz intettem.
– Mondja, kérem Jean, mi történt?
– Nem tudja?
– Messze vidékről jövök, s három nap óta hirlapot sem láttam.
– Hát Bécsben forradalom.
– És itt?
– Itt csak lárma és nyugtalanság. Hát ki ellen is lehetne itt fordulni?
ezzel köszönt, s visszasietett csapatához.
Megkettőztettem lépteimet, s egyszerre a Pillvaxban termettem.
A Pillvax előtt roppant tömeg fiatalság kiáltott: Éljen a szabadság!
Szivem hangosan vert ennek hallatára.
Benn a kávéházban is nagy volt a forrongás, heves beszéd s viharos
kitörések.
Mekkora volt csodálkozásom, hogy körültekintve, senkit se láttam a
kerek-asztal tagjaiból. Lehetséges-e ily mozgalom szinhelyétől távol
tartózkodni oly egyéneknek, kik szóval és irásban mindég a szabadság
eszméjét hirdették? El fognak jönni, el kell jönniök, de hol késnek?
Reggelihez ültem. Többen lehettek ismerőseim közül a kávéházban, de
annyira mással volt mindenki elfoglalva, hogy engem senki sem vett
észre.
Egyszerre dörgő éljen! rengeti meg a falakat, s a hátulsó ajtón
átszellemült kifejezéssel belép: Petőfi, Jókai, Irányi, Irinyi József, s
vagy három-négy uj alak.
Üdvözletökre siettem.
– Na jó hogy megjöttél, mondták, épen ideje. Aztán megismertettek az uj
alakokkal. Vasváry Pál, Bulyovszky Gyula, Nyáry Albert; mindhárom az
első ifjuság hajnalán, pelyhedző állal s lelkesült szemekkel
csatlakoztak a vezetőkhöz. Most már én is a törzshöz tartoztam, a
nélkül, hogy tudnám, mit és hova szándékoznak? de hát én föltétlenül
megbiztam barátaimban s vakon követtem, követtem volna még akkor is, ha
egyenesen a halál torkába rohannak.
Az utczára léptünk.
Petőfi és Irinyi iratot mutatott fel az éljenző sokaságnak, e szóval:
– Előre!
Havazott, sűrü esővel keverve. Megindultunk a hatvani-utcza felé. A
sokaság folytonosan dörgé: »Éljen a szabadság! éljen az egyenlőség!
éljen Kossuth!«
A hatvani-utczában, hol most a gróf Pálffy-féle ház áll, s földszinti
kávéház helyiség létezik, volt a Landerer nyomdája. Ide betértünk. Künn
a sokaságnak Jókai és Vasváry felváltva lelkesitő beszédet tartott.
A közönség legnagyobb része kifeszitett esernyővel hallgatta.
Mi azalatt a műhelyben azt a két kéziratot akartuk kinyomatni. Landerer
szárazan mondta:
– Lehetlen, nincs rajta az engedélyezés.
Összenéztünk, nem tudtuk, hogyan kell csinálni.
Landerer odasugta:
– Foglaljanak le egy sajtót.
Irinyi József a nagy gépre rátette kezét e szókkal:
– »E sajtót a nép nevében lefoglaljuk.« Éles hangja bejárta a műhely
minden zugát.
– Erőszaknak ellent nem állhatok; felelt Landerer.
Erre a munkások »éljen a nép!« kiáltásban törtek ki. Azonnal ott
termettek a sajtó legügyesebb kezelői, átvették a kéziratokat, s lázas
tevékenységgel a szedéshez láttak. Midőn az első kész példány kihullott
a gépből, Petőfi felkapta s kirohant vele. Az ajtóból a lapot magasra
tartva, kiáltá:
– Ime! a szabadsajtó legelső szülöttje.
Egy atya, ki szeretett gyermekét a halál torkából menti meg, nézhet csak
oly elragadtatással gyermekére, mint nézett Petőfi ezen censurálatlan
nyomtatványra.
– Elmondom tartalmát. Aztán elszavalta:
»Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!« stb.
Életemben se láttam soha ily gyujtó hatást. Mintha a felhők nem is
havat, de villanyszikrákat szórnának, s az emberekben az agyvelő, a
kebel, mint gyúanyag, egyszerre lángba csapott volna fel.
A második versszak után a refraint:
»A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.«
A sokaság, mint vihar, utána dörgé.
Nem gondolt többé senki hóval, esővel; esernyőjét mindenki összevonta, s
mintha fegyverré alakult volna át, fenyegetőleg emelte magasra.
Mikor elvégezte Petőfi, darabig még helyén maradt, s élvezte a
leirhatlan hatást. Azután Irinyi József váltotta fel, kezében a
kinyomtatott 12 ponttal. Elkezdte olvasni; minden tételt viharos
helyesléssel fogadtak.
Most el a városházhoz. De tulajdonkép, hogy mit akartunk ott? azt magunk
sem tudtuk.
A hatalmas menet megindult; a merre ment, az ablakokból s boltajtókból
kendők lobogtatásával üdvözölték. A városház-tért ellepte a sokaság.
Mi a gyülésterembe mentünk, a tanács együtt ült.
Rottenbiller Lipót polgármester, mint a tavasz első fecskéit üdvözölt.
»Önök hozzák, ugymond, a teljes szabadság reményeit, önök verték le a
sajtóról a bilincseket, s bizton hiszem, hogy az önök oltalma alatt
városunk meg lesz óva a rendzavarásoktól.«
A városház első emeletéről a térségen levő sokasághoz tartott
szónoklatot Jókai, Irányi, Vasváry és Rottenbiller; Petőfi ujra
elszavalta a »Nemzeti dalt« s Irinyi József felolvasta a 12 pontot.
Határtalan lelkesedés közt vonultunk fel a várba, hol a tüzéreket égő
kanóczokkal ágyuik mellett láttuk állni.
»Éljen a szabadság! éljen az egyenlőség!« kiáltással vonult el előttük a
tömeg.
A helytartótanács ülésezett. Nehányan bementünk a terembe, a sokaság az
udvart, lépcsőket s folyosókat foglalta el.
A nagyságos urak helyet kináltak a zöldasztal körül.
Elfoglaltuk.
Bemutattuk a 12 pontot, a melyek kivánságainkat tartalmazzák.
Semmi kifogást sem tettek.
Kivántuk, hogy a sajtó felszabadulását a helytartótanács azonnal mondja
ki, s a censorokat mozditsa el.
Ellenvetés nélkül megtették.
Czuczor Gergely és Tancsis Mihály államfogoly azonnali szabadon
bocsáttatását kértük.
Azonnal kiadatott a rendelet, hogy az illetők börtön-ajtai
megnyittassanak.
Soha életemben oly rémült arczokat nem láttam, mint ezeké a nagyságos
kir. tanácsos uraké volt; Odryé csak ugy játszott a zöldbe és sárgába,
Nyéky meg oly szeretetreméltón mosolygott, mintha sikerült volna egy
Shakespearei darabot leszoritania a játékrendről, de hogy ez a nyájasság
nem szivéből jött, mutatta homlokának verejtéke, melyet nem győzött
eléggé törölgetni.
Istenem! pedig csak a kaput kellett volna bezáratniok, hát el van fogva
az egész forradalom, minden vezetőivel s kezdeményezőivel együtt.
Szerencse, hogy nekik velünk, nekünk meg velök volt dolgunk. Csaknem
kedélyes társalgás folyt.
Külről győzelmi zaj hangzott fel.
A foglyok kiszabaditvák.
Barátságos kézszoritással búcsuztunk el a helytartótanács uraitól,
mintha csak látogatásban lettünk volna ott.
Csernyus Andor kir. tanácsos az ajtóig elkisért, hol meghatottsággal
mondá:
– Fiúk! az isten oltalmazzon, s segitsen törekvéseitekben.
Na biz őt szegényt megsegitette, 1849-ben bakó keze által mult ki.
Czuczor, a mint meglátta irótársait, megindulással sorba ölelte.
Lisznyay Kálmán nem késett egy rögtönzött verssel üdvözölni őt.
Valóságos diadalmenetben tértünk vissza Pestre, s utunk ünnepélyességét
emelte, hogy a merre mentünk, a katonaság fegyverbe lépve, nézte
elvonulásunkat, de utunkba akadályt sehol se görditett.
»Hm, gondolám, Jean Deletter-nek mégis igaza volt: ki ellen csináljunk
itt forradalmat?«
Este a szorongásig megtelt szinházban előadást nem lehetett tartani. A
mint a függöny felgördült, kilépett Egressy Gábor, nemzeti szin rózsával
a mellén s elszavalta a »Talpra magyar«-t. Az »eszküszünk«-et mindég
utána dörögte az egész közönség. Aztán felolvasta a 12 pontot, mire a
zenekar rázenditette a Rákóczy-indulót.
A tomboló lárma s zajos éljenzések csillapultával, megkezdődtek a
szónoklatok a szinpadról és páholyokból.
– Halljuk az eseményeket!
– Mi történt Budán? hangzott mindenfelől.
Sebestyén Kovács Endre megragadta karomat s egy páholyba vonszolt, e
szókkal:
– Adj tüzetes jelentést.
Megtettem.
A közönség tán soha, semmiféle mű behatása alatt, ily általános
elragadtatással nem tért haza. Az utczákat mindenfelé élénkség, mozgalom
és zaj tölté el; a vendéglőkből, kávéházakból zene s hazafias
felkiáltások hangzottak ki.
Az ifjuság a Pillvax elé gyült. Egyik künn szónokolt az utczán, másik
benn a tekeasztalról. Végre nehány vezetőt választottak, kik egy-egy
csapatot véve magokhoz, kardosan a város különböző részeiben őrjáratra
indultak, nehogy szerencsevadászok a helyzetet felhasználva, félreeső
helyeken kihágásokat kövessenek el.
Másnap csupa pörge kalapokat, lengő nagy tollakkal, viseltünk. Öreg és
ifju egyiránt mellén viselte a nemzeti szin rózsát. Megalakult a
forradalmi bizottság.
A városházán szintén megalakult a rendre felügyelő bizottság, elnöke:
Nyáry Pál és Rottenbiller Lipót lőn; jegyző Irányi Dániel és én. E
bizottság felváltva éjjel-nappal állandóan ülésezett, s feladatának
férfiasan megfelelt.
Naponkint tartattak népgyülések a Muzeum-téren; akkor még ott
diszkertnek nyoma sem volt, hanem homok-buczkák diszelegtek. A
népgyülések rendes szónokai: Jókai Mór, Petőfi Sándor, Vasváry Pál,
Rottenbiller Lipót, Bulyovszky Gyula, Irányi Dániel, Irinyi Józsi és
csekély magam. Néha aztán egy-egy vidéki tekintély is felszólalt, a
különböző részekből hirt hozván a hangulatokról.
Mindenféle csapatok alakultak; Kemniczer Károly vezetése alatt a fekete
sereg; csupa urfiakból állt; egy csomó Földváry, báró Nyáry Adolf, Makk,
Csernovics Arzén stb. Mindenik megállta a helyét később is, de fájdalom!
nem egy irányban. Mikor kenyértörésre került, Kemniczer Károly a magyar
sereg törzskarához ment; Földváry Albert a honvédséghez, hol
alezredességig vitte, s rendjellel lőn kitüntetve hősiessége miatt;
Földváry Miklós a Miklós-huszárokhoz s igy tovább. Ellenben voltak, kik
közűlök az osztrák seregbe léptek, például báró Nyáry Adolf, Makk vasas
németekké lettek, akkor, midőn a jobb érzelmüek onnan távoztak, mint
gróf Ráday Pál, ki átlépett a Ferdinánd-huszárokhoz, Kádas Kálmán
nyugalmaztatta magát, gróf Cadoudal György beadta lemondását s hazament
Francziaországba. Ellenben Rózsa Ferencz nemcsak hogy megmaradt az
ezrednél, de kinyilatkoztatta, hogy alig várja kardot huzhatni a
magyarok ellen. Meg is adta az árát.
Uj-Arad és Kis-Szent-Miklós közt történt csatánál Frummer Antal
honvédőrnagy zászlóaljával árok mellett fedett állásban volt, s látja
Rózsa Ferit századával közeliteni. Ráismer, legjobb pajtása s
tanulótársa volt; elkiáltja magát:
– Feri! az isten szerelmére kérlek, ne közelits.
– Rohamra, indulj! volt rá a felelet.
Frummer tüzet vezényelt, s Rózsa Feri halva fordult le lováról.
Keletkezett egy halálfő-csapat; Fekete Antal szervezett
izraelita-csapatot. Egyik a másikát felváltva vonultak ide s tova az
utczákon, s gyakoroltak az Ujtéren, József-téren s más nyilt
helyiségeken. Fegyverzetök nagyon eltérő volt; ki karddal, ki puskával;
más meg pisztolylyal volt ellátva. Szolgálatot azonban mégis tettek;
rendet tartottak a népgyüléseken s éjjel-nappal őrjáratokat végeztek.
Nem tudom, hol vette magát, de ugy nőtt és szaporodott naponkint ezen
csapatok és seregek száma, mint meleg eső után a gomba.
Megmozdultak azok is, kik a zavarosban szerettek volna halászni.
Egyszerre csak olvassuk nagy falragaszokon: Kenyeret a népnek! s
népgyülésre hivja össze a polgártársakat. Homályos életű emberek léptek
a szószékre, s egyik holmi osztozkodási elveket kezd hirdetni a mindég
növekvő tömegnek; felváltja másik a zajos tetszések közt lelépőt, s
javaslatba hozza, hogy meg kell tagadni a házbér-fizetést. Indokait a
már tengerré nőtt sokaság viharos tetszéssel fogadta.
Ha ez a mozgalom elharapódzik, ha ez a mag, melyet itt nehány
erkölcstelen üzér el akart szórni, kikel, Pest városa aligha nem vált
volna egy gyászos esemény szinhelyévé. Az egész még csak a kezdeményezés
első fokán mutatkozott s rémhirként járta be a várost. A kereskedők
aggódva néztek szét üzleteikben, a háziurak szaladtak a városházához,
mert az a tömeg már-már fenyegető állást kezdett foglalni.
Ekkor Nyáry Pál, mint a villám, jelent meg a népgyülésen. A lépcső
kőpárkányzatára állt, s dörgő hangon figyelmeztette a népet, hogy e
bujtogatók a szabadság eszméjének megbuktatására vannak összevásárolva,
s ha a nép rájok hallgat, magát szerencsétlenségbe dönti, a várost
megrontja, s a szolgaság lánczait kovácsolja. Szabadság a rend s a
tulajdon szentsége. Mikor kitűztük a szabadság zászlóját, abban a
pillanatban megalakult a rendre felügyelő bizottság, a ki ennek működése
ellen vét, vét a szabadság ellen, s a ki más jogos tulajdonát fenyegeti,
az rabló. Ne higyjetek ily országfutóknak; ki ismeri őket a nyilvános
életből? honnan teremtek ide, hogy a szabadság magasztos eszméjét
megszentségtelenitsék? a pokol fenekéből, hogy itt a kamarillának
szolgáljanak, a kiket én, ha még egyszer igy merészlik magokat mutatni,
elfogatok.
És tovább ugy beszélt, mintha háta mögött egy hadsereg volna, mely
egyetlen intésére ezt a beláthatlan tömeget megsemmisiti.
Nyáry Pál bátor és elhatározott föllépése nem tévesztette el hatását;
dörgő éljenekkel kisérték beszédét, s »le a kémekkel!« »börtönbe az
árulókkal!« kiáltások hangzottak fel mindenfelől.
Mire Nyáry Pál elvégezte hosszu, tartalmas, s a nép érzületét helyes
irányba terelő beszédét, a nagy tömeg szivvel-lélekkel meghódolt az
erőteljes szónoklat, nagy ész, megdöbbentő bátorság előtt.
Ez órától fogva Pesten Nyáry Pál volt a helyzet ura.
Pozsonyból nem kaptunk hireket. Mi történik ott? hogyan fogják fel a
pesti eseményeket, mit mondanak hozzá, s van-e összhang az országgyülés
működése s az itteni eljárás közt?
Az itteni forradalmi bizottság elhatározta, valakit rögtön Pozsonyba
küldeni, hogy Batthyányi Lajos és Kossuth Lajossal közölje az itteni
helyzetet, s tudja meg, miként állnak ott az ügyek.
Engem biztak meg a küldetéssel. Még az nap délután kocsira ültem, s
mindenütt váltott lovakkal, egész éjen át vágtattam Pozsony felé.
Reggel nyolcz órakor Pozsonyban valék; azonnal siettem Kúthy Lajoshoz, s
kértem, hogy jelentsen be gróf Batthyányi Lajosnál.
– Hova gondolsz? ily korán nem fogad senkit.
– Az meglehet, de ez se nem látogatás, se pedig magánügy, én a pesti
forradalmi bizottság küldöttje vagyok, s ha éjfél volna is, arra
kérnélek, jelents be.
A gróf egész pongyolában, azonnal elfogadott.
Rövid időzés után, mentem egyenest Kossuth Lajoshoz.
Kimerülten, betegen találtam iróasztalánál. Igen nyájasan fogadott.
Megkérdeztem tőle annyit, a mennyire megbizásom volt.
– Beteg vagyok, mond ő, egy hét óta nem alszom. Ember feletti munkát
végeztem, s erőm nincs arányban akaratommal, lelki vágyaimmal. Mindegy,
azért megküzdök. Itt van, folytatá egy csomagra ütve, a föld szabad, a
jobbágyság el van törölve s a nemzet tizenöt millió polgárt nyert.
Bécsben még a hadügy és pénzügy-miniszterség miatt akadékoskodnak, de mi
nem fogunk engedni.
– Ezeket hát elmondhatom küldőimnek?
– Szószerint. És most hadd hallom, mik folynak Pesten?
Az első órától kezdve eljövetelem pillanatáig, minden legkisebb
részletekben felsoroltam az eseményeket.
Kossuth az iróasztalra könyökölve, tenyerébe fektetett fővel hallgatta
elbeszélésemet. És midőn elvégeztem, ily kérdést tőn:
– Az a föllelkesült fiatalság, az a szabadságért rajongó tömeg, nem
fog-e az első ágyu lövésre szétfutni?
– Nem. Csak látná, hallaná azt az elszántságot, harczi kedvet, azonnal
meggyőződnék, hogy a legkomolyabb vállalkozásra kész hivekkel van dolga.
– Helyes! mondja meg tehát nekik, ha Bécsben ügyünk hajótörést szenved,
lemegyek, s magam állok a fiatalság élére.
Elbúcsuzván, egyenesen a hajóra siettem, s félóra után már utban voltam
Pest felé.
Étkezés után, mert a mult éjjel mitsem aludtam, kissé lepihentem. Mély
álmomból lárma vert fel; nevemet hallottam kiabálni. Nem tudtam
elképzelni, hogy mi lehet? rohantam a fedélzetre. Esztergomnál voltunk,
a partot sokaság lepte el, élén Besze Jánossal, ki ugy bömbölte, mintha
ágyu szólna:
– Itt van Degré?
– Igen, mit akartok?
– Hallani a pozsonyi hireket.
A kapitány beleegyezésével, ki igérte, hogy megvár, partra szálltam.
Elmondtam Kossuth Lajos izenetét. Roppant éljenzéssel fogadták, s
éljeneztek még sokáig, mikor a hajó már messze uszott lefelé.
Pesten általános bizalommal s megnyugvással vették Kossuth szavait.
Késő este aztán fölmentem a városházához, hogy az ott működő
bizottságnak is elmondjam, a mit tudok. Ép Rottenbiller felváltotta
Nyáryt éjszakára.
– Jőjj hozzám theázni, szólt Nyáry, mondj el mindent körülményesen.
A mint a megyeház felé mentünk, több csoporttal találkoztunk, egyik
izgatottabb volt, mint a másik.
– Végre is igaz lesz; mond Nyáry fejcsóválva.
– Mi?
– Azt a hirt sugták be nekem ma, hogy az éjszaka meg akarják támadni a
zsidókat. Nem fekszünk le öcsém.
– Nem bánom, kialudtam magam a hajón.
Schodelné igen jó estelivel várt, s mi derekasan hozzáláttunk. Hárman
voltunk csak, s igen kedélyesen elbeszélgettünk. Egyszer csak berohan
Nyáry irnoka, s hirül hozza, hogy roppant néptömeg van a barátok terén,
s a barátok kapuját akarják betörni.
– Miért a barátok kapuját?
– Hogy a harangokat félreverjék.
Nyáry fölkerekedett, s a helyszinére mentünk. Csakugyan erősen döngették
a kaput.
Nyáry, mint valami oroszlán, utat tört a kapuig, s hátát a kapunak
fektetve, kezét parancsolólag fölemelte.
Méltó lett volna lefesteni; ott állt az a Herkules rettenthetlen
kifejezéssel, s a mint a lámpa fényét rávetette, szemeiből lehetett
kiolvasni felháborodását. Végig zugott a tömegen e név: »Nyáry« s a
lárma morajjá vált, mignem kis idő mulva egész csend lőn.
Ekkor elkezdett beszélni. Én soha se hallottam olyat; szólt az
értelemhez, a szivhez, a szenvedélyekhez; egyik mondatában sujtott, a
másikban békitett. »Ti szabad emberek vagytok, kik a szolgaságért
küzdtök. Menjetek nyugalomra, aludjátok ki e veszedelmes mámort, s
holnap ébredjetek mint méltó harczosai a szabadságnak. E szép napok
fényes lapjaira ne mázoljatok szenynyet, mert a nemzet megátkozna érte«
s igy tovább.
Sikerült neki a tömeget eloszlatni.
Mentünk aztán a Király-utczába. Itt javában zuzták az ablakokat,
döngették a kapukat s fenyegető kiáltásokkal rémitgették a családokat.
Ahol csak nagyobb volt a csoportosulás s legfenyegetőbb a helyzet, Nyáry
mindenütt ott termett; tekintélyes megjelenése, határozott s meggyőző
beszéde eloszlatta a tömegeket, mint eloszlatja szélfuvallat a füstöt.
Nagy sokára érkezett a polgári őrség, s végre a gránátos zászlóalj
Budáról. Ezekre már semmi teendő sem várt, s élesre töltött
fegyvereikkel bizonyára nem víttak volna ki oly dicsőséges eredményt,
mint Nyáry Pál a szellem és higgadtság fegyverével.
– Most már haza mehetünk; szólt Nyáry.
Pest városa kell, hogy Nyárynak hamvait áldja. Az ő bátorsága, vas keze,
határozott jelleme, bölcs belátása s szónoki ereje mentette meg a várost
azon zavaros napokban a legnagyobb veszélyektől. A vagyon- és
személybiztonság az ő erélye nélkül szomoru állapotba jutott volna. Ő
nyugalmát, életét akárhányszor koczkára tette, hogy a polgárok ezrei
békén aludhassanak, és senkinek tüzhelye szét ne romboltassék. Az ő éber
lelke őrködött Pest sorsa felett, s a rakonczátlanság vagy féktelenség
bárhol csapott fel lángba, ő nem késett azt mindenkor és mindenütt
elnyomni. Vakmerőséggel határos elszántságot tanusitva, csodálatra
méltón parancsolt a felzaklatott indulatoknak.
A kegyelet Pest városa részéről annyi érdemesek iránt nyilatkozott már,
de hogy Nyáryról megfeledkezett, ez, gyöngéden szólva, nem szép.
Senkinek annyit nem köszönhet. Emlékezni fognak azok, kik azon időből
élnek, s hála isten, még sokan lehetnek, minő szolgálatot tett Nyáry e
városnak? s ma feledve volna mind az? lehetetlen! de hát miért nem őrzi
emlékét még csak egyszerü kőlap sem, mikor szobrot érdemelne e várostól?
Nem érdemel-e Pest városától legalább is annyit, hogy a Ferencziek
terét, hol annyira kitette magát a város érdekeiért – bátran mondhatom –
életveszélynek, elnevezzék »Nyáry Pál« térnek.
Nem hiszem, hogy hálátlanság, vagy szükkeblüség volna, de mindenesetre
vétkes mulasztás, mit ha helyrehozni akarnak, addig tegyék, a mig azon
nagy férfiu önfeláldozó működésének számtalan élő tanuja van.
Láttam a csatatéren, olvastam jeles művekben legendaszerü hőstetteket,
de őszintén megvallom, nem ragadott soha egy eset sem oly csodálatra,
mint Nyáry Pál, midőn nehány lámpa kétes derengésénél, egy maga, üres
kézzel, szembe áll száz és százakra menő felhevült tömeggel, s
győzedelmeskedik felette.
A mig csak Pest városa állni fog, abból Nyáry Pál emlékének kihalni nem
szabad.
Nyáry Pál, a mai események következtében, szükségesnek látta minél elébb
nagyszerü népgyülést egybehivni, s utasitást adott, hogy a szónokok mily
irányban igyekezzenek hatni. Ezzel elváltunk.
Másnap siettem Vasváryhoz, mint a gyülések legkedveltebb, legnépszerűbb
s leghatásosabb szónokához. Azt mondták, L*** müvésznőnél találom.
Bizony nem találtam ott, de a tisztelt művésznő nem bocsátott el
mindjárt, hiába szabadkoztam, hogy sürgős közlendőm van Vasváryval.
»Csak nehány perczig maradjak, azalatt eljöhet.« És mit kivánt e nehány
percz alatt? hallani ujdonságokat, eseményeket, terveket, s isten tudja
mi minden efféléket.
Nekünk akkor időtájt kerülni kellett az ismerős nőket, mert ha elfogták
az embert, nem lehetett szabadulni, a mig a napi eseményeket végig nem
soroltuk. El kellett mondani Vasváry, Jókai, Irányi beszédeit stb. Ez
aztán egyszer-kétszer csak megjárta, de minden lépten-nyomon ismételni,
bizony nehéz feladat volt. Jutalmul kaptunk aztán uj nemzeti rózsát,
mert a régi gyürött s nem is ily szép. Egy urhölgy, kinél azelőtt soh’
sem voltam ebédre hivatalos, csaknem naponkint elküldte reggel inasát, s
meghivott ebédre; igy akart volna eleven ujságra előfizetni. De biz én
soha sem értem rá. Na hát ez a tisztelt művésznő is nemcsak a
történtekről akart értesülni, de vagy nyolcz napra valót előre
tudakozódott. A falon több értékes kép közt egy sajátságos, de minden
művészi becs nélküli is függött, elegans alak, begyűrött kalappal, kis
batyuval a hátán, s égő szivarral a szájában, könnyelmüen néz a világba.
Aláirva: »az én jövőm.«
– Mily különös kép! kiáltottam fel, s mégis rokonszenves.
– Hát még az eredetije! mond a művésznő.
– Van eredetije is?
– Igen, gróf Teleki Sándor.
– Kalandos életéről sokat hallottam. Már máglyára is volt itélve.
– Herczeg Lichnyovszky segéde volt a Don Carlos seregében, aztán
elfogták s csak az osztrák követ mentette meg a haláltól.
– Tudom, tudom. Lisztnek benső barátja, diadalutjában mindenütt kisérte.
– Rendkivül kedves, mulatságos s szellemes ember.
– Sajnálom, hogy nem ismerem.
– Én meg csodálom, hogy ily viszontagságos időkben nincs itt, mikor az
efféle izgalmas életet imádja.
Midőn elmentem, láttam a nagy falragaszokat, hogy délután népgyülés
tartatik.
Jókai és Vasváryék ugyanazt szándékoztak cselekedni, a mit Nyáry üzent.
A szónokok egymásután a szabadság elleni merényletnek nyilvánitották a
tegnapi kihágást, s a nép nevében tiltakoztak az ily aljas zavargások
ellen, mikor a valódi küzdők a »szabadság, egyenlőség és testvériség«
zászlója alá sorakoznak.
A gyülésnek rendkivüli hatása volt, de oly beszédet is tartott Vasváry,
mely a szivek mélyére hatott, s megrázta a velőket.
A közönség elragadtatásában szitkot szórt a bujtogatókra, s megfogadta,
hogy majd elbánik velök, ha megint kisérteni merészlenek; pedig okvetlen
volt a közönség egy része olyan, mely tegnap követte a rendzavarókat, de
Nyáry hatalmas föllépése, Vasváry megnyerő szónoklata fényesen
elhóditotta őket, s minden kétes jellemű egyént a cselekvés teréről
leszoritott.
A nemzet valóban büszke lehetett Vasváry és társaira; oly ifjan ezrek s
ezrek élén példásan, e dicső szerephez méltón viselték magokat; egyetlen
helytelen tettre nemcsak nem ragadtattak, de egész népszerüségökkel,
minden befolyásukkal oda működtek, hogy a józanság, erkölcs és jellem
keretében maradjon az egész mozgalom. Nagy eszmékért kivántak küzdeni,
de csak ahoz méltó fegyverekkel.
A nép nem rosz, csak lelketlen vezetők ne csábitsák tévutra. A
szerencsevadászokat az első kisérletnél szétugrasztották, egy második
meghiusult erőfeszités után pedig eltüntek. Szerencsére! különben a
közvélemény számolt volna le velök.
És ezután oly példás forradalommá lőn, melyhez hasonlót a világ alig
képes felmutatni.
Este találkozom idősb, akkor még ifjabb gróf Ráday Gedeonnal, ki nagy
nevetve azt mondja:
– Hallod csak, Fekete Tóni el akarja fogni a Dunát.
– Mit akar?
– Hát, mert sehol ellentállásra nem talál, s csapatának babért akar
szerezni, körülzárolta a Dunát.
Tudtam, hogy Fekete Tónitól sok bolond kitelik, elmentem őt felkeresni.
És csakugyan a bécsi hajó kikötőjétől kezdve fel a Margit-sziget felé,
mindkét oldalon Fekete csapatát csatárlánczban feloszlatva találom.
Keresem Fekete Tónit, végre ráakadok, a mint roppant komoly
fontoskodással jár fel-alá.
– Tóni! kérdem, mi a mennykőt akarsz?
– Megmenteni valamennyitöket.
– Ah, ah! ki akar önteni a Duna?
– Ne tréfálj, mert ez komoly ügy. Eddig hagyták folyni a dolgokat, mert
nem volt megfelelő katonai erő Pesten. Hiteles értesülésem van, hogy
Komáromból hajón szállitanak megerősitést, s ma este ide érkezik.
– És te?
– Megakadályozom a partraszállást.
– Igy, egyenkint felállitva embereidet?
– Majd akkor összevonom.
– Kitől van rá megbizásod?
– Hazafiui érzületemtől.
– Ah, ah!
– Te nem értesz a katonai dolgokhoz, ne avatkozzál belé.
– És te?
– Én két évig voltam testőr.
– Ilyen viszonyok közt nagy előny, aztán csak kellően használd is fel.
– Az én dolgom.
Ő aztán ugy végezte a dolgát, hogy azokat a jó zsidó-fiukat egész éjen
át hagyta fázni, álmatlankodni, a nélkül, hogy a várt katonaság reggelig
megérkezett volna, s midőn buzgólkodását csipősen felhoztuk, azt
felelte:
– Jobb előrelátásból megtévedni, mint elbizakodottságból követni el a
mulasztást.
Hasonló ártatlan furcsaság akármennyi adta elő magát, a mit aztán
felváltva a leglelkesitőbb események követtek, mint ma is, reggel Fekete
Tóni katonai hóbortját nevettük, este meg az önkényt fényesen
kivilágitott város elragadtatásában gyönyörködtünk.
Szinházban voltunk, egyszerre felgördül a függöny s kilép fekete
díszmagyarban Egressy Gábor, s az épen megérkezett ujdonságot, hogy az
első felelős magyar miniszterium ki van nevezve, tudtul adja.
Na, ha erre össze nem omlott az a szinház, minden vihart és földrengést
ki fog állni. Olyan tapsot, éljenzést és tombolást életemben soh’se
hallottam; a falak rengtek, a padok recsegtek, s a zenekar felállva a
Rákóczy-indulót játszotta. Alig lehetne megmondani, hogy meddig tartott
ez, mert néhányszor megujult, mialatt Egressy Gábor kőszoborkint
mozdulatlan maradt. Végre egy kis felvonásra nyuló idő után helyreállt a
csend, de csakis azért, hogy az uj kitörésekhez uj erőt nyerjen a
közönség.
Egressy Gábor kezdte felolvasni a miniszterek névsorát, a legnépszerűbb
nevek voltak, s a közönség mindenik nevet hosszan tartó viharos
éljenzéssel üdvözölt.
A szinház hangos társalgási helylyé alakult; a páholyokból lebeszéltek a
földszintre, innen a harmadik-negyedik sor zártszékbe, mialatt az
előadás folyt, de alig tudta valaki, hogy mit játszanak?
A közönség a szinházból kijőve, láthatta csak, mit képes a lelkesültség
felmutatni? alig futotta be a várost a miniszterek kinevezéséről szóló
hír, összebeszélés vagy bemondás nélkül önkényt és fényesen
kivilágitották a várost; az ablakokból nemzeti szín zászlók lengtek, s
az utczákon »éljen Kossuth! éljen Deák! éljen Batthyányi! éljen Szemere!
éljen márczius 15-ke!« hangzott.
A legszebb meglepetés érte az arra járókat, különösen a szinházból
hazatérőket a hatvani-utczában. Landerer előtt az utczán egy nyomda volt
kivilágitva, a körűl kék zubbonyos nyomdászok sürgölődtek. A sajtó
működött, melynek tetején e néhány szó volt kivilágitva: »éljen a
sajtószabadság!« felette a magyar czimer, jobbra-balra nemzeti zászló. A
»talpra magyar«-t, 12 pontot, s a magyar miniszterium névsorát díszes
példányokban szórták a közönség közé.
Az egész város ittas volt az örömtől, a boldogságtól.
Következő nap reggelén zajosan állit be hozzám egy vörös szakállu,
eléggé fiatal, de meglehetősen kopasz egyén. Megjelenése urias, arcza
rokonszenves s tekintete bátor.
– Kapok-e reggelit? nem akarok ám mindjárt elszaladni.
– Lesz, feleltem, kétkedve tekintve vendégemre.
– Nem vártál, ugy-e? na, de hallottam, meg akarsz velem ismerkedni, hát
itt vagyok.
– Itt ám, de ki?
– Ki? látszik, hogy nem vagy tőkepénzes, mert akkor megismernél, mint
harist a hangjáról. Teleki Sándor vagyok.
Majd kiugrottam a bőrömből örömömben.
– Na fiúk! ezt ugyan jól csináltátok, csak sajnálom, hogy nélkülem, de
remélem, kijut még nekem is, mert nem marad ez folytatás nélkül.
A pinczér felszolgálta a reggelit s mi hozzá ültünk.
– Eszem a lelkedet, kezdé Teleki, sokat voltam Spanyolországban, hát ne
ütközzél meg, ha rajtam egy kis czigányost fogsz fölfedezni. Ma
találkozunk először, s én azzal kezdem az ismeretséget, hogy kérek tőled
valamit.
– Parancsolj.
– Jer holnap Kolozsvárra.
Nagy szemeket meresztettem rá.
– Na igen, itt szerepeitekből az első felvonást lejátszottátok, most
jőjjetek kisegiteni minket. Na ne sokat gondolkozzál; Lisznyay,
Bulyovszky, Oroszhegyi s többen jönnek. Szeretném, ha te is segitenél
ott valamit.
– Lehetlen, a rendre felügyelőbizottság egyik jegyzője vagyok, hát nem
távozhatom.
– Jaj beh kár! Csupa politikából milyen jó egy-két napot csaptunk volna.
Aztán ugy elbeszélgettünk, mintha rég sok elmondani valónk lett volna
egymásnak.
Egy csomó fiatalság csakugyan elutazott Kolozsvárra, hogy tüntessen,
szónokoljon s lelkesitsen.
Az uj kormány, hogy addig is, mig a fővárosba átteszi székhelyét,
képviselve legyen, leküldte Klauzál Gábor minisztert.
Ugy fogadták, mint a jeles szeretetreméltó hazafi érdemelte; bizalommal,
előzékenységgel s hódoló kitüntetéssel.
Nyáry Pál belügyi államtitkárrá történt kinevezése is megjött. Ez
alkalomra nagyszerü fáklyásmenetet rendeztek neki, s engem biztak meg az
üdvözlő szónoklattal.
Nyáry Pál legelőször is nekünk jelentette ki lemondását. És amellett is
maradt, nem fogadta el az államtitkárságot. Ma is azt mondom, halálos
vétek volt, mert oly erély s szervező képesség, mint az övé, az
országban aligha találkozott. Ha az ő keze, az ő szelleme működik a
belügyek terén, sok máskép történt volna, még pedig egész
valószinüséggel az ország s a közügyek előnyére.
Pálffy Albert is meginditotta lapját, a »Márczius tizenötödike«-t. Ez az
eddigi lapok nehézkes modorával, nagyképü komolyságával s tudákos
szenvelgéseivel szakitva, eleven, éles, találó s néha merész hangjával
mindjárt hatást keltett. Főmunkatársa Csernatony Lajos oly irályt
gyakorolt, mitől a vakandokok prüszköltek, s ha egy-egy Tihanyi
Ferenczet, vagy tökhetest tollára vett, azt ugy szétapritotta, hogy azon
egy ép darab sem maradt. Már pályája kezdetén oly érdekeltséget tudott
kelteni, hogy megjelenését a közönség naponkint izgatottan várta, mert
egyik kezében mindig tükröt, a másikban meg ostort tartott. Mikor már az
összes kormány Pesten volt, s Erdélyből meg az alvidékről szomoru hirek
érkeztek, mindenkit megdöbbentett a márczius tizenötödikének hangja,
amint a kormányt erélytelenséggel vádolta, s irta, hogy nem kell
táblabiró-politika. És volt hatása, mert a kormány nagyobb buzgalommal
látott a nemzetőrség szervezéséhez.
Vasváry Pál kineveztetett a miniszteriumhoz titkárnak, Bulyovszky Gyula
fogalmazónak.
A muzeum-terén nagy népgyülés volt. Petőfi feltárta itt, hogy a
ráczoktól és oláhoktól mennyire fenyegetve vagyunk, hogy azokat Rajasich
érsek, ezeket meg Janku Ávrám s a szászok lázitják a magyarok ellen, s
mi itt puszta kézzel várjuk a támadást. Kérjük, követeljük a kormánytól,
hogy adjon fegyvert a népnek, mert a kiket ellenünk fellázitottak,
kaptak titkos uton gonosz kezekből.
A népgyülés azonnal küldöttséget választott, mely e kivánságot
előterjeszsze a kormánynak.
Nem emlékszem már, kik voltunk tagjai, de Petőfi vezetett.
Megindultunk s a sokaság kisért.
Gróf Batthyányi Lajos miniszterelnök a hatvani-utcza azon házában és
részt lakta, hol most a kaszinó van. Bementünk s a sokaság az utczát
foglalta el.
Az előteremben találtuk Kúthy Lajost és Ivánka Imrét. Azt mondották,
benn miniszteri tanács van. Kértük, hogy ennek daczára jelentsék be a
népgyülés küldötteit. Ivánka teljesitette kivánságunkat, s kis idő mulva
visszatért azon üzenettel, hogy bemehetünk.
Petőfi elmondta küldetésünk okát.
Batthyányi Lajos azt felelte:
»Nem csodálom, hogy türelmetlenek, mert csakugyan van baj; de gondolják
meg, e kormány oly rövid életü még, hogy tájékozásra sem volt elég
ideje. A mit átvett, csupa zür-zavar, s az ország pénztárát tökéletes
üresen találta. Pedig a fegyver beszerzéséhez pénz kell«.
Petőfi e válaszra különösen mosolyoghatta el magát, mert gróf Széchenyi
István odalépett hozzá, megállt előtte s igy szólt:
– Ön most azt gondolja, azért vagytok miniszterek, hogy teremtsetek; s
ha máskép nem lehet, hát a pokolból is.
– Ha tagadnám, se hinné el a miniszter ur.
– De önök elhihetik, hogy ily hirtelen még a pokolból sem lehet. Nekünk
csaknem a semmiből kell teremteni.
Végre azzal bocsátottak el, hogy a kormány nem csak kötelességének
ismeri, de lelkiismereti feladatának is, hogy a védelmi eszközök
beszerzéséről minél sürgősebben gondoskodjék.
Visszamentünk a muzeum-térre, a népgyülésnek eljárásunkról jelentést
teendők, mit a gyülekezet elégületlen zúgolódással fogadott.
A rosz benyomásnak kedvező fordulatot adott, hogy Bécsből egy küldöttség
érkezett a helyszinére. Vállalkozó derék ifjaknak látszottak. Hévvel s
elragadtatással szóltak a néphez, Bécs rokonszenvét tolmácsolták a
pestiek iránt. Elismerték, hogy Bécs vivmányait csak a magyaroknak
köszönheti, s ha e hazának hű karokra lesz szüksége, mindig számithat a
bécsiekre.
Ennek köszönhető, hogy a népgyülés a legjobb hangulatban oszlott el.
Mi a jó bécsiek tiszteletére díszlakomát rendeztünk a »Tigris«-ben. Volt
itt aztán összebarátkozás, ölelkezés s felköszöntés annyi, a mennyit
csak elbir egy éjszakán át ennyi igaz magyar s jóravaló német sziv.
Megmentettük itt nemcsak a hazát és Ausztriát, de egész Európát; nem
ismertünk lehetlent, levertük a bilincseket s felszabaditottunk minden
népet. Oh beh sok szép beszéd, beh sok jóakarat volt! Mindegyik ugy
szólt, mintha felfegyverkezett sereg volna mögötte. Kár az ilyenre
aludni egyet!
Ébredésem azért mégsem volt kellemetlen, a mint kimentem hazulról,
találkozom Teleki Sándorral, ki néhány óra előtt érkezett Kolozsvárról.
– Jaj beh kedves, hogy látlak, ép hozzád készültem. Itt van Knecht Péter
nagy kardkészlettel, jer, válaszszunk ki néhányat. Nincs Európában az
övéhez fogható. Ismerem.
A német szinházépületben volt a raktára. Odamentünk. Gyönyörüség volt
nézni ezt a sok remek aczélt.
Teleki kiválaszt egyet, nekem nyujtja s kérdi:
– Mit mondasz hozzá?
Oly tetszetős volt, hogy az ember szinte kedvet érzett magán vele
vágatni egyet. Megsuhintottam e szókkal:
– Felséges példány!
– Neked választottam ki emlékül. Az előitélet azt tartja, hogy
vágóeszközt nem jó emlékül adni, mert elvágja a barátságot. Ez ne
aggaszszon, édes czimborám, jut majd kaszabolni valód annyi, hogy mire a
barátságra kerül a sor, fűrész lesz már ebből.
Jellemzi a kort, hogy alig időztünk félórát Knecht Péter üzletében, s
ezalatt legalább ötven vásárló fordult, meg ott.
Az nap este víg társaság voltunk együtt az »Angol királynő« éttermében.
Beszélgettünk a horvát, rácz és oláh állapotokról; a mit ezek művelnek,
már nem mozgalom, de nyilt lázadás. Már innen, onnan s amonnan a magyar
érzelmüek a fővárosba menekülnek, életök többé otthon nem biztos. A
karloviczi értekezleten Rajasich érsek teljes egyházi díszben jelent meg
s hiveit a magyarok ellen vallási rajongás felhasználásával bujtogatta,
s isten tudja kinek védnöksége alatt végvidéki s szerbiai főtisztekkel a
római sánczokra vetették szemeiket. A mótzok vad gyilkosságokat űzve, a
havasokba gyülekeznek.
E sötét állapotokról beszélgetve, korántsem busultuk el magunkat, sőt
ellenkezőleg föllelkesültünk, mert ki kétkedett abban, hogy majd
megtanitja őket a magyar. Meg is tanitotta.
A pinczér Teleki Sándornak egy csomagocskát adott át, mely a
»vadászkürt«-ből érkezett.
Teleki felbontja a csomagot, s egy gyönyörü kis czipőt talál benne.
Elkiáltja magát:
– Ilyen láb csak kettő van a világon s az Clemenczé. Megérkezett;
mindjárt hallunk párisi hireket. Elrohant.
Sokáig vártuk a párisi hireket, de biz azok Sándorral együtt elmaradtak.
Erre aztán a társaság ki nem fogyott az élmenczkedésekből.
IX.
Másnap déltájt Szemere Bertalan belügyér hivatott. Megijedtem, hogy
valami hivatallal fog megkinálni, pedig most egy csepp hajlamot sem
éreztem, hogy iróasztal mellett görnyedezzek.
– Ön le fog menni Pétervárára még ma. Beszélje meg Zsittvay alispán s
Parcsetich Sándorral, hogy esti hány órakor induljanak? egy gőzös van
rendelkezésökre állitva. Elviszik Hrabovszky tábornoknak királyi
teljhatalmu biztossá történt kineveztetését, s egyuttal a ráczok elleni
erélyes föllépésre serkentik. Azért szemeltem önt ki a többi közt ezen
czélra, mert tudom, van elég bátorsága hozzá, hát ne siessen vissza,
tájékozza ott lenn magát, vegyen időt az alvidéki dolgok s üzelmek
felismerésére. A hol szükségét látja, ne kimélje a költséget. Ezzel egy
csomó pénzt adott, azon hozzátevéssel, ha visszajövök, számoljak be
neki.
Délután Zsittvay, Parcsetich és én külön gőzhajón usztunk lefelé a
Dunán.
Pétervárára szerencsésen megérkeztünk, s időt nem veszitve, azonnal
siettünk a várparancsnokhoz.
Ritkán lepett még meg valami annyira, mint Hrabovszky egyénisége. Vállas
erős ember, rövidre nyirt hófehér hajjal, telt arcza a kicsattanásig
piros s élénk szemei villogók. Tiszteletet parancsoló alak volt.
Méltósággal, de barátságosan fogadott.
Zsittvay elmondta küldetésünk czélját, s egyuttal a kinevezést
átnyujtotta.
Hrabovszky az irásba tekintve, elgondolkozott, s aztán megszólalt:
– István főherczeg van aláirva.
– Igen, mint királyi helytartó.
– Bocsánat, uraim, súlyos megbizatás, s nagy felelősséggel jár. Én mint
magyar fogom tudni kötelességemet s teljesitendem is, de mint katona
ehez ő felsége a király egyenes jóváhagyását várom. Mindenekelőtt ő
felsége aláirása szükséges.
Rövid tanácskozás után az lőn a megállapodás, hogy én és Parcsetich
gyorslovakkal, mert az ügy igen sürgős – utazzunk megszakitás nélkül
vissza Pestre, magunkkal vive a kinevezést, s közölni a kormánynyal
Hrabovszky tábornok kivánságát, Zsittvay pedig ottmarad a kormány
további intézkedéseig.
Most is előttem a képe, mikor az öreg tábornok jobb kezét maga mögött az
asztalra támasztva, odadőlt, s fejét aggodalmasan megrázva, mondá:
– Tudják, uraim, mi lesz ebből? polgárháboru.
Azután bevezetett nejéhez. Virágzó szép fiatal asszony volt; érzelemre
és nyelvre a legtisztább magyar, született Klobusitzky.
Mikor elváltunk, igen szivélyesen meghivott ebédre.
Kimentettem magam, mert még megbizatásom van Ujvidékre, s azt sietősen
el kell végeznem, délután pedig utazom vissza Pestre.
Ladikra ültem s áteveztünk Ujvidékre. Itt Csernovics Péter működött mint
kormánybiztos. Azonnal fölkerestem.
Elmondtam, mivel bizott meg Szemere.
– Hiába küldenek már ide viszonyokat tanulmányozni, állitá Csernovics,
kár minden lépésért s minden fillérért. Itt csakis fegyverrel lehet
végezni. Elbeszélte az egész karloviczi értekezletet, a titeli sajkások
maguktartását, a lappangó tüzet ott is, a hol még a láng fel nem
csapott.
Együtt ebédeltünk. Csernovics Péterrel ebédelni pedig annyit tesz, hogy
az ember hozzálátott ahoz az eredeti forrástól beszerzett Cliquothoz,
melyet Csernovics még olyan helyre is, mint Ujvidék, maga után hozatott.
Végre aztán elég volt a jóból, s nekem az elutazásra kellett gondolnom,
hát bucsut vettem s visszaladikáztam Péterváradra.
Parcsetich türelmetlenül várt. Már esteledett, mikor elindultunk.
Az első rácz faluba érve, ránk kiáltottak: Megállj!
– Baj lesz, mond Parcsetich, s a kocsist sebes hajtásra intette.
A kocsis megeresztette ostorát, s a négy ló ragadott minket.
– Magyarok! kiáltoztak mindenfelől, szöknek! s elkezdtek ránk
lövöldözni. Egy golyó a hátsó kerék küllőjét surolta, másik meg a kocsis
ülése alatt hatolt a kocsi oldalába. A lovakat sem kellett többé
biztatni, mert nekivadulva, ugy vágtattak, hogy pillanat alatt a faluból
kiértünk.
– Lesz-e még szerencsénk ily fogadtatásban részesülni? kérdeztem.
– Ezt körülbelül nekem köszönheted. Szolgabirájok voltam, s a gazemberek
rám ismertek. Mire a másik faluba érünk, sötét lesz, azontul aztán semmi
baj.
Nem is volt; Pestig minden további kaland nélkül megérkeztünk.
Szemerénél megtettem a jelentést, átadtam Zsittvay levelét s Hrabovszky
tábornok válaszát, beszámoltam a pénzről s azzal siettem barátaimat
fölkeresni.
Mind együtt találtam víg lakománál.
– Ünnepeltek valamit? kérdeztem.
– Függetlenségem halotti torát üljük, felelt Teleki Sándor.
– Nősülsz?
– Ha csak annyi volna! de képzeld, kineveztek a mótzokhoz főispánnak.
Holnap utazom közibök.
– A francziánét is viszed?
– Viszem hát. Nem tudom, ki fog nagyobb szemeket mereszteni, Clemence a
báránybőr-süvegekre, vagy jó édes anyám Clemencera?
– És most itt tartod a főispáni beiktatás ünnepélyét?
– Pálffy Albert kölcsönözte rá a pénzt.
– Mert biztos vagyok, hogy azonnal megküldöd, különben kiteszlek a
Márczius 15-be, enyelgett Pálffy.
– Ha csak ez a biztositékod, kölcsönözz kérlek mégegyszer annyit, s
aztán tégy ki kétszer.
Ennél vigabb, tréfásabb és barátságosb főispáni beiktatás még alig volt.
Szegény Vasváry annyit élczelt a mótzokra, álmodta volna-e akkor, hogy
rövid idő mulva azok fogják agyonverni?
Ha valaha kormány elismerést és támogatást érdemelt, ugy bizonyára az
első felelős magyar miniszterium az; ha valaha nehezültek alkotási,
rendezési s védelmi nehéz gondok halandó agyára, ugy nehezült ezen
kormányéra annyi, hogy középszerü lelkek összeroskadtak volna alatta.
Egy ország kormányzatát átvenni akkor, mikor az uj átalakulás által meg
van rázkódtatva; képviselőház, egyetlen katona s egy fillér pénz nélkül;
s a fölött még a szabadság ellen fellázadt nemzetiségekkel is
leszámolni, meghaladja a képzeletet. Bölcsek, államtudósok, nagy
hadvezérek s hires pénzügyérek ezen helyzetben lehorgasztották volna
fejeiket, a mi kormányunk fölemelte azt, mert bizott magában, bizott a
nemzetben. Nyiltan szólt, feltárta az ország sebeit s nem iparkodott
ámitással a hatalmon megmaradni.
Áldozatra hivta fel a nemzetet, mert üres pénztárral se a fegyverek
beszerzését, se pedig védelmi műveleteket nem eszközölhetett. És a
birtokosok, kereskedők, iparosok s még az alsóbb osztályok is
versenyeztek, versenyezve hordták össze arany- és ezüst-értékeiket, ugy
hogy hamarjában három millió forint kincs gyült össze a haza oltárán. Ez
volt az alap, melyre a teljes értékü egy- és kétforintos magyar
bankjegyek kibocsáttattak.
Ezt az alapot aztán Windischgrätz herczeg szépen összeszedte, elvitte s
a világosi katasztrófa után a bécsi hatalom ezen egy- és kétforintos
bankjegyeket érvényteleneknek nyilvánitotta. Nem rosz üzletet csinált.
Már a képviselőház is ülésezett s tiz honvédzászlóalj felállitása lőn
elhatározva.
Ezalatt a nemzetőrséget országszerte erélyesen szervezték, s fegyverek
előteremtéséről lőn gondoskodva. Bizony égető szükség volt, mert
Erdélyből hajmeresztő hirek érkeztek, s a ráczok már nemcsak csörtették
a fegyvert, de keményen használták is.
A honvédséghez oly tömegesen jelentkezett a minden osztálybeli ifjuság,
hogy nem győzték besorozni.
Már ekkor ki voltam nevezve a belügyérséghez titkárnak, s rendőri
osztályban működtem, Hajnik Pál főnöksége alatt.
Nagyon gondolkozóvá lettem, ha nem kellene-e otthagyni a titkárságot,
hogy a mostani helyzetnek inkább megfelelő állásban szolgáljam a hazát,
s fölvegyem a vörös-zsinóros attilát?
Elmentem Petheő őrnagyhoz a »vadászkürt«-be.
Ott találtam Marschalkó Tamást és Bernáth Berczit, mindkettőt
honvéd-közvitéz egyenruhában (ma mindkettő honvédezredes.)
Elcsodálkoztam.
– Hogy lehet az, Tamás, kérdém, hiszen te tiszt voltál már mint testőr,
s ugy tudom, a tiszteket egy fok előléptetéssel veszik át a
honvédséghez?
– De ha már van elég, hová dugjanak? én pedig nem akarok várni.
– És te Berczi, ki oly nagy vagyonnak korlátlan ura vagy…
– Az nem ad katonai érdemeket, pedig ez időszerint csakis katona óhajtok
lenni.
– Ép ugy, mint én.
– Azt bizony csak verd ki a fejedből. Szép pálya kezdetén vagy, a
melyhez hivatásod lehet, s még sokra viheted, amig nálunk jó sokáig csak
ágyutöltelék számot tennél. Igy beszélt Petheő.
– Bocsáss meg Berczi, eddig azt hittem, te vagy a legnagyobb bolond,
kiált fel Marschalkó, ki kényelmet, palotát, szolgasereget otthagyva,
beálltál pocsolyakerülőnek, mikor otthon telivér paripákon
nyargalódzhatnál, de most látom, hogy náladnál még nagyobb bolond is
akad, mert belőled legalább jó katona lehet, de mit várhatunk az ilyen
téntanyalótól? Ugyan Lojzi mikor jön meg az eszed?
– Én kérdem azt tőled, Tamás, ki ráérsz ily komoly órákban szent
dolgokból is tréfát űzni.
– Tán bizony sirjak, mikor közeledni látom az én korszakomat?
– Na lássátok, jegyzém meg, s engem mégis le akartok beszélni. Az én
bőröm sem drágább a tieteknél.
– Különböztessük meg a dolgot, szólt Berczi, igaz, hogy a magyar
született katona, következőleg hősiességedben nincs okunk kétkedni, de
közembernél ez szűk térre van szoritva, pedig neked, ki semmiféle
katonai készültséggel sem birsz, meglehetős ideig lehet kilátásod
közvitéznek maradni.
– És neked?
– Barátom az egészen más, engem visz az unalom, az ujság ingere.
– És a hobort; szólt bele Marschalkó.
– Meg az is, hagyta helyben Bernáth.
– És nem a lelkesedés? kérdém.
– Barátom, azzal gazdálkodom, mert majd sok kell belőle a csatatéren.
– Barátom! szólt komolyan Petheő, érteném és méltányolnám eljárásodat,
ha szűkiben volnánk az ujonczoknak, de annyi jelentkezik, hogy nem
győzzük besorozni. Itt kipótolja helyedet minden suhancz, a ki elég
bátor magát agyonlövetni, mig ott, a hová hivatásod leköt, nem minden ép
testü pótolhat ki. Néhány kell a ti fajtátokból, hogy legyenek
tisztjelöltjeink, de már van több mint elég. Majd ha szép hazánk ege
egészen elborul, s ha minden egyes karra szükség lesz, akkor elvárunk.
Szóval, ki tréfával, ki komolyan, de tervemről ezuttal lebeszéltek, a mi
engem eléggé lehangolt.